A famadár

A famadarat barátom japán feleségétől kaptam ajándékba. Ez is, mint annyi más faragott japán dísztárgy, a lelemény és a kézügyesség mesterműve. Készítője egyetlen késsel, egyetlen csecsemőcomb vastagságú hársfaágból bontotta ki. Ezt azért hangsúlyozom ilyen nyomatékkal, mert az első odapillantásra épp a faragás csínja-bínja marad rejtve. Maga az ötlet. Aki megcsodálja a „szerény művet”, szentül azt hiszi, hogy ügyes kezű, vásári szobrász nem csecsemőcomb, hanem egy ágyúcső vastagságú hasábot fogott, s lefaragta róla a fölösleget, mint ahogy kőszobrok esetében szokás, és így született meg a karcsú, vizslató szemű madár.

Holott a folyamat épp fordítva zajlott. Nem a fölöslegesből csinált kevesebbet, nem a vastagabból vékonyabbat, hanem a szükségesből szükségszerűt. Mégpedig úgy, hogy a henger alakú fát borotvaéles késsel, hagymarétegszerűen föllazította, fölborzolta, fölkunkorította, s ezáltal olyan levegőt kavaró szárnyakat és farktollat göndörített a madárnak, hogy a jelentéktelen hársfadarab köré valóságos erőtér sűrűsödött.

Sokáig a szekrény tetején tartottam a madarat: cserepek, korsók, s egy famozsár társaságában. Nem illett közéjük sehogy. Kicsi volt neki a tér, füllesztő volt körülötte a zsúfoltság. Gondoltam, jobb lesz neki a két ablak köze, illőbb a külvilág társasága, a jegenyék, a tetők, a felhőktől eleven ég.

De alig helyeztem el új szállásán, rögtön megbántam. Félóra se telt el, máris megjelentek ablakom párkányán a gerlék. Előbb csak tisztes távolból figyelték, sandítva, mint a szomszédasszonyok furcsa, bogaras, nagy hajú, különc vendégeimet. Aztán közelebb merészkedtek. Kurrogtak, mérgelődtek a famadár tántoríthatatlan gőgjén, nyugalmán. Vagy tán határsértőt láttak benne? Betolakodó idegent? Úgy kellett elhessegetnem őket többször is.

Délután azonban egy nem mindennapi jelenet tanúja lehettem. Olvastam, s a külső párkányra, a famadár elé, odaszállt egy feketerigó. Na ez is jön bámészkodni, villant át rajtam. S valóban, az első másodpercekben ugyanúgy szemeskedett, puhatolózott, mint a gerlék. Fejét féloldalt döntve, kicsit idegenül, kicsit bután, s láthatóan egész testében elkészülve a villámgyors fölhussanásra.

Székem csikordulására ez meg is történt.

De két perc múlva már újra ott ugráltatta a láz a párkányomon. Föl-fölröppent, mintha parázson állna, mintha rimánkodva szárnyalni hívná lusta társát. El, vissza. El, vissza. Vagy még inkább mintha a csapdából akarná kimenteni. Elkezdett érte verekedni az üveggel. Bumm, neki, kétszer is.

Ha nem látom, nem hiszem el. Azt mondom: mese. Azt mondom: az emberi képzelet hű kivetülése más lényekre. De mert láttam, túl kellett lépnem a hiten, a csodálkozáson. A mitológiák természetéről kezdtem ott gyanítani valamit. Ha igaz a tétel, hogy a lótestű s emberfejű kentaurok mítoszában, vagy a szfinxekében, összefonódva együtt él minden emberi és állati alaptulajdonság, akkor a tétel fordítottja is igaz: az állatban és a madárban is ott kell derengenie az emberi mítosz vázlatának.

Ott derengett ebben a rigóban is.

Amikor már hiábavalónak bizonyult a példaröpködés, reménytelennek az üvegbörtönből való kiszabadítás ábrándja, a rigó lekutyorodott a famadár elé. Összehúzta magát, mint akinek gyomorgörcse vagy bélcsavarodása van, s elkezdett torokrepesztően énekelni. Énekelni vagy siratni – nem tudom. A szokásos rigófecsegés, rigószónoklás helyett hosszú, cifrázatok nélküli kesergés szakadt ki belőle. Mint aki elveszített valamit. Mint aki nem érti a világot. Vagy mint aki mindent ért, csak épp abba nem tud beletörődni, hogy mért kuka az a másik. Miért olyan bálványnémaságú, mint a kocsikenőccsel összekent faluvégi szűzmária. Legalább mozdulna meg. Legalább gyulladna meg. Legalább azt a drágalátos szép, sárga szemét rebbentené a magasság felé.

Költő – gondoltam róla mély részvéttel. Lám csak, szüksége volt a kudarcra, hogy életképességét most ilyen hangerővel bizonyíthassa. Szüksége a famadár merevségére, hogy ő maga áttüzesedjen, s a nyomasztó bambaságot fölperzselje.

De hát ez ördögi kör! Disznóságok és förtelmek nélkül nincsenek örömversek, rapszódiák, fölemelkedések? Útvesztők nélkül helyes utak? A jövő rémlátásai nélkül nincs igazi tisztánlátás? Nincs fölegyenesedő fűszál? Virágzó, áprilisi meggyfa, aminek örülhetünk?

Ha ez a törvény, akkor a költők kizárólagos kötelessége: keresni a bajt. Kicsikarni a rosszat, világgá menni a tékozló fiúval, és odahasalni a disznók vályújához. Kutyakötelességünk nyitva hagyni a sebeket, s olyasmit akarni folyton, amiről tudni lehet, hogy nem sikerül: hogy nem sikerülhet. „A legnagyobb gyötrelemből lesz, hogyha válasz nélkül marad, a költészet” – jegyzi föl Ludwig Feuerbach. Irány tehát a csillagok szakadéka, a tehetetlenség pokolköre, mert a tehetetlenség újabb erőt ad az elkeseredéshez, az elkeseredés pedig a költészethez!

Van ebben is, van, tagadhatatlanul, mint minden önpusztító rögeszmében, valami melltágító és csontokat fölfűtő gyönyör. Ráadásul még szép, borongó hősiesség is. Elnyűvődni, szétroncsolódni, megejtő életrajzot hagyni magunk után.

Csak hát: hol a határ az önpusztítás és az önbecsapás között? A vér és a festett vér között? A mesterségesen gerjesztett szenvedések és a lét gyökeréig lehúzódó fájdalom között? Hol? Hiszen amit nem értünk, nem mindig hat jótékonyan egy irányba: egyszer eszméltet, másszor téveszmét növeszt föl bennünk. Téveszmét, mely – a magánélet és a történelem tapasztalatai szerint is – egyszerre szülhet őszinte, igaz megrendülést és hamis igazságtudatot. Tiszta kínlódást és tisztátalan bosszút. Egyszóval: olyan személyiséghasadást, amelyre nemigen akad orvosság. De továbbmegyek: az emberi szellem – zavarában és kapkodásában – nem agyal-e ki magának gyakran olyan mellékszenvedéseket – az alkoholtól, a kábítószerektől, a műnyomortól a megtervezett ámokfutásig mindent –, amelyektől csupán a beindulást, a kezdősebességet reméli, s a későbbiekben már nem mint gerjesztőkre, hanem mint elkerülhetetlen létbotrányokra épít? A magam példájával bizonyíthatnám, hogy a kísértés – épp az írással együtt járó hiúság miatt is – mindennapos.

Ültem az asztalnál, s hallgattam az önkívületbe esett rigót. Fújta szívdöglesztően tovább. Lenyűgöző volt, kétségtelen. Mintha nagy sebektől vérzett volna a világ, s a vért ott, helyben, rögtön neki kellett volna megalvasztania. Fokról fokra éreztem, hogy kelepcébe esem: az esztétika álcázott kelepcéjébe. Egy rigó hamleti monológját hallom, noha nyilvánvaló, hogy az indulatot kiváltó „személy” nem királydráma résztvevője.

Hirtelen dühbe gurultam: legalább egy eleven madár miatt fuldokolnál, te rigó. Vergődő, megtépett madár miatt, te balek! Vagy a gazdátlan, nagy terek miatt, mert nincs, aki veled együtt benyargalja őket.

Papírgolyót gyúrtam az előttem heverő kéziratlapból, s gorombán odavágtam az ablaküveghez.

 

1974

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]