Séta, esernyő alatt

Micsoda tél, micsoda téli este! Február magasából elállíthatatlanul zuhog az eső. Hószakadás helyett esőszakadás. Placcsog az utcakövezet, kopog, nyög, sziszereg a védtelen ablakpárkány, s fuldokolva ürítenek a város esőcsatornái. Víz, víz mindenfelé. A Rózsadomb bokrai víz-hajat növesztenek, s fa-kotlósok lába körül is a víz riadt csibéi sipárognak. Az is bolond… igen, az is bolond, aki ilyen időben kint kujtorog. Mi tagadás, én is csak a lassan gyógyuló sebeimet sétáltatom e vad zuhogásban, mert nem először tapasztalom, hogy vigasztalanságomnak mindig jó tesz e részvétlenség.

Esik, mint a Bibliában.

Esik, mint a trópusokon.

Esik, mintha a kivégzésemre fölkészült kritikusom veretné idegborzolóan a dobokat…

…és váratlanul nevethetnékem támad. Jó félórája csatangolok már ebben a dobpergésszerű esőben, s csak most fedezem föl kezemben az esernyőt. Egyáltalán: az esernyő létezését. A nyelet, a fogantyút, a drótbordázatra rászoruló kupola ravasz voltát. Egy úr az esőben – gondolom epésen magamról. Egy szenvelgő úr az eposzi zuhogásban. Túl a negyvenen, bőrkesztyűben, teveszőr kabátban, holdat utánzó homlokkal. Egy megtépázott tollforgató a családapákhoz, a banktisztviselőkhöz, s az esti kutyasétáltatásokhoz illő kellékkel a feje fölött. A látvány alig szelídebb, mint ha – mondjuk – Jézus legyezővel élesztgette volna magát a Golgotára menet. Katasztrófa – fúródik agysejtjeim közé az első szó. Aztán a többi: romlás, csőd, behódolás. Tíz éve ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Talán még öt éve is. Inkább csontig ázok, de esernyő alá nem állok. Főként egyedül nem. Fölerősödő szívdobogásom néhány régi barátnőmet kongatja elő.

Az első: Nini, esernyő! Te jó isten, csak nincs újra tüdőgyulladásod?

A második: Na, mit jósoltam, barátom? Az évek szállnak, mint a percek, s polgárok leszünk valahányan. Emlékszel? Még Villont is idéztem: Véred kiontott harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. Hát megértük! Bezzeg, amikor Olaszországba mentél, s arra kértelek, hozz nekem egy nőit, egy összecsukhatót, kinevettél. Azt mondtad: tengervizet, polipot, cápát inkább hozol, akár a szádban is.

A harmadik: Már ne is haragudj, semmi közöm hozzád, de úgy nézel ki az esernyő alatt, mint balzsamozásra váró operaénekes. Ki hitte volna, hogy ekkorát forduljon veled a világ?

Csakugyan, ki hitte volna? Vannak „ős-finnyásságok”, amikkel élünk-halunk. Gyerekkoromban én is legföljebb csuklyának fölcsúcsozott zsákot tűrtem el a fejem fölött, vagy lapulevelet. Fa alá nem álltam, mert egy májusi zivatarban idős Böde Jánost a szomszédunk diófája alatt csapta agyon a villám.

A zsákot, a lapulevelet később, már itt Pesten, vagy az aktatáskám, vagy az épp kéznél levő újságok helyettesítették. Gyakran a kapualj. Igaz, ez a korszak még az ifjúságé volt. A lazaság ideje, a kigombolt ingek ideje, a záporoknak odatartott arcé. Ahogy hálósapkáról, hálóköntösről, házipapucsról, hónalj-illatosítóról nem ábrándoztam, ugyanígy elképzelhetetlen lett volna esernyővel végigmennem a Rákóczi úton, a Margit-hídon. Ha lovas rendőrök kísértek volna, akkor se!

Igen, de ennek az időnek vége!

Akkor meg miért hökkenek meg ennyire magamon? Talán a kenderszagú, a kamraszagú zsákok hiányoznak? Tálán a lapulevél alatt elférő gyerekkor? A meztelen bőrömet verő meztelen eső?

Ezek most lényegtelenek. Ha valami fölismerés átvillámlott rajtam, nem az, hogy megváltoztam, hanem hogy ez a változás észrevétlenül történt. Észrevétlenül, mint annyi, de annyi visszafordíthatatlan esemény az életünkben. Ma még semmi: csak egy beleegyező félmosoly, egy szemhunyás a gyalázat fölött, egy mákszemnyi engedmény a nyugvásunk érdekében, de holnap, holnapután, s később már csupán azoknak a töredékes emlékeinknek a visszfénye, amikor rábólintottunk valamire, vagy lenyeltük még jeges hallgatásunkat is… Esernyő? Ugyan kit érdekel? Elfújható fölülem bármikor, mint a gyermekláncfű bolyha – de öntudatlan idomulásom hozzá, illetve mindahhoz, amit erőteljes hasonlatként számomra összesűrít – megsápaszt. Ha harminc-harmincöt évnyi makacsság után ilyen simán, ilyen alattomban megbuktam vele, százszorosan megeshetett ez egyéb dolgaimmal is. Valahogy úgy alakult, hogy nem is tudtam, de nem is igen akartam félrehúzódni még a politika gyanús csetepatéitól sem. Már csak azért sem, mert a bőrömön éreztem jó néhányszor, hogy a következményeket nekünk kell elviselnünk. Így – míg mások titokban – én jóval nyíltabban kényszerültem bele különféle alkukba. Vajon a belátásból kötött alkuim alján időközben nem gyűlt-e össze annyi rosszhiszeműség, amely alkalmatlanná tesz nagy és gátlástalan kinyújtózásokra? Egyszóval: belátásaim nem vezettek-e el máris beláthatatlan ügyek csapdáihoz? Íme: a kérdések kulcsa! Eddig döntéseket vártam, és döntéseket elemeztem. Pedig sokkal inkább határhelyzeteket kellett volna kinagyítanom. Az átfordulások, a kibillenések életveszélyes partjait. Ahol az igenek és a nemek még egymás közelségétől idegesen és feszülten vibrálnak. S egyelőre még eldöntetlenül.

E magánjellegű gond mintha filozófiai és politikai gond is lenne egyúttal. Hiszen korunk – a háborúk, a hidegháborúk, az együttélés, a feszültségekkel terhes reformok kora –, azáltal, hogy egyidejűleg ellentétes érzelmeket növeszt föl bennünk, ott érhető leginkább tetten, ahol a kétértelműségek és a bizonytalanságok választóvonala húzódik. A szeretet és a tiltakozás határán. A nyugalom és a nyugtalanító megmerevedés övezethatárán. A félelem, az aggódás, a kockázat, a szabadság egymással érintkező gyepűsávjában. Ott, ahol még nem dőlt el semmi visszavonhatatlanul, de talán épp eldőlőben van; ahol a figyelő szemnek még földerenghet: mi az, amit a tudat ellenőrizhet, s mi az, ami már a tudatot ellenőrzi.