Levelek

Fölkelsz, és egyszer csak eszedbe jut ez is: nemigen írsz már levelet senkinek. Se zöld tintával, se feketével.

Mintha kipusztultak volna a barátaid. Vagy mintha hó alatt élnének évek óta, és szemük nagy ólomgomb már, s hiába is írnál, olvasatlan maradna minden sorod.

Nem írsz, és nem is kapsz – hacsak hivatalosat nem. „Kérjük, szíveskedjék ezt meg ezt, erre meg erre…” Az írógép olajszaga néha hányingert okoz.

Oda tehát a nagy nekiülések izgalma is: a fontoskodás, a készülődés. Kisasszony, egy feketét, jó erőset! És azután elő a tollat, a papírt, a varázspálcát, elő a kalapból a nyulat. Elvégre minden igazi levél valóságos szemfényvesztés. Rögtönzés; kiszakadás térből és időből; áthatolás egy másikba; kapcsolatkeresés és kapcsolatápolás a pillanatba sűríthető képességeink alapján. Mert ugyan ki ír előbb piszkozatban levelet a barátjának, a szerelmének, a szüleinek? Ki ír szuszogva, szöszmötölve, fényesítgetve egy-egy szót, jelzőt, mint a kézelő gyöngyházgombját?

 

„Z. hülye, akár egy fatehén. Úgy cipeli férjét mindenhová, mintha kolomp volna a divat. Égek a vágytól, hogy a legközelebbi állatkiállításon röhöghessünk rajta. Ölel, stb, stb.” Hát igen, ilyesmit élőszóval, ilyen jóízűen, a kijelentő mondat egyszerűségét s ugyanakkor rejtett fennköltségét is őrizve, beszélgetés közben nem nagyon enged meg magának az ember, mert jobbik esetben hajótörött írónak nézik, rosszabbik esetben pedig modoros papagájnak – levélben viszont gátlástalanul.

 

Azt mondják, a levélírás az elmúlt századok műfaja volt. Aranyat érhetett egy-egy szép gyöngyvetésű üzenet a sár fölé, az Isten háta mögé. (A szegények, persze, ebből is kimaradtak.) A sürgős üzeneteket futár vitte vagy postakocsi. Szilágyi Erzsébet levelét holló. A szerelmesek levelét csácsogó madárkák. Halálba hajszolt lovak s lenyilazott galambok megpattanó szemén át hatoltak előre az emberi sóvárgások.

S ma?

Föl kell emelnünk a kagylót, és tárcsáznunk. Zámolyt kérem, Tokiót kérem, Chicagót kérem. Tenger alatti kábelek s fönt didergő műholdak továbbítják lecsupált szavainkat, örömünk vagy sírásunk töredékét. Többnyire magát a tényt, nem pedig azt, amit jelent.

 

És különben is! Mi a csudának kellene annyit irkafirkálni bárhová és bárkinek. Nincs olyan fontos hír a világon, amit előbb-utóbb meg ne tudnánk. Bemondják a rádiók; ha egyik nem, akkor a másik; megírják az újságok, közvetíti a tévé. A régebbi világban nagynéha befutott egy-egy levél. Korunkban reggeltől estig képeslapokat kapunk, vagy nyílt leveleket. Levél a vietnami háborúról. A háború esedékes befejezéséről. Levél a bőrgombásodás gyógyításáról. Az amerikai csoportházasság fölbomlásáról. Levél Istenről, a Hazáról, az alkalmazkodás előnyeiről és hátrányairól. Tömegsírból előkerült levelek, levél a pokol gázkamrái mellől. A pápa levele a világ népeihez. A kormányfőké egymáshoz. De, ha úgy tetszik, hozzád. A vajas kenyered mellé és a szeretőd mellé az ágyba.

 

Joggal megfogalmazhatja az ember, hogy a világ személyessége és bensőségessége ugyanúgy veszélybe került, mint a légkör tisztasága, mint a természet ősi egyensúlya. Egyre több ügyről, eseményről hallunk és tudunk, sőt, egyre több gondolat görögtüzét is megcsodáljuk, ugyanakkor egyre több gondolat meghittségét érezzük szétfoszlani. A sok egyidejűség elveszi az egyetlen idő távlatát. A tömérdek bánat az egyetlen bánatét. Így szüntetik meg a vagonszámra érkező csodák a csodálkozást. Lehetséges, hogy holnap a világ valamelyik egyetemén föláll egy filozófus-fizikus, s képleteket róva, nagy, fekete táblákon bebizonyítja: a személyes és személytelen világ termékeny kettőssége megszűnt; bebizonyítja, hogy magánügyeink oly kendőzetlenül hagynak faképnél bennünket: időnk is alig van föleszmélni a testi-lelki erőt fogyasztó kábulatból. Megfogannak, világra jönnek, és máris a közügyek, a közpanaszok csörlőire tekerik idegszálainkat. S mi csak hápogunk, sziklák közé vetett halak. Levél? Levelek valamiről? Kifejtve, mondjuk, egy sajátos elképzelést a beteljesülések hiányáról korunkban? Netán világhírű gondolkodókéval párhuzamosan? Netán az övékével vitázva? Ugyan, kinek jutna eszébe ilyesmi?

Legföljebb a levelezés őrültjeinek, akik levelet írnak a rendőrkapitánynak, a szerkesztőnek, a házmesternek, Zsukov marsallnak, a közért vezetőjének, a szomszédnak, a svéd királynak.

 

Mi, akiket magával sodort a kor, a gyorsan futó idő, szinte kivétel nélkül rossz levelezők lettünk. Megfájdul a hátunk, ha le kell ülni a tiszta papír elé. A tényeket, igaz, még csak-csak megírjuk azoknak, akiket érintenek, s ezzel vége is a dolognak. „A két hízót eladtuk, amit láttatok, mert mi már öregek vagyunk ahhoz, hogy öljünk. Csak ránk kukacosodnának a sonkák, apádnak már csak három foga van, nekem meg öt. Mondták, hogy szerepeltetek a tévében, de mi nem tudtunk róla.” Vagy egy másik levél: „Z. Jóska, szegény, öngyilkos lett, a héten temetik, fölakasztotta magát a körtefára. Utoljára két hete volt nálam, tetszett neki az a parasztikon, amit hatszáz forintért vettem, tudod, az az erdélyi. De a viselkedése semmit se árult el arról, mire készül.” Valóban. De később megtudtad, hogy annál többet elárultak el nem küldött levelei. Ötvenoldalas levele fiához, melyet csak úgy írt, mint aki magában beszél egy ablak nélküli, egy tükör nélküli szobában. Aztán hozzád írt levele, amit nálad létekor nem említett. Egy eszmefuttatásféle a kisemberről. „Fölfedeztük a kisembert, hogy ne kelljen az igazi nagyokra gondolni. Azokra, akik megértették, hogy a lehetőségeket a szemfülesek, az ügyesek már megkaparintották. Tehát, aki ember akar maradni, arra kell törekednie, ami még lehetetlen. Ami még nincs lefoglalva.”

 

A legszebb és legizgatóbb üzenet, amit mostanában hallottam. Mért nem küldte el? Talán szégyellte, hogy az egészet ennyire személyes ügyének tekintette? Vagy talán remélte, hogy egyszer mégiscsak összeakadtok, és kibeszélitek magatokat?

 

1972

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]