Naphiány

Homályos, párás az ablakom. Vízgyöngy-gördülések csíkozzák.

Könyörtelenül ősz van.

A szemközti ház bádog csatornájában, mint előretolt lövészárokban, föl-alá járnak a galambok, ázottan, behúzott nyakkal. Épp csak a fejük látszik.

Füst, füst. A nedves levegő leszorítja a földig.

Ilyenkor ősszel mindig megbetegszem. Ingerlékeny és veszedelmes leszek, mint a titokban eltemetett halottak.

Az egyik orvos azt mondja: naphiány.

A másik, hogy idegrendszeri védtelenség.

A harmadik, hogy semmi, egyszerű kényeskedés. Nem kell odafigyelni rá. Lehetséges, hogy nem is a test, és nem is az idegrendszer inog, hanem a szépérzékem tiltakozik az összemaszatolt ablakok, csöpögő fák, csöpögő egek ellen. Nyilván utálom másban is a homályt – kacsint rám, hogy világosan értsem, mire gondol.

Nem kacsintok vissza: a felületes célzásokat sose szerettem.

Ősszel és télen el kellene utaznom.

S csakugyan, miért ne ülhetnék most Szicíliában? Miért ne szakíthatnék fáról narancsot vagy nyers fügét? Miért ne csavaroghatnék áttüzesedett kövek közt, áttüzesedett városokban?

D. I. újvidéki költő egy szép napon eldobta töltőtollát Stockholmig, aztán fölkerekedett, hogy megkeresse. Éveket tölt el a kereséssel odafönt Északon. Közben lát, hall, illeszkedik, elvegyül, kiválik, átszúrja magát a hazátlanság tüskéivel, mert szüksége van a fájdalomra, de mielőtt megsápasztaná az északi fény, szedi sátorfáját és más égtájak felé indul. Miért ne indulhatnék magam is észak helyett délnek?

Az első érv, hogy se időm, se pénzem.

Csakhogy ennek a többszörös szegénységnek vajon nem én vagyok-e leginkább az oka? Az általános szegénységen belül saját, különálló szegénységemet nem én teremtem-e most is szorgalmasan?

Lássunk hamarjában egy hevenyészett leltárt az időbeosztásról.

Sorolom, ahogy a tények eszembe jutnak.

Túlzó udvariasság – félismerősökkel, félbarátokkal, hívatlanul betoppanó vendégekkel, legalább napi háromnegyed óra. Az utolsó húsz-huszonöt évben ez hozzávetőlegesen is kétszázötven, háromszáz nap.

Cserkészkedések, csipcsup közügyekben.

Jófiúcselekedetek a haza nevében: vad vodkázások lengyelekkel, ismétlődő hasfölmetszések franciák előtt, románok előtt, csehek előtt, szlovákok előtt, örmények előtt, magándiplomáciai vállalkozások erőn felül – szűken számolva háromszorosa is lehet az előbbieknek.

Utána a szégyen elviselése, hogy csak lohol az ember egyik csődből a másikba, gyanúsítgatásból a nevetségesbe, s ha mégis történik valami említésre és elismerésre méltó, akkor a dicsérgetések elviselésének a szégyene. Rengeteg természetellenesen elmúló idő.

Aztán a mondjam? ne mondjam? hamleti kérdései. Ha mondok valami fontosat, bár egyelőre még tisztázatlan: szavam a körülöttem ülők óvatossága miatt, visszhangtalan marad. Könnyen rám süthető tehát a bélyeg, hogy zavarosfejű vagyok, hogy felelőtlen, hogy kiskorú, hogy túlzó, hogy hordószónok. Viszi a drága időmet ez az önmagam körül való keringés is, mert, ha nem szólok: mélyülök csak, mint a gödör, s gyűlik bennem az idő.

De hol maradnak ezeken kívül a csakazértisek! A csakazértis végigolvasom könyvek. A csakazértis végignézem filmek. A ködbe burkolódzó újságok, a csakazértis befejezett verseim, cikkeim. A gombkereséseim! Az asztalfiók-háborúk egy érdekesnek hitt följegyzés miatt. A legkisebb sértés következtében kirobbanó és végigmondott védőbeszédek és önigazolások. Hiába érzem útközben, hogy csillagra kellene akasztani az egészet, képtelen vagyok leállni, abbahagyni. Mert bujtogat belülről egy másik betegség is: mi csak a kezdésben vagyunk nagyok, csak az első lélegzetvételben istenek, aztán mindent félbehagyunk. Az utolsó cérnaöltéseket már a szélre bízzuk. Hát csakazértis csináljuk végig! Kicsinyesség ide, kicsinyesség oda, égjünk tövig, mint a csillagszóró.

S ugyanígy a várakozások ideje és a bizakodásoké. A hiszékenységek semmibe futó ideje. A ne szakítsunk el minden köldökzsinórt viták ideje, mert hátha épp, mert hátha most, mert hátha, hátha… Kizöldülnek a hivatali asztalok, belepi őket a moha, de másokkal együtt hányszor ott kuksolok, ott toporgok, ott hasalok mégis a mohában.

Vagonok viszik hiábavalóan eltöltött perceimet. És viszik a ravasz telefonálgatások, cselezések, fortélyok, az egyenes beszéd helyett a világot körbefutó mondatok. Viszik a holnapra röhejessé váló aggodalmak, összeköttetés-hajszák.

Lenne hát időm élni. Lehetne bőven. Eltávolodni ezektől az esőcsurgásos ablakoktól, itthagyni ezt a ködöt, ezt a füstpárás várost. A kézhez odaragadó nyálkás kapukilincseket. Itthagyni a naphiányban szenvedő utcákat, házakat, tereket, fölravatalozott kertek ázott madarait, a szipogó orrok gyarmatát.

Igenis, lenne időm. Lenne… lehetne.

 

1972

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]