És másnap reggel

Tegnap este még semmi. Sehol egy repedés, hasadás, sehol egy szivárgó lék. Sehol egy dörögve kinyíló kapu. Gyanútlan világ. Isten éltessen bennünket, fiúk! Isten éltesse a sötétséget, fiúk! Ezt a tetőtlen éjszakát! Pálinkából egy-két pohárral? Ugyan, ki hallott már ilyen rémtörténetet a Viharsarokban? A kutya belenyal a lakodalmi levesbe, és arrébb kullog? No még csak ez hiányzik! Majd a tizedik pohár után nézzünk magunkkal farkasszemet.

Addig pedig hadd jöjjön, ami szilvából van, fiúk!

Újabb pohár – újabb lángömlés a gyomorba! Kigyulladt gerendavégek zuhannak le odabent. Hát, egészséget! Egészséget! Éljen a jobb kezünk, fiúk! Éljen a bal! Ez a kaszált-fűillatú este!

 

És másnap reggel, mosakodás közben megjelenik a vér. A véred. Ki tudja, miért és honnan? A szádból? A gyomrodból? A tüdődből? Annyi bizonyos, hogy valahonnét bentről. Az idegen szoba idegen mosdójában ott a nyoma. Friss, meleg, vadonatúj és lenyűgözően piros. Apró gyöngybuborékok a tetején. Kint nyár van. Kora nyár. Talán a legelső napsütéses idő készülődik a Körös-parti fák mögött. No, egészségünkre, fiúk! És váratlanul rá a visszhang: egészségünkre. De mintha a mosdókagyló gégecsövén át recsegné ezt valaki másnaposan. Valaki, aki a vízvezeték csőhajlatában éjszakázott. Lekiáltanál neki: vigyázzon, húzódjon félre, elindult felé a vér – de nem remegnek be a hangszálaid.

Megnyitod a csapot.

Előbb fölberreg, mint a motor, aztán nyüszít. A kiömlő víz sugárban mossa el a vért. Mintha ott se lett volna. A nyomokkal együtt így kellene eltüntetni a bajt is. Lehet, hogy rák. Lehet, hogy csak egy megpattanó ér gátszakadása az egész. Lehet, hogy egy tizenöt éve rád lőtt rágalomsorozat egyik golyója, és csak most ütötte át hártyáidat, húsodat.

Lehet… minden lehet. A titok azonban most is föltöretlen marad. Pedig nem először kerülsz szembe a testeddel. Kiszámíthatatlansága nem először szorít sarokba. Számolod, hányszor árult el? Hányszor sodródott veled a halál közelébe? Ne számold! Voltál már bodzaszagú, dögszagú, kénsárga. A nővérek élesre vasalt köténye már-már örökre megtorpant szakálladat borotválta.

Újabb melegséghullám – újabb vér. Szép, habos. Mégiscsak szólnod kéne valakinek. A könyvtáros lányok apja állítólag belgyógyász. Igen, de hol lehetnek a lányok? A tetőtlen éjszakában ugyan hazaértek-e? Csak ne lettek volna olyan ártatlanok!

Legjobb, ha felöltözöl, és kimégy az utcára – összeesni.

Ez mégsem külföld.

Itt, ha föléd hajolnak, ha fölszednek, ha kigombolják nyakadon az inget – anyanyelveden nyöszöröghetsz. Nem úgy, mint Kubában, mikor Santiagótól húsz kilométerre, egy tengerparti villában T. S. helyett neked kellett volna nyögnöd, sóhajtanod, segítségért kiáltanod – de hogyan? és kinek? Ki-kiszaladtál az éjszakába, hátha föltűnik valaki, aki rémült hadonászásodból olvasni tud, és intézkedik. De csak az Óceán futkosott föl-alá mennydörögve. Akkor lúdbőrözött át rajtad először: milyen pocsék dolog lehet idegenben meghalni. Beleélted magad T. S. helyzetébe: a család átvesz a repülőtéri vámhivatalnál egy nevetséges urnát – abban vagy te. Elmentél könnyű, nyári öltözetben, két nagy bőrönddel, megbámultad a Bahama-szigeteket körülfogó korallpartokat, amiket Kolombusz is látott, és három hét után megérkezel, mint hamu – test nélkül, bőröndök nélkül.

Borotválkozz meg, szedd össze magadat, és tűnj el a „tett” színhelyéről. Úgyis azt mondták: a kulcs az ajtóban maradhat. Sőt, a legokosabb az lenne, ha visszautaznál Pestre. Persze, ha állna valaki a hátad mögött, és biztatna: hagyj itt nyugodtan mindent, szerzői estet, előadásaidat; mennél is lelkifurdalás nélkül. De így? Szökésre gondolhatna bárki. Rád süthetnék, hogy gőgös és szeszélyes vagy. Pökhendi és hanyag. Mert azt mégsem teheted meg, hogy a vérnyomokat, mint ékesen szóló bűnjeleket, otthagyod a mosdóban, s egy papírlapra fölírod: vért köpök – elmentem. Már csak azért sem, mert a brutális igazságokat hiszik el legritkábban. S egyébként is saját vérével nemigen tanúskodhat senki. Mindig más vére kell ehhez.

De már megint a latolgatás, a visszahőkölés: mi lenne, és mit szólnának! Már megint a kötelességtudat nedvedzése. Ez a kicsinyes mámort okozó lé. Ez a pompeji kiskatonát is megkótyagosító ital: állva maradni, kitartani vigyázzállásban; nyelni a hamuesőt, nyelni, és alája temetkezni példamutatóan.

Hát nem!

Az első, igazi nyarat indító napon döntsön a test. Ha vérezni akar, vérezzen; ha félni, féljen; ha szökni, szökjön. Piros a vér, mint gyalogátkelőknél a lámpa? Menj át tilosban. Menj, de ne hagyj hátra üzenetet, hogy elmentél, és ekkor és ekkor visszajössz. Gondold el: hány út marad bejáratlan – visszafelé. És ezek az utak ettől válnak igazán fontossá. Csak semmi megbánás! Semmi vacillálás! A könyvtáros lányok kicsit izgulnak majd, nem miattad, maguk miatt. Összeomlik, amit erre a néhány estére építettek. Átkozzák majd a pálinkát, állhatatlanságod előzmények nélküli kirobbanását. De ne aggódj, ha nem jössz vissza, úgyis kitalálnak valami mentséget számodra: betegséget, halálesetet, hasonlót.

Menj ki a Körös-partra, majd gondolkodik helyetted a víz. Kötelességtudatodat szétnyirbálja egy tücsök, eljátszik vele, és újra összerakja. Majd súg a fű, a vadsóska, a szerbtövis, a sás. A vízből kiálló nádtövek körül, mint szörnyek elvágott nyaka körül, csibor szaladgál. Majd gondolkodik és súg a félelem, az undor; egy másik tudás, mely ugyanabból a forrásból tör elő, ahonnét váratlanul és rejtélyesen a véred.

Az ablakkal szemközt két erőteljes jegenye. A jegenyén túl az utca. Az utcán túl a folyó. A folyón túl valami orrcimpatágító feszültség. Valami, részegségnél is bolondítóbb veszélyérzet, öröm és reszketés a levegőben.