Apám puskája

Azok voltak a nagy napok, mikor a gróf vadászni jött Zámolyra. Kétnapos körvadászat a határban: Laja-pusztától Borbáláig, Borbálától az Irtásokon át, le a réti földekig. Az árnyadozó téli csontok ilyenkor megéledtek: valami más történik, mint kukoricamorzsoláskor. Együtt, egy bandában százötven ember! Cselédek, parasztok, zsellérek. Mert az Öreg utcai kényesebb gazdák kivételével senki se akart kimaradni a hajtásból. Csatárláncba fejlődve fésülték át a bokros, akácfás ligeteket, bolygatták föl a hepehupák csöndjét. Kajdásztak, nevetgéltek, cigarettáztak, ropogott lábuk alatt a hó. A napszám egy pengő körül ingadozott, de az igazi fizetés a részvétel volt, no meg egy-egy szárkupacba lökött nyúl, fácánkakas.

A nagy napokon apámat még láncra kötve se lehetett volna otthon tartani. Ment mindig, mint akit bepaprikáztak, s mintha nem is aszott tapsifüleseket kellett volna odaterelni az urak puskája elé, hanem oroszlánokat vagy bölényeket.

A makacs szenvedély oka később világosodott meg számomra.

Apám legénykorában – három véle egyszőrű barátjával szövetkezve – orvvadász volt. Más szóval: rápsic. Ezeket a goromba jelzőket persze csak a Törvény és a Törvény Ölmann nevű képviselője: a jáger használta. Ők maguk ki se ejtették. A kétcsővű „titkos fegyvert” se keresztelte meg semmilyen névadó püspök. De egy szemvillanás elég volt, hogy ők, hárman értsék egymást: „Tehát rendben van minden, holnap hajnalban lucernázunk.” Ami magyarul azt jelentette: belefaragunk kicsit a mezőbe. Mert az nem lehet, hogy a mennybéli Úristen csak a Merániaknak meg az Esterházy grófoknak teremtett nyulat. Vagy ha mégis, hát mi majd igazítunk valamit a teremtésen.

Hajnalok hajnalán indultak ki szekereken a határba. A puska ott lapult valamelyik szekérfenéken, göncökkel leterítve. Még arra is vigyáztak, ne ugyanazon a dűlőn nyikorogjanak kifelé. Egyik a Kis utca, másik az Öreg utca, harmadik a Burga felől indult. De egy meghatározott ponton, mondjuk, a Förtési kútnál, találkoztak. Micsoda izgalom remegett végig a dombok élén, micsoda összeesküvés-élmény a legénygerinceken. S mire csakugyan lehetett kaszálni a lucernát, két-három pörköltnek való nyúl már az égi vadászmezőkön legelészett tovább, zsákokkal leterítve.

Bajt csak az okozott, hogy a puskának hangja is volt. Méghozzá otromba, nagy hangja. Ölmann jágernek pedig éles füle. Talán tíz is. A fején, a hátán, a hóna alatt, sőt stüszivadász-kalapja mellett is.

Le is bukott a három legény. Pontosabban az apám, helyettük is. Fattyazza a kukoricát az Irtásokban. A nyúl a szekérderékban szendereg. Gyönyörű szép nap ígérkezik, sehol senki. De a szomszéd kukoricásból váratlanul köszön egy németes hang.

– Tólgozunk, tólgozgatunk?

Ez csakis az Ölmann lehet, fut át apámon.

– Muszáj – feleli neki barátságosan.

– Fan-e víz, Sándor? Megszomjazni.

– Van, Ölmann úr, a csöcsös korsóban.

A jáger odaballag a szekérhez. Iszik. A korsót visszatakarja a pokróccal, aztán se szó, se beszéd, turkálni kezdi a szekérderékba felrakott kukoricafattyút. Rövid kotorászás után előhúz egy nyulat.

– Ez, mi ez?

– Nyúl.

– Hogyan kerülni a szekérre nyúl?

– Találtam – mondja apám szemrebbenés nélkül.

– Sándor, Sándor – dühösödik a jáger, és tovább kutat. – Lenni itt mé más dolog is, becsület Úristen.

És mint gyakorlott kezű szülész, egykettőre előhalássza a közös puskát a zöldkukorica alól.

– És ez, mi ez? – emeli magasba.

– A jáger úrnak jobban kell tudnia.

– A jáger úr tudni, de maga… maga börtön…

Börtön helyett azonban csak súlyos pénzbírsággal, s a puska elkobzásával büntették meg a családot. Úgy látszott, hogy a hajnali kalandoktól örökre elbúcsúzhatott a három legény.

De apám nem adta meg magát könnyen. Oda a régi szenvedély? Elkezdődött a keringés egy új puska képzete körül. Kell és kell, már csak azért is, hogy az ember ne érezze magát lesöpörhető levéltetűnek. Vadászengedélyt úgyse kaphat egy paraszt, tehát kézműves puska is megteszi. Tízéves, kemény türelem után sikerült is szereznie egy újabb kétcsövűt. Csakhogy akkorra már család is volt: a néném és én is megszülettünk. S a képzeletbeli puskával még igen, de a valóságossal, a kézbe vehetővel már nem lehetett olyan fiatalemberesen és felelőtlenül játszani. Anyám legalább annyira harcolt a puska ellen, mint a Törvény. Ha néha szóba került, úgy beszéltek róla, mint a vogulok a medvéről. Meg nem nevezték volna egy világért sem. Titok volt. Zsarolásra méltó titok. Összezördüléseik alkalmával a harag sárgás mennykövei a puska körül csattogtak legvadabbul. „Arra, csak arra a nyüves micsodára van gondja, még tán a családját is kiirtaná vele.”

Évek, veszekedések, újabb és újabb körvadászatok múltak el. A kisemmizett szenvedély újra és újra föllobbant tőlük: legyen, ami lesz, ki kell próbálni a „szerzeményt”. De a szerencsétlen fegyver egyetlenegyszer se került kézbe. Szűzen maradt, mint a jezsuiták. Olajos rongyba pólyálva ott lapult a padlás ragja alá becsúsztatva, akár egy katonaszökevény.

Szó szerint úgy, mert amikor ezerkilencszáznegyvennégy őszén közeledett a front, apámnak el kellett tüntetni a házból, el még a porszemet is, amelyik rászállhatott. „Még az hiányzik, hogy partizánnak nézzenek bennünket, és falhoz állítsanak” – mondta fenyegetően anyám.

Ezzel a mondatával véget ért az első felvonás. Egy olyan tizenöt éves háború ért véget, melyben valóságos fegyver el se dördült.

 

De azután jöttek, s dörögtek az igaziak. Három hónapon át a háború kellős közepén éltünk. A golyók bejöttek a kulcsluk fölött. Befészkelték magukat a falba, a galambházba. Azt hittük, ha elmenekülünk előlük, nem találnak meg. De utánunk jöttek Pátkára, Pákozdra, Baracskára. Ültünk a sarokpadon, ott se voltunk tőlük biztonságban. Ahová néztünk, fegyverek néztek vissza ránk: ágyúk, dobtáras puskák, golyószórók. Szerények, nagyok, óriásiak. Lőni, sőt lövöldözni még szórakozásból is lehetett velük. „Te, fiú, ketyeg-e még az a förtelmes vekkeróra? Kösd föl a kútágasra, lengés közben is eltaláljuk.” Rötötötö és fuccs! Imádni való kis ruszki katonalányok, csupa kék szarkaláb a szemetek alja, pisztollyal pörköljetek oda a tetőket lesodró Messerschmitteknek!

Istenem, micsoda szánalmas félelemnek tűnt már anyám félelme azoktól a vadászpuskáktól! A háború katonái csak a libák fejét vágták le a fejszével az akáctuskón, az ökörbe, a disznóba golyót eresztettek.

 

...... De egyszer a Nagy Vadászatnak is vége szakad. A táj kiürül, a hajtók más vidékre költöznek. A Nagy Lövöldözés után is csönd lesz.

Ilyen csöndben vágtunk neki mi is, háromhónapos hányódás után, Baracskáról a hazafelé útnak. Amink maradt: egy kétkerekű szamaras kordén elfért.

Elfért azon még nagyanyám is, szegény Gémesi Éva, aki ha lélekben cipelte volna is, de lábon már nem tudta cipelni a gyomrában elburjánzott rákot. A kordét mi húztuk apámmal. Mi hallottuk fájdalmas nyögéseit, csöndes panaszát. „Ennyi golyódból nem tudtál bár egyet is adni, Uram. Egyet, hogy meghalhassak.”

Apám néha szemrehányóan hátranézett: „Nyugodjon már, mama, nyugodjon.”

Ki tudja, őszinte volt-e a csitítása. Ki tudja, mire gondolt közben. A szovjet katonáktól még Pákozdon hallottuk, hogy Zámolynak vége van. A házak romban, a határ teli futóárokkal, ágyúállással, teli bunkerrel, tankroncsokkal, aknákkal. Teli megkeményedett halottakkal és dögökkel. Újrakezdeni? Ott? Hogyan s miből? Először talán sarat kellene taposni, vályogot vetni, hogy legyen valamilyen tető a fejünk felett. Aztán egy csibét szerezni, egy malacot, egy üszőt, egy szekeret valahonnan. Félzsáknyi búzát vetőmagnak. És néhány szál koporsódeszkát is.

És akkor az úton, az út közepén, az alcsuti kastély felé vezető út közepén ott hevert egy puska. Egy igazi, márkás vadászpuska. Úgy hevert ott, ahogy bibliai úton heverhetnek égből pottyant csuda-tárgyak. Talán a grófé volt. Talán az intézőé. De csak volt! Most senkié. Apám megbabonázva áll mellettem a rúdnál.

– Nézd, puska.

– Látom.

– Csúsztassuk be a batyuk alá, hazavisszük. Öreganyád majd ráül – mondja izgatottan, s kifogja magát a kötélhámból. Körülnéz. Az egész környék néptelen, egyetlen emberi lény se látszik. A puska tehát nem lehet csalétek.

– Jobb, mint amit anyád eltakaríttatott velem a háztól… Dobjuk föl.

– Dobjuk.

Előreballag érte, fölveszi, aztán, mintha egy lőcsöt talált volna, ami még jó lehet valamire, közönyösen lépeget vele vissza a kordéhoz. Anyám, s a nővérem, akik nyolcvan-száz méterre lemaradva saslognak utánunk batyusan, most érnek utol.

S anyám meglátja apám kezében a puskát. Kifut belőle minden csöpp vére.

– Istenem, atyám, hát még most se volt ölég?

– Mit rémüldözöl már megint? Találtuk…

– Nincs egy rohadt kanala, tányérja, csajkából eszik, de már a puskán jár az esze. De már a gyilkoláson. Azt se tudja, hol alhat meg estére kelve, de neki puska köll! Mért nem mindjárt egy tank?!

– Az köllene a te fejednek!

– Megyünk vadászni, ugye? A bunkerból egyenesen az Irtásokra! Mert most már a büdös parasztjának is szabad. Azt hiszi, azért volt ez az egész istencsapás, a milliószor millió fegyver, hogy maga visszakaphassa azt a kurva puskát, amire egész életében áhítozott…

– Azért… igenis azért! – lobbant föl apámban az önérzet. – Kinek ártok vele, ha elviszem? Egy lepkét se lehetne lelőni vele, üres…

– Dobja el, ha nem akarja a gyerekeit lepuffantva látni útközben. Honnan tudja, ki állít meg bennünket, ki kutat át?

– Hozd csak, fiam – szólal meg rimánkodva nagyanyám –, lesz, amivel megszabadíts a kínjaimtól.

A puska, az akkori világ egyetlen szelíd puskája, koccanva ütődött oda egy árokbeli kőhöz.

 

Ezerkilencszázhetvenhat szeptember közepe. Ülünk apámmal a képernyő előtt. A nyolcvanhárom éves szem még töretlen, még vizsla, még érdeklődő. Nézzük a Lengyelországban folyó nagy hadgyakorlatot. Az egész mező szélességében tankok nyomulnak előre. Por, füst, dübörgés és félelmetes emlékek az agyban. Egész közeli csikordulások. Aztán helikopterek, repülők, rakéták. Össztűz. Szállnak a golyók szemünk láttára fehéren, puhán a képernyő szemcsés felületén. Ott lapulok újra a pákozdi kiserdő mellett.

– Emlékszel még arra a puskára, amit az alcsuti kastély közelében találtunk? – kérdi apám váratlanul.

– Hogyne emlékeznék.

– Anyád mekkora patáliát csapott miatta, nagyobbat, mint egy békekongresszuson. Azt hittem, kettényílik a föld, ott helyben. De én kibabráltam vele. Tudod, mennyi fegyver volt itt mindenfelé, mikor hazaértünk. Kapa nemigen maradt, de fegyver, az bőven. Vadonatújak; halomban is, meg elszórva is a bunkerekben. Kiválasztottam egyet a „fegyverraktárból”, bele a pokrócba, és föl az ólpadlásra. Disznó sokáig nem volt, elfért. A csövét később kifurattam Tanárki Ferenc bátyáddal, hogy ne golyós legyen. Puskapor volt dögivel, csak ki kellett szedni az aknákból, fojtás helyett pedig megtette a kóc, de… sajnos… mégse volt vele szerencsém. Mikor a majori gyerekek igazi gépfegyverrel lövöldöztek egymásra az erdőben, kidoboltatta a Nemzeti Tanács, hogy akinél bármilyen fegyver van, szolgáltassa be. Könnyű azt mondani. Ha anyád megtudta volna, hogy én fegyvert rejtegettem a háznál, úgyse lett volna előtte maradásom. Nem adtam le. Legyen, ami lesz. Meg különben is, majd csak jönnek jobb idők, gondoltam, amikor a paraszt is lőhet egy-egy nyulat, ha éppen ez a bolondja.

De amik jöttek, rosszabbak voltak a rossznál. Jött a beszolgáltatás. A nincsből kellett volna adni valamit. A nincs-búzából, a nincs-disznóból, a nincs-tejből. Nekünk itt előlről kellett kezdeni mindent, nem úgy, mint azoknak, akiken csak átballagott a háború. Előfordult, hogy tizenhárom végrehajtó is meglepte Zámolyt. Tizenhárom kis Rákosi. Na ez az a pillanat, amikor az én vadászpályámnak is örökre befellegzett, gondoltam magamban. Mert ha azok a siska emberek két cső kukoricáért földúlják a házat, a padlást, a hidast, nekem végem. Mondhatok nekik bármit, rám fogják, hogy meg akarom dönteni a rendszert. És hát azt se akartam, hogy az én dolgomból neked valami bajod legyen a gimnáziumban. A csövet szétfűrészeltem, a závárzatot meg elástam, egye meg a föld.

 

Nézem a kis madárlélegzetű öregembert, akinek ennyire kellett volna a puska. Az egész pörölyös életen át egy puska. Fiatalon és vénülőfélben is. Még egy háborút idéző hadgyakorlat is azt juttatja eszébe. A sok törvényes fegyver – az ő törvénytelen, árva kis fegyverét.

Igaz lehet ez az egész igaz történet?

Vagy a puska időközben már nem is puska volt? Valami más, aminek apám nem ismerte pontosan a nevét?

Az a sejtésem, hogy egy összetöpörödött Ádám ül mellettem a televízió kékes sugárzásában, aki valahonnan kiüldöztetett.

Legkevésbé a fegyverek közül.