Egy leszerelt katona levele

Kedves barátom, ha kinevetsz is, az az igazság, hogy én eddig nemigen törtem a fejemet olyasmin: jó-e az ember? rossz-e? buta-e? szörnyeteg-e? Szabad időmben csavarogtam, udvaroltam, nézelődtem, meghallgattam a történeteket, nevettem rajtuk, vagy legyintettem, és ezzel el is volt intézve a világ. Élveztem mindenféle tarkabarka társaságot, haverokét, lányokét, de személy szerint általában mindenkiről komolytalanul ítélkeztem: ez meg ez a tolató-jancsi hülye, az a nő belevaló, emez átlátszó, mint az ablaküveg, amaz pedig görbe, mint a kályhacső, s belül ugyanolyan kormos is. Pedig lett volna időm elmélyülni vagy ahogy a magadfajta ember választékosan fogalmaz: tornáztatni az agyvelőmet. Istenem, három év azon a bauxitot szállító szerelvényen! Szerelvényen? Kávédarálón! Tizennyolc kilométer a bányától a főállomásig, tizennyolc vissza, közben két-három lejtő, illetve emelkedő, amikor be kellett húznom vagy ki kellett eresztenem a féket. Ezenkívül semmi, csak rétek, szőlőhegyek, erdők, egy katonasír a marhalegelőn, felhők, mozdonyszuszogás és rengeteg üresjárat belül a koponyámban.

A nagy fordulat a katonaságnál következett be. Azóta szinte csak egy hajszál választott el – választ el ma is! –, hogy nem lettem filozófus. Nem maga a katonaság hatott rám ilyen földrengésszerűen. Nem az ottani kacifántoskodás, a türelemiskola tapasztalatai vagy ehhez hasonlók. Kis, jelentéktelen ügy pörgette be az agyamat. No de jobb lesz, ha sorbaszedem a dolgokat.

A szokásos hatheti kiképzés után szakácsnak jelentkeztem. Nem volt bennem semmilyen agyafúrt szándék. Eszembe se jutott olyasmi, ha netán háború lenne, engem akkor se küldenének ki a tűzvonalba, vagy más efféle korszerűtlen marhaság. Inkább azért sakkoztam ki az egész szakácskodást, mert semmit se szerettem úgy, gyerekkoromtól kezdve, mint a húslevesbe főtt sárgarépát és a velős csontot. Azt gondoltam, a katonáskodás miatt két vagy három évig kár lenne lemondani róluk. Ha nem vádolsz meg, barátom, hazaárulással, bevallom: a velős csontot és a sárgarépát tekintve jól számítottam.

Gondolkodói pályafutásom mégsem ezzel a ravasz kis önzéssel kezdődött. Ez csak a körülményt teremtette meg hozzá.

Hallgasd inkább magát a történetet.

Volt egy demokratikus lelkű parancsnokunk, egy nagykanizsai vasutas származék, aki elrendelte, hogy a főszakács mellé hetenként mindig két kiskatonát is ki kell jelölni ételkóstolónak. Ők képviselik a tömeget, a tömegízlést. Ők mondják meg, eléggé puha-e a lencse, a hús; sós-e a főzelék, vagy sótlan-e. A főszakács, akit az első időben még sértett ez a cirkusz, ez a fölösleges népi ellenőrzés, később annyira megszokta, hogy fütyült rá. A saját szája íze szerint készítette el a bakaeledelt, s csak azután engedte kondérközelbe az ellenőröket. Egyik nap – véletlenül vagy készakarva – két olyan kiskatonát jelölt ki a parancsnokunk, akik civilben sofőrök voltak. Terherautó-sofőrök. A szeplős, vörös képűt Lánginak hívták, és a másikat, az alacsony homlokút, Solymárnak. Aznap fejeztük be épp a döglesztő nyári nagygyakorlatot, s ünnepi ebédre húslevest főztünk. Emlékszem, én már túl voltam a velős csonton, a sárgarépán, s ültem egy fatuskón, vártam a fejleményeket. A főszakács Solymárnak is, Lánginak is kanalat adott. „Bajtárskáim, csak tárgyilagosan” – mondta nekik takargatott gőggel.

Lángi megkóstolta a levest.

– Sós – mondta kerekperec.

Solymár lassan, megfontoltan szürcsölgette. Töprengett, várt, föl-fölhúzta a vállát, míg végül kibökte.

– Nem sós.

Lángi újra merített, fújta, hadd hűljön, aztán egyszerre lenyelte az egészet.

– Nagyon sós.

Solymár szintén merített, szintén megfújta, és egyszerre engedte le ő is a torkán.

– Szerintem nem sós.

Lángi lenyalta a kanalat.

– Hihetetlenül az.

Solymár is lenyalta.

– Egyáltalán nem az.

Lángi köpött egyet.

– Az öreganyám szokta így eltolni a háztól a löttyöt.

Erre Solymár megtörölte a száját.

– Nem is volt öreganyád, azt mesélted, hogy zabigyerek vagy.

– Vagyok, ami vagyok, de harmadszor is azt mondom, pocsékabb, mint a hering. Egy bakkecske öt hétig nyalogathatná utána a szája szélét, én, ha isten segít, kihányom.

Solymár begorombult, szeme dühösen villant Lángira.

– Apuskám, ha csakugyan olyan sós, mint ahogy itt legitározod nekem, gyere, menjünk, beszélgessünk egy kicsit a dolgok állásáról.

Lángi letette a kanalat egy kőre, s elindult Solymár után. Nem akartam hinni a szememnek, mikor az egyik bozót mögött egymásnak estek. Előbb csak dulakodtak, lökdösődtek, hogy így az anyád és hogy úgy az anyád, a végén azonban olyan istenesen elagyabugyálták egymást, hogy Solymárnak a szemhéja repedt föl, Lángi pedig egy fogát köpte ki a helyszínen. Lihegtek, fújtattak, maszatosak voltak, mikor abbahagyták. És mintha semmi se történt volna, visszajöttek, megmosakodtak, s kanalat kértek újra.

Lángi kóstolta meg most is elsőül.

– Sós – mondta ridegen.

Solymár kétszer is merített, s a leghatározottabban kijelentette, hogy:

– Nem sós.

– Rémisztően sós, de azért kioszthatjuk.

– Egyáltalán nem az, de osszuk – mondta keményen s hajlíthatatlanul Solymár.

Az ebédet természetesen úgy osztottuk ki, ahogy megfőztük. Vizet se löttyentettünk hozzá, és meg se sóztuk. A zászlóalj ez alkalommal se panaszkodott a konyhásokra.