Melegégövi karácsony

Melegégövi tél. Nyitott ablakomban könyökölök. A szemközti háztető kéménypadján galambok sütkéreznek. Szét-szétcsapódó szárnyuk alól tavasziasan villog ki fehér ingecskéjük.

Azt mondja a rádió: soha még ilyen bőrcsiklandozó december Magyarországon! Soha még ilyen gyöngéd „márciusi karácsony!” Melegebb van mint a Földközi-tengerre néző városokban. Melegebb, mint Athénben, Rómában, Tuniszban.

A völgyek jászola fölé most hiába hajoldoznának háromkirályok, mert jézuska-hó helyett legföljebb papírrongyokat ha találnának. Eleven, áradó kékséget odafönt s rozsdabarnákat idelent.

Épp tíz esztendeje annak a másik télnek. Vége a hetekig tartó vesztegzárnak, s utazom Kubába. Idegfeszültséget, ködöt és százezer tonna kormot hagyok itt Európában. Finom, szemcsés, láthatatlanul pusztító, fekete lisztet. Ólomba ragadt rigószárnyaktól tépem el magamat egyetlen rántással. A Szabadság-hegy cseppfolyós magaslatától. Elmarad Prága; csatakos utcáit végigköhögöm. Elmarad London; szőke légikisasszonyai a túlfűtött várótermekben végigúsztatják angyalhajukat, de a velünk utazó kubai táncosnők fekete sörénye előtt letérdelnek. Irigyek és sóvárak. Jégcsap-ikrek. December didereg lenhajukban. Elmarad végül Shannon is.

Az Atlanti-óceán télikabátban hánykolódik alattunk egész éjszaka.

És másnap, elhagyva New Fundland szigetét s a hófújató gépek repülőtéri bűvészmutatványát, elhagyva Kanada befagyott, tundrás tájait, a nagy marhacsordák hófedte csapásait, megéreztem, közeledik az én világom.

A szürke ködhályogok fölhasadtak.

A csöpögős, taknyos réteket egyetlen forduló madártest eltakarta. Szivárgott szét a kék, szivárgott szét a sárga. Az Óceán kitakaródzott. Lent, a hajók olyanok voltak a testén, mint apró anyajegyek. Hatezer méter magasságban egyszerűen rühellni kezdtem, hogy télikabátot cipelek magammal. Havannában pedig már olyan nevetségesnek éreztem meleg alsóneműimet, mintha páncélingben érkeztem volna meg.

 

S a megérkezéstől kezdve három teljes hétig az a titkos viszony a decemberi nyárral! Kigombolt ingben egy országon át! A világot is fenyegető vesztegzár viaszpecsétjei még föltöretlenül ott vöröslenek a városokon. Ott a gyűlölködő szemekben is, melyek a felhőkarcoló-szállodák tetejéről bámulják a láthatáron lehorgonyzott amerikai hadihajókat.

És engemet ott, akkor egyszerre gyújtott föl a nap és a gyűlölet. A tíz méter magasra felszökő tengervíz és a politika. Hajszálnyin múlott, hogy jöhettem, hajszálnyin, hogy a gáton megtörő hullámtarajt most vőfélykendőnek láthatom. Hát ennyire késélen táncol a világ? Az út verőfénytől a romokig csupán egyetlen milliméter? De hagyjuk a szónokias dörmögést! Che Guevara átizzadt katonaingének vadtorma illata van és erdőszaga. Ő az a vőfély, aki magabiztos, és tékozlásra született lényeket hív meg a lakodalomba. Mellém szegődik a kísértés: ilyen haza, ilyen évszak, ilyen lények felelnének meg leginkább érzékeimnek.

Bár itthon könyökölök az ablakomban, cáfolhatatlanul ott utazom. Mindenütt pálmák és tengeröblök. Ernyő alakú, bibliai fák, keselyűk, tehéncsordák, sasok. Viharos száguldások egy amerikai gyártmányú Cadillacban. Édenkertrészletek, futólag. Soha-nem-látott szép nők tengeröble és hullámzása. Néger Évák, félvér Máriák, fekete Magdolnák. És a szegénység országos kirakodó vására is ugyanakkor. Nyilvános szél lebegteti a rongyokat. Átröpít bútor nélküli szobákon, földre vetett ágyak fölött. Beterel parasztházak udvarára is, hol hullott narancsot ropogtatnak a disznók. Mintha Gauguin fekete disznait látnám. Elámulok. Folyik a sárga nedv. Viadalra szánt kakasok csőrrel megütött nyakából pedig a vér. Végig a szigeten. Manzanillótól Santiago de Cubáig. Ott fut az autónk előtt. Oresztész, a görög névre hallgató néger gépkocsivezetőnk folyton meg akarja előzni.

De nem sikerül.

A vér gyorsabban száguld a hőgutás decemberben. Vadul nevetünk ezen a kierőszakolt kudarcon. Úgy esik jól minden, ahogy megtörténik. Mert velünk történik. Oresztész rekedten, változatosan s olyan földöntúli jókedvvel nevet mindenen, ami szemünk elé kerül – legyen az bóbiskoló ló, szalmakalapos gyerek –, mintha armstrongi trombita lapulna a torkában. Istent és világot kísértő hangszer.

Melegégövi tél. Karácsony előnapja. Itt-ott már elkezdték díszíteni a fákat. Ezüst ingben verítékező szaloncukrok hintáznak a szobákat átvilágító napsütésben.

De én csak könyöklök tovább.

Az én fám már réges-rég földíszítve. Alatta Oresztész autója rohangál. Ágai közt Oresztész csillagszóró tekintete szikrázik. A szegényes, a kijátszott, a túlfűtött ország szabadság-akarása és narancsbombái. Látom, ahogy a háromkirályok jó messzire elkerülik ezt a fát. Talán, mert a haragos, a mellbevágó tenger is ott hullámzik körülötte: Kuba tíz év előtti, karácsonyi ajándéka.

 

1971

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]