Ócskaságok

Hónapok óta tataroznak egy magas villaházat a lakásommal átellenben. Födémcsere, palacsere, kéményjavítás, vakolás, párkányfestés, lépcsőpótlás – egyszóval komoly fiatalító műtét tetőtől talpig.

Ötvenméteres körzetben alig látni mást, mint a „műtéthez” szükséges anyagok és szerszámok sokadalmát: betonkeverőt, kátrányos hordókat, létrákat, alágyújtható katlant, tégla- és gerendahalmokat.

Kint az utcán pedig három deszkakarámot.

Egyiket a megoltott mésznek,

a másikat homoknak

s a harmadikat a hulladéknak ácsolták, hogy addig is, amíg el nem szállítják valahová, ne csúfoskodjék mindenki szeme láttára.

Az első napokban csakis hivatalos és törvényes szemét került a deszkafalak mögé: vakolatpiszok, döglött betondarabok, falból kirohadt kábelek, csövek, csempezúzalék.

De valaki, valamikor, „titkos órán, az árnyak segédlete mellett”, egy lukas lavórral koronázta meg a törmelékhegyet.

Nem volt ebben semmi célzatosság.

Az ismeretlen tettesnek inkább a lavórral lehetett célja: örökre meg akart tőle szabadulni.

És másnap reggelre egy roggyant lábú karosszék is fölkerült a halom tetejére. Családi trónféleség, cudarul megtépázva. Mikor megláttam, az első gondolatom az volt: ha egy körmös bogár végigsétálna rajta, a meglazult bársony úgy hasadna végig, mint rianáskor a Balaton jege. Fölrepedne, és dőlne belőle az afrik, a por, a század eleji Budapest nagypolgári világának orrfacsaró szaga. Az Adyt fojtogató pacsuli illata.

Ennyi előzmény, ennyi ösztönző jeladás elég volt, és lassan elkezdődött a környék öntisztulása.

A pincék megborzongtak, és kivetették magukból, ami a gyomrukat eddig megfeküdte. A padlások, a zugok szintén. A poloskás édenkerteket fölbolygatta, fölkapta, és sodorni kezdte ki az utcára egy takargatott s idejétmúltnak hitt szenvedély. Ötvenesztendős matracok, bőrcsizmák röpültek ki a forgószél tölcséréből. Horpadt kézitáskák, esernyőcsontvázak, lenge rongyokkal.

S ahogy időről időre kiürítették, úgy telt meg újra és újra ez az utcai szeméttelep.

Egyik reggelre omladozó hajóbőröndöt hagyott ott valaki rejtélyesen. Tengerész? Amerikás magyar? Távolról ideszakadt idegen – ki tudja? Volt abban a bőröndben minden, amit a legszürrealistább képzelet is csak ritka pillanataiban tudna kitalálni: menyasszonyi fátyol, első világháborús katonasapka, viaszvirág, trombitanyak, egy írógép betűkoszorúja mint cápáknak készített műfogsor, egy kopott kézimeszelő, keret nélküli szentképek, selyempapír. Egy bazárra vagy egy kegyszerboltra való ócskaság.

A környékbeliek mintha csak az alkalomra vártak volna. Mindenki egyszerre akart megmenekülni fejére dohosodó kacatjaitól.

Hogy mért nem dobálták ki eddig?

Haszontalan kesztyűt még igen, de haszontalan varrógépet, mosdóállványt, rézgombokkal díszített vaságyat, éjjeliszekrényt mégse gyömöszölhet bele senki egy kukába.

Vagy hordták volna el egyenként a MÉH-gyűjtőkbe, a roncstemetőkbe?

Ha nyíltan és könnyülő szívvel vállalhatná ki-ki a lim-lomjait, akkor még talán. De végigtolni a városon egy túlvilági gyerekkocsit, csecsemő helyett kiszőrösödött, penészes nagykabáttal – inkább a fölnégyeltetés. Vagy még inkább az eburafakós legyintés: ott egye a fene a kocsit, a kabátot, ahol eddig ette. Csúfot magamból szántszándékkal mégsem űzök!

Éljen tehát az alkalom! Ez a kacat-kidobáló verseny! Éljenek, akik fölismerték, és nem engedték elszalasztani. Egyszerűen megpendül az ember, s ha katolikus, ha nem, kedve támad a gyónáshoz:

– vétkeztem, Uram, a természet örök rendje ellen, mert aminek veszni kellett volna idejében, hagytam, hogy halmozódjék. Itt van, nézd, ez a rohadt papagáj-kalitka is. Fölemelem, és még most is teli van a rég megdöglött papagáj utálatos rikácsolásával, iggenis, iggenis, uggy a jó! Én mondom, berci, uggy a jó. Itt van aztán ráadásul a kisebbik fiam járókája, fürdőkádja, megvakított hintalova. Magunk közt szólva már vagy harminc éve a por és a rozsda farsangol rajtuk. A pokolba velük, a francba! Már a börtönt is megjárta a Lelkem, már egyetlen valamire való hajszál sincs a fején, ugyan minek érzelegjünk a múlt időkön?

– ne csak a szomszédot hallgasd, hallgass meg engem is, Uram. Engem, akiről mindenki azt állítja, hogy szilárd vagyok, hogy hajlíthatatlan jellem, lásd, még én is eltűrtem magam körül a sok lába-tört, füle-nincs, nyele-sincs holmit. Eltűrtem, hogy zsíros hátú tökalsókkal lakjak egy fedél alatt. Pedig azt se tudom, kicsodák kártyáztak velük, azt se, honnan és mikor kerültek hozzám, de valahogy a nyakamon maradtak. Egyik fiókból át a másikba, abból a harmadikba, jó szokás szerint. Szörnyű, hogy mi mindent megtűr maga körül az ember. Íme, a lelkét kilehelt kályha csövei! A megtaposott gitár nyaka vagy micsodája. Mentek le a pincébe, ahelyett, hogy száműztem volna őket a csudába. Pedig hányszor végigszánkázott agyamon az a gyötrelmes gondolat: mi lenne, ha egyszer házkutatást tartanának nálam, és szégyenszemre semmi gyanúsítható dolgot se találnának, csak a sok vicikvacak, málladozó holmit. Vagy például ha kínos helyzetemben, mondjuk, nőt kellene a pincén át kicsempésznem a lakásból, mi mást gondolhatna rólam ő is! Csakis azt, hogy bort prédikálok, miközben vizet iszom; hogy vérbeli jellem helyett valójában jellembohóc vagyok, mert hogyan lehet valaki egy személyben feddhetetlen, szúrós tekintetű férfi, mikor úgy gyűjti az elvásott, csámpás cipőket, mint más a bélyeget? Hogyan lehet, ha lakása titkos zugaiban nem a legfontosabb dolgait őrzi, hanem a semmirevalókat. Jó, fütyülök a görögökre, akik kitalálták azt a kisiskolásszintű marhaságot, hogy ép testben ép lélek, de azért fészkelődhet abban valami igazság, hogy ki mit takargat, és ki kinek falaz, azonos vele. A tudatalatt mindenképpen. Itt az alkalom, elkezdem hát, Uram, a nagytakarítást! Pusztuljon előbb a vastagabbja: az elsüllyedt tengeralattjárók távcsövére emlékeztető kályhacsövek. Püff nekik! Püff a föltámadásra váró gitárnak is! Hadd jöjjenek aztán az összevissza kevert kártyák: makkdisznók, bubikirályok, mifenék! S az ördögbe a húsz év előtti nyakkendőimmel is! Ha akkor nem akasztottam föl rájuk magamat, mért hagyjam meg őket emlékeztetőül? Szeretem Villont, hallgasd meg, Uram, a neki ajánlott négysoros versecskémet: