Suttogások és mosolyok

Új prózakötet összeállításával bajlódom. Rövidebb-hosszabb írásokat illesztgetek egymás mellé: tanulmányt, jegyzeteket, napló-morzsákat. Holdat és üvegcserepet, madártollat és faszilánkot.

Kirakó kártyajáték ez a javából: ez azzal párosítható, amaz meg talán a másikkal. Persze, útjukra bocsáthatnám őket úgy is, ahogy íródtak: ötletszerűen, terv nélkül, jókedvem és rosszkedvem zajlása szerint. A kormányosi szerepet legföljebb a nyelvre bíznám. Mert ha fölismerhető szerkezet vagy rend nem is, a stílus mindenképpen kordában tartja az egymástól messzire elkódorogni vágyó témákat.

Itt is, ott is fölütöm, és beleolvasok az írásokba. Egy-két mondat innen, nyolc-tíz mondat amonnan. Akad olyan is, amit végigszálazok. Nagy szó. Egyelőre tehát semmi émelygés a gyomor tájékán. Semmi idegesség. Még a három-, négyesztendős szövegek se mutatnak szamárfület az idő szentivánéji bokrai mögül.

Ellenkezőleg: elönt valami nyugalomféle. Valami bőr alatt szétszivárgó erő. Sorok kapcsolódnak sorokhoz. Makacs, hegymászó gondolatok tartják kötélen egymást párban. Szögek, kalapácsok, karikák – hallani a pontos és kimért ütéseket, s a kidagadó halántékér lüktetését a mélység fölött. A sorok közti lélegzetvételekben céltudatosság és fegyelem együtt, veszély- és szabadságtudat egyensúlyban.

Tehát ismét csak a logika szuszogása, becsvágya. Ismét a szokásos agysanyargatás: az egytől eljutni a kettőig. A kettőtől a tízig, a húszig, a százig. A diófalevéltől a diófaágyig, az ágytól a koporsóig. Mintha mindig és mindenütt be lehetne járni ezeket a homályból a napfénybe vagy a napfényből a mocskos pincesötétbe vezető utakat. Mintha a kimondott és a kimondható gondolatok mellett nem lennének kimondhatatlanok is. A pontosság mellett megrázó pontatlanságok.

Mennyi csönd csak az én életemben is! Mennyi fönnakadt mosoly, végigmondhatatlan eszmélkedés. Az érvek és ellenérvek hátterében mennyi meginduló homokcsurgás a dombokról! Mennyi suttogás, motyogás, fülben maradó futam nappal és éjszaka is. Ülök néha az ágyamon, fölhúzom fejem fölé a Világ-Sötétséget, mint nagybordás esernyőt s várom, hogy elinduljon valami zuhogás. Eső vagy jég. Kőzápor, szitok-zápor.

És helyettük egy mosolygás közeledik. Gyerek vagyok és vendég Vereben. Bakos János bátyámmal, s fél tucat unokatestvéremmel szénát gyűjtünk. Én, a diák, gereblyézek. Egyetlen szénaszál se maradhat csak úgy ott veszendőben. Gyógyszertárban nem kell olyan tisztán hagyni az asztalokat, mint nekem a szénarendek helyét. A rét közepén ott éktelenkedik egy ökörfej nagyságú vakondtúrás. Rajta lekaszálatlan fű, mint boszorkányhaj. A haj közeiben szénacsomó. Gyerünk, neki a fafésűt! Alighogy hozzáérek a gubanchoz, azt hiszem, a pokol szabadul el. Karámból kiszabaduló vaddarazsak rohannak rám. Száz acsarkodó, röpülő, szárnyas veszett kutya egyenesen a fejemnek. El a gereblyét, s neki a vakvilágnak. Mint őrült szélmalom, karommal hadonászok, és védekezem. „Feküdj hasra, s ne mozdulj!” – hallom János bátyám hangját a hátam mögül. Arcra vágódom, s dobogó szívvel halottnak tettetem magamat. A kielégületlen vadbarmok kis ideig begerjedve még ott zurrognak, morajlanak fölöttem, de aztán megzavarodva visszaröpülnek rejtekükbe.

Még sose nevettem olyan jóízűt, mint aznap este, mikor dagadt képemet meglátva a tükörben, fölidéztük, hogy milyen furfanggal csaptuk be a pukkancsdarazsakat, hogy ösztöneik logikáját milyen remekül kicseleztük, s a győztesek szánalmas tudatával hogyan engedtük őket visszavonulni.

Az otthonlevőknek többször is eljátszottuk a jelenetet. A támadó darázscsordát egy felém hajított fekete pokróc helyettesítette.

Hogyan is feledkezhettem meg írás közben a hasonló nevetésekről? A bujkáló, az elpusztíthatatlan mosolyról, mely ha szamárháton is, de mindig hű fegyverhordozóként követ? Hogyan az elharapott félmondatok utáni csöndről? A jótékony pimaszságról, mely szúrós, de ugyanakkor szövetségeseket is keres. Hirtelenül eszembe idéződik egy túlontúl komoly értekezlet. A jelenlevők a civilizáció és az emberi viszonylatok kapcsolatáról elmélkednek hosszan, értelmesen, kimerítően, logikusan. Barátom rettenetesen unja a sok bölcsességet, föláll, és csak ennyit mond: „Holnaptól kezdve autó akarok lenni.” Moraj és fölháborodás a teremben. Suttogások innen is, onnan is. „N. N. ismét hülyének néz bennünket.” „N. N. megőrült!”

Mindössze egyetlen női hang vihogott föl gátlástalanul. A harminc jelenlevő közül csak egyetlen ember értette meg, amit N. N. tömören akart kifejezni: a gépekről lassanként sokkal többet beszélünk, mint az emberről, tehát én gép akarok lenni!

Játszott?

Nem. Csak a logikát kerülte ki. Csak a kört szakította át. Csak a megszokott érvelések és magyarázatok menetrendjét érvénytelenítette. Azóta nagyon gyakran ló szeretnék lenni én is, és odaülni egy nagyáruház kirakatába, hogy megtanuljatok újra csodálkozni, bolondozni, játszani, hogy kedvetek támadjon megpaskolni a nyakamat; hogy négy patámról eszetekbe juthasson a rúgás lehetősége, a kantárról, a zabláról, a sörényembe fonható sudárról, ami épp eszetekbe juthat.