Kerekasztal-beszélgetés a békákról

– Ha arra kíváncsiak, mi a véleményem a békákról (nekem, az úgynevezett kisembernek), megmondhatom. Őszinte legyek? Csúnyák, undorítóak! Lepcses szájúak, papucsszájúak, nyakuk-fejük egybenőtt, nem beszélve arról, hogy olyanok, mint az ernyedt gumi. Iskolai végzettségemmel nemigen dicsekedhetek, de annyit azért tudok, hogy hiába sorolták be valamennyi fajtájukat a gerincesek közé, nincs semmi tartásuk, ott lottyadnak be, ahol megnyomja őket az ember. Ezt saját tapasztalatomból mondhatom, mert megboldogult faluvégi gyerekként sokat halásztam a Császár-tóban – így hívnak nálunk egy kiöblösödő folyót, persze kézzel halásztunk, és sűrűn megesett, hogy hal helyett brekusz került a markomba. Bocsánat: béka. Nemcsak külsőre, de tapintásra is micsoda különbség! Halat fogni, higgyék el nekem, mindig izgalom volt. Az ember gyereke megmarkolta, kiugrott vele a vízből, háromszor körülfutotta vele a parti fűzfát, és csak azután merte megnézni, mint az utcai sorsjegyet vagy zsákbamacskát: no, lássuk, ponty-e? keszeg-e? naphal-e? A békától pedig ott helyben hidegrázást kapott az ember. De a víziek, a lápiak meg leveliek még csak-csak. Hanem a varangyok, a rücskösek, a lusta mászóbékák, azok aztán… – jobb, ha nem is emlegetem őket. Tizenkét éves koromra már megéltem egyet s mást, de mikor egy böhöm nagy varangy lehúgyozta a lábam fejét, azt hittem, vége mindennek, és holnap már temetnek is. Mentem ki korán reggel a kertbe, megtojózni a krumplibokrokat, és az egyik bokor alól, zsupsz, rá a lábamra. Talán szopósegérnek nézte a nagylábujjamat. Nem estem volna kétségbe, de odahaza én folyton azt hallottam, hogy valakinek béka nőtt a hasában, meg hogy a varangy vizelete mérgező. Igaz-e ez az utóbbi, vagy csak szóbeszéd, nem tudom. Volt harminc évem, hogy utánabogarásszak ennek a föltevésnek, de mi a fenének törje magát a magamfajta kisember békaügyben, amikor azt nem tudhatom meg, ki ölte meg Kennedyt, vagy hogy…

– Bocsánat a közbeszólásért, de úgy gondolom, hogy itt kell torkon ragadnom a témát. Ugyanis mély meggyőződésem, hogy az úr, illetve jelen pillanatban kedves kerekasztal-szomszédom valami lényegi dologhoz szolgáltatott fölbecsülhetetlen adalékot. Igen, igen: az emberi érdektelenséghez. Tudniillik ő a béka-ügyet és a Kennedy-ügyet szétválasztja, ahelyett hogy összekapcsolná. Mert kérem, az az ember, aki a környezetében élő, szaporodó, berendezkedő békákról annyit sem tud, hogy váladékuk csak akkor okozhat kellemetlen, hánytató érzést, ha szánkba vesszük, és szopogatjuk őket – az, kérem, hogyan is ismerhetné ki magát a fésületlen természetnél sokkal ravaszabb környezetben: a társadalomban. Megelégszik itt is, ott is a babonákkal. S előbb a mendemondákat hiszi el, aztán a mendemondák magyarázatait, s innen már csak egyet kell lépnie, hogy a politika mítoszait is elhiggye – ha egyáltalán szabad ilyen nyers és félreérthető kifejezéseket használnom a nyilvánosság előtt. Egy szó mint száz: teli vagyunk előítéletekkel. Előítélet, előítélet, előítélet – ez a mi sírba eresztő kötelünk. Mert nézzük csak közelebbről és főképp a szokatlanabbik oldaláról ezt az egész béka-ellenességet. Undor és borsódzás az egész vonalon: üsd, vágd, nem apád. És ütik és verik és kővel bombázzák a nyomorultakat, ahol rájuk bukkannak. Ezzel a balkáni viselkedéssel ellentétben Angliában a kertészek például szabályosan körüludvarolják, kényeztetik, babusgatják őket. Elsősorban épp a varangyokat. Mert őket tartják a kertek jótevőinek; költőien szólva, ők a legképzettebb szúnyogvadászok, a legyek ellen folyó kereszteshadjárat önkéntesei. Szerény kutatásaim szerint népszerűségük és a klasszikus angol demokrácia fejlettségi foka között mély összefüggés állapítható meg. Mit kerteljek? Ahol pontosan ismerik a törvényszerűségeket, ott más értékrend áll össze. Babonák helyett kikristályosodik a joggyakorlat. Vagy hogy békaközelben maradjak: ahol a hasznos lényeket valamilyen végzetes tévedésből utálják, ott a hasznos gondolatokat is agyonverik.

– Rendkívül örülök az előttem megszólaló hangnak, amely nem csupán magánvélemény, élménybeszámoló és vallomás, hanem gazdagon árnyalt vitaalap is. Örvendek, mert a bontakozó beszélgetés elején – nincs bennem semmi sértő szándék – attól féltem, hogy egyedül leszek békapárti. Egyedül én, a társadalombölcsész, akiről az a hiedelem terjedt el, hogy nem lehet soha elfogult. Márpedig az vagyok, de minek az érdekében? A tárgyilagosságéban. Először is azt kérdezném: mért csúnyák a békák? És mért undorítóak? Talán, mert nem hull szemükbe csimbókos sörény, mint az állatok királyának? Vagy mert kisebb fülük van, mint az elefántnak vagy a tuloknak? Ha ilyen felszínes jegyek alapján ítéljük meg a világ dolgait: a természetét, az emberi fejlődés történetét, félő, hogy a tökéletes filozófiai gátlástalanság állapotába jutunk, ahonnét nincs visszaút. Vessünk csak egy pillantást a békasors hősibb vetületére. A békák, kérem, a tudomány vértanúi. Márpedig, ha a vértanúk esetében ízléstelen volna azt latolgatnunk: jóképűek voltak-e avagy csúnyák, van-e jogunk másként gondolkodni e szerencsétlen kétéltűekről, akik ugyancsak egy halállal halnak. S ha már kicsúszott a számon: járjuk körül a kétéltűek fogalmát. Valljuk be: hányszor megirigyeltük a szárnyasokat, mert föl tudtak röpülni a szederfára; mert a földön és égen egyaránt otthon voltak. De hogy a víz ugyanolyan fontos alkotóeleme a földi létnek, mint a levegő, sosem gondoltuk végig az egyenrangúság logikája szerint. Ezért aztán azt se véstük magunkba igazán, hogy kétéltűnek lenni egyik közbeeső csodája a létnek. Csak mostanában kísérletezgetünk az űrrel, ami az ember számára másik tér, másik idő, másik közeg. Tüdő itt, kopoltyú ott – hát majd elválik. De menjünk csak tovább. Itt van az ízletes békacomb problémája. A világ kétharmad része éhezik, tudományos szakszóval: alultáplált, és legtöbben mégis finnyáskodnak. Ha valaki meg meri enni, úgy dicsekszik vele, hogy máris várja érte a Kossuth-díjat. Pedig a békákkal mindent megoldhatnánk. Részben azért, mert mindenütt honosak, ahol ember él, kivéve az Északi- és a Déli-sarkot, másrészt, mert hihetetlen gyorsan szaporíthatók. Búzaföldek, rizsföldek, békaföldek. Ma még tán szokatlanul hangzik, de holnap mért ne hangozhatna olyan természetesen, mint az, hogy kenderföld, hogy halastó, kacsafarm és a többi. Jegyezzük meg, kérem, hogy a tömegeket csakis filléres távlatok menthetik meg. Bár ebből a szempontból mellékes, de lehet-e az iskolai boncasztalokra olcsóbb állatokat fölfektetni, gyermekeink okulására? A patkány nagyobb, drágább és büdösebb. Ugyanígy a fehéregér is… Na és mindezeken kívül a szerelmi életük sem tanulság nélküli. Ha egyszer belekezdenek a családalapításba, késsel se lehet levakarni őket egymásról. A hímbéka néha két hétig se fordul le a nőstényről. Étlen-szomjan öleli, ha esik, ha fúj. Még az is megesik, hogy ha nagyon belefeledkezik a megtermékenyítés ősi gyakorlatába, párja ott leheli ki életét alatta. A galambok és a nyulak micsoda kapkodó lények hozzájuk képest, s mégis mennyivel népszerűbbek! A legnagyobb bajt e téren is abban látom, hogy a köznépet rosszul tájékoztatják. Rosszul vagy sehogysem. Azt már a kisiskolások is tudják, hogy némely repülőgép teste a madarak vagy a delfinek testét utánozza. Attól olyan kecses és korszerű. De ki kapcsolta össze csak egyszer is a mi tudatunkban, hogy a modern kor és a békák közt is fölfedezhető ennyi hasonlóság. Igaz, egyik villatulajdonos ismerősöm dühében már eljutott odáig, hogy a békák az éjszaka huligánjai, mert akkor kezdik a kicsapongást, a ricsajt, a hancúrozást, mikor minden becsületes lény, példának okáért a ló, a disznó, a tehén pihenni tér. A rágalmak sorát igen, de a tudományos ismertetésekét ő se gyarapította. Pedig elcsodálkozhatott volna azon, hogy a hímbékának nemcsak egyszerű hangszálai vannak, hanem hangerősítői is, mint a korszerűen fölszerelt beatzenészeknek. Valóban, hol volt még a technika – a béka feneke alatt! –, mikor ők, a békák már ösztönösen éltek a hangerősítés idegekre ható lehetőségeivel… Ebből az egyetlen párhuzamból is látszik, hogy mennyi minden kizárólag csak a népszerűsítés komolyságán és mélységén múlik… Bocsássanak meg, ha többet beszéltem a kelleténél, úgy látszik, ritkán jutok szóhoz. Befejezésül azért engedjenek meg egy személyes vallomást. Nemrég jártam az Amerikai Egyesült Államokban, ahol is részt vehettem egy magasszintű békaugrató versenyen. Húsz-harminc ezer ember is összeverődik alkalmankint. Persze, sült hozzánemértés kellene ahhoz, hogy nosza, fogjunk a kert alatt mi is kecskebékát, és menjünk versenyezni. Ez olyan kelet-európai hűbelebalázskodás lenne. Másokról is tudok, de jómagam már a második éve minden szabad időmet egy béka fölkészítésére szentelem. Tornásztatom, gyúrom, dögönyözöm, csiklandozom, elviszem kirándulni, és kifárasztom, aztán tente-tente, a legmélyebb álomba zuhantatom, pihenjen. Másnap újra kezdem az egészet. Tappogok mögötte egy robajos deszkadobogón, mint János vitéz mögött az Óriás, „ugorj, komám, vagy belebökök tűvel a fenekedbe”! És nehogy azt higgyék, hogy csak én élvezem ezt a hajszát. Olyan kidolgozott izmai vannak a békámnak, mint Papp Lacinak. Most, hogy visszatértem Amerikából, elhatároztam, nem és nem! Amerika ebben a most bontakozó sportágban ne legyen csúcstartó. Elhagyni, lekörözni – ez a távlati tervem, és ez nem agyrém, mert e téren nem döntő a pénz, a hadiipar, a civilizáció magas szervezetsége. Egyedüli tőkebefektetés a türelem, a kitartás, az idomítás szakszerűsége. Semmi más.