Az abszurditások zöld mohája

 

I.

Nyugalompróba. Csönd. Egy levél pilléz lefelé a jegenyefa tetejéről. Mi jut eszedbe?

Így semmi. Csak az, hogy kérdezel. Csak az, hogy kíváncsi vagy, és erőszakos.

Azt akarom, hogy tanulj meg te is lebegni. Ne mindig csak a csomókat bogozd, s mások megistenülésének a fészkeit kutasd. Kezdjük elölről?

Ne kezdjük.

Jó, rendben van, hagyjuk a levelet meg a jegenyéket. Gondolj inkább egy városra.

Micsoda árvaházi ötleteid vannak! Az ember nem gondol csak úgy egy városra. Melyikre gondoljak, nem mondanád meg? Olyanra, ahol már jártam? Vagy ahol csak szerettem volna járni? Az egyiket a galambok szórakoztatják, a másikat bevonuló páncélosok. A harmadiknak benzinszaga van, a negyediknek halszaga, az ötödiket meglepik éjszakánkint a kutyák…

A tizedikben pedig víz alatt macskák futballoznak, és te gyűlölöd a focit. Látod, az a baj, hogy rögtön begorombulsz. Megtekered a dolgokat, fölfut az agyadba a vér, és már röpülsz is fölfelé, mint a rakéta. S isten legyen a talpán, aki megfékez. S mindez azért van, mert zilált vagy belülről, és törékeny. Agyonhajszolt. Kék, sárga, piros idegszálak lógnak ki belőled, mint lelőtt repülő motorházából a drótok.

A rézangyalát! Még te beszélsz nekem? Olyanokat szopsz a kisujjadból – egy pap se különbeket! Pap? Egy gályarabságra hurcolt prédikátor! Repülő helyett persze akkor egy földarabolt vizilovat kellett volna mondanod példaképpen.

 

II.

Igyunk inkább egy kávét.

Igyunk… És lőn, hogy isznak. És akkor a török császár berendelte magához a mahagónifekete testű néger szeretőjét. A szőnyegekkel beborított sátorban, rögtön a bejárattól jobbra, emberszemekkel teli vesszőkosár állt. A belépő nő először azt hitte, borostyánkövek; szép, nyers borostyánkövek…

Hagyd abba, mindjárt kibukom a szőnyegedre a kávét. Csak azt tudnám, hogyan tudsz ilyen képtelenségeket kigondolni?

Úgy, hogy nem gondolkodom. Pontosabban: nem én gondolkodom.

Hát ki? A Fehér Ló fia? Ráismerek a fordulataidra, az eszed járására, azt is tudom, milyen löketekben törnek elő belőled az indulatok; tudom, hogy épp milyen sebességben tartod a véreredet, s hogy két gondolat közt mikor veszel lélegzetet.

Én, barátom, csak közvetítő vagyok. Állok egy útkereszteződésnél, és átengedem magamat tízmillió gondolt gondolatnak vagy ugyanennyi végig nem futtatottnak, s amelyik abban a pillanatban a legéletképesebb, az mozdítja meg először a nyelvemet.

Hazudsz! Becsapod magadat is!

Én hazudok? Hogy rángathatsz elő ilyen kisiskolás fogalmakat? Hazudni is más, és gondolkodni is más. Még akkor is, ha a hazudozásban is fontos szerepe van az értelemnek. Megjegyezhetnéd végre: a gondolat nem erkölcsi érték. Azzá avatható, de nem az. Ha az volna, jelenlegi tapasztalataink bírói székéből szélhámosságnak kellene tekintenünk a régi-régi filozófiákat, fizikusokat, írókat, bölcselőket. Eukleidészt azért, mert előbb Bolyai, később Einstein ütötte ki a szorítóból. S ki tudja, maholnap nem bizonyítják-e be az einsteini tételekről, hogy lángelméjű félreismerések. A gondolat – ismétlem – nem erkölcsi, hanem természeti jelenség. A világ keresi benne önmaga képét. A változó világ a változó képét. A teljességet ostromló elmék ezért is lógtak ki mindig és mindenütt az erkölcs kezeslábasából. Szókratész is és Dante is, Hieronymus Bosch és Villon is, Baudelaire és Ady is. S különben is, figyeld meg, hogy az a gondolat igazi, amely úgy csapódik bele az emberbe, mint a meteorkő. Állsz a Lukács fürdő zuhanya alatt, ömlik rád a víz, veri az arcodat, a vállad horpadásában tocsog, s máris tapinthatóvá válik egy gondolat: édenkert nem volt soha, de ki kellett találni, mert a képzete ma is eleven, a helye itt van a bőrödön, bent a tudatodban. Nagy, nyári záporok ámokfutását látod, billegő lapuleveleket, föltartott nyakú libákat, szemük karikája piros; ökröket látsz, fű-körmükig elázva ballagnak hazafelé…

 

III.

Hagyjuk abba. Azt hittem, rászedhetlek, hogy ellazítsd magadat legalább félórára. Hogy kifújj magadból minden szennyet, kénport, napi mérget, tűz-láva hamuját. De látom, reménytelen. Mert ha arra kérlek, gondolj egy városra, bontsd ki platánjait a ködből, sirályait az ég és a tenger közös ajándék-csomagjából, te magáról a gondolatról beszélsz. Meg az erkölcsről. Meg kettejük rendhagyó viszonyáról. Úgy látszik, a valószínűség fogalmát kölcsön kell kérni a matematikusoktól, s az észjárásodra is szabadalmaztatni kell. Mert ha mindezek után arra kérnélek, beszélj egy madárról, valószínűleg te egy olyan verébről beszélnél, amelyet, mondjuk, gyerekkorodban megfogtatok, befestettetek kanárisárgára, s odadobtatok koncul a többi verébnek. Mert ezt a verebet a többiek valószínűleg darabokra tépték… Nem gondolod, hogy az örökös kitérőid, cseleid, kibúvóid egyszer halálosan kimerítenek?

Nem gondolom. Sőt! Én akkor pihenek, amikor működésben vagyok. Nem amikor szabad időm van, hanem amikor szabad vagyok. Hála az égieknek, s a földieknek, szeretem ezt a képességet: nemcsak a zöld füvön tudok elnyújtózni, de az abszurditások zöld mohájában is. Próbáltál már halat enni templomban kanállal? Ugye, nem! Én sem, de ha elképzellek tégedet vagy akár magamat is az oltáriszentség előtt egy tepsi fölé hajolva – kitör rajtam a nevetőláz. És pihenek. Isten bizony, pihenek.

 

1974

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]