A haszon

Megyünk J.-vel át a Margit hídon Budáról Pestre. Vibráló, nyári este van; fülledt, párás. A délutáni zápor maradék tócsái még nem száradtak föl a betonhorpadásokból. Ide-oda szökdelve kerülgetjük őket. J. meglepetésszerűen belerúg valamibe. A gyönge világítás miatt nem látjuk, mibe. De olyan hangja van ennek a valaminek, mint a hajcsatnak: zörgő, száraz.

Megkeresem a tekintetemmel, s akkor látom, hogy egy hatalmas szarvasbogár kapálódzik hátára fordulva a lábunk előtt.

J. ösztönösen már pöccintené is lábával el az útból a gyönyörű példányt, bele a Dunába, de én ugyanilyen gyorsan váltó ösztönnel megakadályozom.

– Hasznos? – kérdi J. csodálkozó, sőt elképedő arccal, amikor megérti, hogy a bogarat gyámságom alá helyezem.

Erre én nézek rá elképedve, s kitör belőlem a nevetés. Hasznos? Hogyan juthat ilyesmi az eszébe? Hogyan juthat egyáltalán emberi észbe? Hát lehet hasznos vagy haszontalan egy szarvasbogár belehullva és beleveszve a világvárosi kavarodásba, tizenöt méterrel a Duna fölött, fű nélkül, fa nélkül, egymagában, siető vagy tócsákat kerülgető lábak szelíd zűrzavara közben?

De meg kell értenem J. kificamodott észjárását is. Elszégyellte magát, amiért első reflexmozdulásával bele akarta rúgni a bogarat a vízbe. S maga mentségéül nem tudott mást kérdezni hirtelen zavarában, mint ami a legősibb ítélkezésünk alapkérdése: hasznos-e?

Mármint: hasznos-e az embernek?

Ez a mélyen izzó önzés, ez a gyakorlatias ösztön az idők kezdete óta vérünkké vált. Támadó s védekező mozdulatainkból ugyanúgy előszikrázik, mint váratlan elszólásainkból, holott sem a hasznosság, sem a haszontalanság fogalma nem ilyen egyértelmű. Mint a világon minden: egyik is és a másik is viszonyt tételez föl – a hasznosítható és hasznosító viszonyát. Ami egyértelműen azt jelenti, hogy az érték nemcsak a hasznosíthatóban van elrejtve, hanem a hasznot kereső személyben is. Magyarán szólva: a haszon igazi értékét a viszony jellege, természete, szellemi mélysége határozza meg. Az idő és az alkalom kopársága vagy telítettsége. Ha például J. sem azt kérdi tőlem zavarában a Margit-híd közepén, hogy hasznos-e a szarvasbogár, hanem azt: hogyan kerülhetett ide – a kérdés más érzelmeknek, gondolatoknak, emlékeknek, s általuk más értékeknek nyit távlatot. A gyámoltalan bogár kapóra jön a képzeletnek, s rögtön izgatni kezd: csakugyan, hogyan röpülhetett ide emeletes házak, villamos huzalok szövevényén át? Magától tévedt ide, vagy kirándulók hozták magukkal egy fűben meghempergetett hátizsákon?

Elég ennyi a tűnődés beindulásához, máris kitárul a gyerekkor nagy csapongásaival, s barbár élményeivel. Zöld esték úsznak elém erdőalji csönddel, s a levegőben imbolyogva röpködő szarvasbogarakkal. Ott lapulok a fűben, kezemben letört bodzaággal, hogy óvatlan pillanatban lecsaphassak rájuk. Fűt a vadászszenvedély ősi izgalma, de közben mintha Dylan Thomas költő gyerekkori barátja volnék, az ő bagolyhuhogásos verseiben bóklászgatok, sőt verset írok magam is: a kezem feje harmatos, és már rég nem az foglalkoztat, hogy hogyan és miként került a hídra a szavasbogár, hanem az, hogy én hogyan kerültem föl az erdőaljai fűből ide, az elborultan hömpölygő Duna fölé, autók, villamosok nyüzsgésébe, a világ egyik legvonzóbb városába?

Íme, a „haszontalan” bogár máris hasznossá vált, mert abban a viszonyban, ami kettőnk közt a sors esetlegessége révén alakult ki, nemcsak önmagával maradt azonos, de szövetkezett az én képzeletemmel is. Múltammal, sőt a most alakulgató jövőmmel is.

A már gyakorlatias világ az ilyen „áttételes hasznot” nem tekinti igazi haszonnak. Legföljebb véletlen szerencsének, költészetnek, bolondériának, vagy hogy a kínálkozó szójáték üdeségével éljek: bogarasságnak. Aki – európai ember létére – alaposan körülnézett Amerikában, meghökkenve könyvelhette el magának, hogy mennyi, de mennyi mosoly, nevetés, fogak és fogsorok kirakati öröme villogja körül. A siker légköre fülig elhúzott szájakat kíván. Célszerűség, hasznosság, lendület, életerő – ezeket a fogalmakat nem csupán a reklámszintű gondolat ismételgeti reggeltől estig és égeti bele a tudatba, de a politikai akarat is. Európát Amerikától az Atlanti-óceán mellett még a kételyre, a kételkedésre való hajlam is elválasztja. Mi – óvilágiak – nem vagyunk föltétlenül borúlátóak de az átlagamerikai, születésétől és neveltetésétől fogva föltétlenül derűlátó; mentes az örökös latolgatásoktól. Talán még a neurózisa is a kötelező vigyorgás egyirányú utcájába tereli bele. És elhúzódik ez a kényszer a haláláig, sőt azon is túl! Láttam olyan „kicsattanó egészségről” tanúskodó halottat, akit oly üdére és sportosra maszkíroztak, mintha a halottasházban az utolsó tévéfellépésére készülne.

Mi más ez, ha nem a végsőkig csigázott hasznosságelv? Miért is legyen a halott riasztó? Kinek az érdeke, hogy féljenek vagy undorodjanak tőle? Különösen akkor, ha gazdag volt, és bölcsesség helyett igézetes összegű vagyont hagyott az élőkre. A holtak és az élők is úgy próbálják közösen kicselezni a halált, hogy elhazudják belőle a rettenetet. Nem vallás és nem filozófia segíti őket ebben, hanem a kedvező célszerűség, a megrendüléseket áthidaló gyakorlatiasság. A „rózsaszínű praxis”.

A civilizált világ minden országát fenyegeti az amerikanizálódás ragálya. Leginkább épp a technikailag fejlett államokat. Egyrészt azért, mert a tömegtermelés és a megbabonázott fogyasztás korában Amerika az a betegesen izgató maneken, akit másolni kell, másrészt azért is, mert olyan közvetítőeszközök, mint amilyen a televízió, a rádió, a video, a film ezekben az országokban képesek legelőször közölni és elterjeszteni a zene, a szórakozás, a viselkedés, az öltözködés, a gondolkodás új módozatait. De, azt hiszem, nagyot tévednénk, ha pusztán a rockzenével, a farmernadrág elterjedésével, a kocogás, az erőfitogtatás divatjával, s az üdvösségkeresés hasonló természetű formáival azonosíthatnánk az amerikanizálódást. Lappangóbb és áttételesebb formái is érvényesülnek. Ilyesminek érzem én a lecsupaszodó haszonelvűség terjedését a világban. A mának élés vigasztalan hedonizmusát: a gyorsan fölserkenő, illetve fölserkentett vágy minél gyorsabb kielégítését.

Az eredeti tőkefelhalmozás korában Amerikát még az ódivatú protestáns erkölcs kormányozta. Dolgozni nemcsak a munkabérért kellett, de a becsület, a tisztesség nevében is. Eszményi az a munkás volt, aki nem dohányzott, nem ivott, nem élt kicsapongó életet. A munkaerejével megtermelt haszon egyúttal tehát a morális értékek takarékkönyvébe is belekerült. De attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikai gazdaság elért egy bizonyos szintet, s ki tudta elégíteni az alapvető igényeket, gyorsan átállt, s hozzálátott ahhoz, hogy a fogyasztói igényeket mesterségesen fölcsigázza. Kezdte meggyőzni a vásárló állampolgárt, hogy olyan árut is vegyen meg, amelyről eddig álmában se tudott, s talán szüksége se volt rá. A reklám mint a csábítás múzsája állandóan a jobb dolgok iránti vágyat élesztgette az egyénben. Nem a szükséges került az ember szeme elé, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig – mint tudjuk, közegellenállás nélkül – újabb lehetségesre utal, s ezáltal illúziót szül.

Néhány esztendő alatt itt, Magyarországon, belekóstolhattunk ebbe a bódító élménybe. Mindenféle behozatali áru tűnt föl a belváros üzleteiben. Ötféle szappan helyett harmincféle szappan, s tízféle bensőséges, meghitt női holmi helyett ötvenféle kivitelű; s mi vásároltunk, mint akit sajogtató hiányérzet gyötör, vagy pénz híján, bámultuk csak a kirakati példányokat, amelyek mögött érzéki, párás vidékeket sejtettünk, tengerpartot, napsütést, pálmát, lebarnult testeket.

Haszon?

Netán a sóvárgás vagy a lázadni tudás haszna? Ha a léleké és a szellemé is volna ez az újkeletű sóvárgás, akkor könnyű szívvel rámondhatnánk, hogy még az ilyen bolondító, kéjes csigáztatás is hasznos, de amikor csupán a testre, a test kényelmére szűkül, mi mást mondhat az ember, mint hogy nem egyéb ez, mint az anyagi világ romantikája? Paul Nystrom, a modern piac egyik szakértő kutatója, éles szemmel vette észre, hogy az ipari civilizációhoz, járulékos elemként, ma már nem tartozik hozzá a fölhalmozható erkölcsi haszon, ellenkezőleg, a „hiábavalóság filozófiája” tartozik hozzá. A kimerült, a fásult, a céljavesztett ember azzal igyekszik elleplezni – maga előtt és mások előtt is – élete ürességét, hogy újabb és újabb holmikkal, árucikkekkel frissíti föl környezetét. És ha így se nyugszik meg, a hiábavalóság érzése olyan pótcselekvésekre, pótszenvedélyre vált át, mint az alkoholistáknál az ivás kényszere. A fájdalmas űrt újra és újra ki kell tölteni valamiféle ideiglenes reménnyel. Régen a közerkölcs kátéja egyértelműen arra buzdította a dolgozó polgárokat, hogy a munka: erkölcsi kötelesség. Ma szó sincs ilyesmiről. Dolgozni azért kell, hogy a munkás minél eltökéltebb, minél szorgalmasabb fogyasztó lehessen. Ezzel aztán be is zárul az az ördögi kör, amelyet jó néhány amerikai társadalomtudós már az ötvenes-hatvanas években keserűen és pontosan megfogalmazott. Megfogalmazásaik lényege az, hogy amikor a gazdasági szükségszerűség behódol a korlátlan gazdasági fejlődés szükségszerűségének, az alapvető emberi igények kielégítése helyett elkezdődik az áligények megfegyelmezhetetlen elburjánzása.

Ha nekünk itt Közép-Európában ettől a jövőtől közvetlenül nem kell is félnünk, a sóvárgás fertőzése révén számolnunk kell vele. A hiányérzet ugyanis nagy hatású erő volt mindig, már-már vallásos indítékú, s különösen azzá vált napjainkban, amikor tekintetünk úgy sétálgathat a világ szemkápráztató üzletnegyedeiben, mint ahogy egy magyar tanyasi lány vonulgat lassan mondjuk Bécs belvárosában. Legyen bármi a véleménye, megtérve a csillogó kirakatok közül, az ábrándozást, mint valami beteges szerelmet, életre szólóan hazahozza.

A társadalmak rossz közérzetét manapság – eszmék és célok hiányában – semmi más, még utópisztikus ígéret sem képes ellensúlyozni, csak a „jólét ígérete”, illetve megvalósulása. A közvetlenül fölélhető és hasznosítható haszon.

Vannak idegbetegek, akik céltalanságuk és reménytelenségük állapotában ellenállhatatlan evéskényszert éreznek. Mondjuk ki kereken: zabálnak. Az ilyen betegeknek hiába szónokolna az orvos aszkézisről, a hang nyilvánvalóan csak vadítaná őket.

Így van ez valahogy azzal a neurotikus tömeggel is, amely áttételek nélkül kívánja megvalósítani saját érdekeit. Elképedve kérdi ez a tömeg egyetlen ember szájával is: hasznos-e a szarvasbogár egy világváros kellős közepén? Hasznos-e a csodálkozás, a jó emberi szó még akkor is, amikor már veszve minden, és nincs értelme semminek se? Ezt kérdi fölhúzott szemöldökkel: hasznos-e a vers, az igazság, a művészet, a filozófia, az önismeret láza, a célszerűségek világa fölé odanyomuló szelíd emberi gúny? És netán hasznos-e az is, ami első látásra fölöslegesnek hat, és haszontalannak látszik?