Rózsa Sándor sírja

Nem neked mondom, csak úgy magamnak dünnyögöm: meg akartam nézni a sírodat, Rózsa Sándor. Föld alá süllyedt nádasodat, búvóhelyedet, végleges börtöncellád. Meg akartam nézni, mert mi, élők fölháborítóan kíváncsiak vagyunk. Kicsit zarándokok, kicsit turisták.

Látni azért is akartam, mert sehogyan se tudtam elképzelni. A helyét se, a környezetét se.

Királyok, hercegek, grófok, disznónagykereskedők márványsírokban feküsznek; négyszögletes, kicsi márványpalotákban. Nem fáznak, nem esik be rájuk az eső, a repedéseken nem süvít be hozzájuk a szél. S a halál még odalent is szertartásosan bánik velük. Megkoronázza őket, kezük ügyébe kardot fektet, s ráadásul egy darabnyi, megkövesedett történelmet.

Puszták királya, Rózsa Sándor, melléd ugyan mit is fektethetett volna a halál? Vadrigók hangját, lóhorkanásokat? Káromkodásokkal teli edényt?

Voltál bár élő, érzékeny ember, üldözöttségben, lázadásban egyaránt országos, rangot és nevet mégsem a magas történelemben vívtál ki magadnak. Hőse inkább a bírósági jegyzőkönyveknek lettél. A körözőleveleknek, kémek, besúgók, szimatoló aljaemberek, rádaygedeonok jelentéseinek.

És hát a népdaloknak, balladáknak. Mert a történelemből kiszoruló igazság mindig keserű, fojtó énekekbe menekül.

 

Mikor Rózsa Sándor felül a lovára, Lobog rajta gyócsgatyája, Ej, haj, uszik a Dunában. Fúdd el, szellő, fúdd el A Dunának habját, Hogy ne találja föl senki Ej, haj, Rózsa Sándor nyomát.

 

Vannak, akik életed lobbanékony fordulataitól kapnak lángot. Összevont szemöldöködtől, ólmos végű karikásostorod halálos pattogásától a szabadságharcban. Damjanich szemével egy nemzet csodálta akkor hűségedet és vakmerőségedet. S csodálja azóta is.

Magam is ezektől gyulladtam föl sokáig. De visszaparancsolva helyére a tolakodó romantikát, egyre inkább hiszem, hogy életed rendhagyó nagysága nem személyes tündökléseidből fakad. Nem a csárdai duhajkodásokból, betyáros rajtaütéseidből.

Már-már az ellenkezőjéből. Abból, hogy betyárságod bevallottan is, muszáj-betyárság volt. Akár a jónási út Ninivébe.

Sőt, még inkább abból a rejtélyesnek ható országos légkörből, amely nem csupán legendát, valóságos védőfalat is emelt személyed köré.

Két kemény évtizeden át.

Példa nélküli korszaka ez megíratlan történelmünknek. Soha olyan összefogást, s hatalmas erejű cinkosságot országos méretekben! Nem tíz, nem száz, nem ezer ember, de tömegek titkolóznak. Lovas és gyalogos dandárok, karhatalmi különítmények indulnak el sárba, nádasok közé, ingoványos tanyavilágba hollétedet fölkutatni.

És nem akad egyetlen sikeres besúgó!

Nemcsak negyvennyolc előtt, de még a Bach-korszakban sem. Pedig ha egy holtan beszolgáltatott betyárért huszonöt forintot, egy elevenért pedig ötvenet adtak, a fejedre kitűzött huszonötezer váltóforintos vérdíj szinte istenkísértő csábítással is fölért.

Főként abban a zárt világban, ahol mozogtál: tanyalakó parasztok, pásztorok, ökörhajcsárok, s egyéb vedlett szőrű szegény között. Ennyi pénzért vagyont lehetett volna venni, s megváltani az életet holtig tartó biztonsággal.

A téged védelmező cinkosságot még ez a részegítő esély se roncsolta szét. Úgy látszik, az embereknek néha nagyobb szükségük van igazságérzetre, mint biztonságra. Akik rejtegettek, pontosan tudták, hogy többnyire nem az a bűnös, aki elköveti a bűnt, hanem aki belehajszolja az embert. Pontosan tudták, hogy a törvénytelenségeket nem te kezdted – így aztán jogodat érezték a legvadabb bosszúhoz is.

Ezért is láttak mindenütt, ahol a kézrekeríthetetlen betyár alakja a szabadságra emlékeztetett, ahol a törvényszegés nyílt kihívás volt, pillanatokra kirobbanó szabadságharc.

Batthyány véres ingét egy durva mozdulattal félre lehetett dobni. S az Aradi Tizenhárom tetemét is süllyeszteni mélyen a föld alá. De magával az országos gyásszal, a nemzet jobbik felét összekötő titokkal mit kezdhetett a hatalom?

Mit kezdhetett gyolcsinged suhogásával?

A csongrádi éjben visszhangot verő betyárlovak patacsattogását nemcsak Biharban, Szolnok-Doboka megyében, nemcsak a Bakonyban hallották egyidejűleg, hanem Bécsben is. 1852-ben Kempen altábornagy, az osztrák rendőrhatóság főnöke Albrecht főherceghez intézett levelében már nem közönséges útonállót, rablóvezért szimatol benned, de a politikai ellenállás egyik nagy tekintélyű alakját; magyarán mondva: pártvezért, akit a szervezkedő hazai ellenzék kiszemelt magának.

Hogy volt-e alapja ennek a föltevésnek – mellékes. Személyedet megsokszorozó és megnövesztő legendádnak már önálló törvényei voltak. Elfogatásod után három bíróság ítél kötél általi halálra. A kötelet mégse merik a nyakadba tenni: halálodtól Bécs jobban retteg, mint az életedtől. Mert tudja, hogy az élőket be lehet mocskolni, ki lehet fárasztani. Az erőszakkal kivégzett halottak azonban a legváratlanabb pillanatokban is föltámadnak. Előlépnek egy nádszál mögül, egy szó mögül, egy besötétedő ének sűrűjéből. Kufstein császártornyában rád is jobban tudtak vigyázni, mint a temetőben.

De két évtizednyi raboskodás, megtöretés után a végső út mégiscsak oda vezetett.

A szamosújvári rabtemetőbe.

Útlevéllel a zsebemben megyek a sírodat megkeresni. Végig a városon, egy nevedben költött népdal kíséretében.

 

Le az úton, szép csendesen lefelé. Szamosújvár börtönkapuja felé. Szamosújvár börtönfala de sárga, Oda leszek életfogytig bezárva.

 

Igen, a börtön és a temető. Kálváriád két utolsó stációja.

A börtön fala ma is ugyanolyan sárga, mint régen. Az egykori rabtemető pedig olyan, mint egy kilakoltatott koponya. A tisztes polgárok sírkertjéhez képest hepehupás, kusza faluvég. Szabadjára eresztett disznók, libák ténferegnek a besüppedt sírok fölött.

Vajon melyik gyűrődés vagy horpadás alatt fekszel? A kétholdnyi temetőben csupán egyetlen, fejfára emlékeztető sírkövet látni. Nyilván az lehet a tied. Ennyit – nem az utókortól – még az ellenségeidtől is megérdemelnél.

De tévedett. A félbetört homokkőn más nevet betűzhetek ki.

Beköszönök a temető melletti házak udvarába: mutatná meg valaki jelöletlen sírodat. Értetlen arcok merednek rám. Fölhúzódó és leereszkedő vállak. Egy idegen keres egy másik idegent – mért is törnék a fejüket?

Megkérdezek egy biciklivel keringő fiút. Nem tud rólad. Megkérdezem a fagylaltost – nem tud rólad. A postást – nem tud rólad. Magyarázom, hogy olyasvalaki voltál nekünk, mint Pintye Gligor a románoknak. „Pintye Gligor tudom, Rózsa Sándor nem tudom.”

Valaki mégis tudja. Egy kövér, szederjes arcú, szamosújvári születésű asszony. De ő is csak néhány elvadult bokorról ismeri fel a helyet. Míg élt a férje, ketten gondozták a sírt. Körülkerítették, letépkedték róla a gazt, időnként megigazították a betyársírokhoz illő egyszerű fakeresztet, melyen paraszt írással ez állt: „Itt nyugszik Rózsa Sándor, a puszták királya.” Férje halála óta azonban ő is bitangba hagyta. Nincs hozzá kedve, se ereje. S fejfát hiába tűzne is föléd bárki, jobbik esetben kitúrnák a disznók.

Egyetlen kezemen megszámolom, hogy a világ emlékezete hány hozzád hasonló hajdú- vagy szegénylegény-arcot őriz. De számolni sem merem, hogy hánynak a sírja lett szeméttelep.

Mert a tied az lett, Rózsa Sándor. A közeli házakban lakók évek óta hordják föléd a szemetjüket.

Nem állhatom meg, hogy ne készítsek róla leltárt. Van itt a sírodon rossz lábas, rossz lavór, forrázott, büdös tyúktoll, orvosságosüveg, szétmállott bicikligumi, gyerekkocsi kereke, lerágott csirkecsont…

 

Utóirat

Halálod után a szegények közt szétfutott a híre, hogy csak a testedet temették Szamosújváron hazai földbe. A fejedet Bécsbe vitték, mert szemtől szembe akarták látni, kikkel egy élet során szembe álltál. A költött történet szerint még maga a császár: Ferenc József is látni akart.

Valamit nem értek. Nem érthetek.