Az újságíró levele barátjához

Egyszem barátom, Tyukodi pajtás, belémesett a féreg. Belémesett, és nincs senki a közelemben, akivel szót válthatnék róla. Kissé magamnak is homályos az ügy, de te majd tisztába teszel.

Arról van szó, hogy elegem van ebből az egész hétszentségből. Hogy mért éppen most? Én is ezt kérdeztem magamtól ma hajnalban, hiszen az alatt a hat esztendő alatt, amióta itt dolgozom a mezőgazdasági rovatnál, legalább kétezerötszázszor is becsavarodhattam volna. És nem! Sőt, amiért te mindig kiröhögtél, fülig sárosan, nyakig marhaganyésan lótottam-futottam mindenfelé: riport riport után, tárca, cikk hetente három is. Mondd meg, mi történhetett velem? Egyszerűen elnyűvődtem? Vagy leengedtem, mint égető napon a bicikligumi? Jó, jó, de hát mért nem láttam ezt előre? Értelmes, sőt okos élőlénynek tartanak, s néha magam is elismerem ezt magamról, tehát elég lett volna két-három hónappal előbb kihallgatást kérni Borostól, a főszerkesztőmtől, a fülébe duruzsolni, hogy végre helyezzen át engem a művészeti rovathoz, könyvekről, színházról, filmekről akarok írni, mert én már kész vagyok, tökéletesen kész. A régi témámat és magamat is többszörösen kimerítettem. A földeket legalább százötvenszer fölszántottam, bevetettem, learattam, szemveszteséggel vagy anélkül; a téesz-lovak tomporát ugyanannyiszor megcsodáltam; beszélgettem körülbelül százezer csősszel, súlyos, gőzölgő kazlak között; ötszáztizenkét brigádvezetővel, pocokirtás közben a búzamezőn. És hát köszönöm, ezekből elég ennyi. Elég a zárszámadások, a közgyűlések „forró hangulatából”. A vízágyúkból is a kertészetben. A víztoronyavatásokból is – hát nincs igazam?

Lehetséges, hogy Borosnak két hónappal ezelőtt is leesik az álla. Na és, leesik! Azóta már ötször visszarakhatták volna a helyére, viszont most mind a ketten túl volnánk már a nehezén.

Csak az első emeletre kellene lebaktatnom, s rajtaütésszerűen berosálni a titkárnővel, aztán egy-egy lóugrással sakk-matt helyzetet teremteni ott benn a Főnöknél.

A csuda tudja, mintha diákkoromban több merszem lett volna az ilyen lerohanásokhoz. Újságíró is így lettem hetedikes gimnazista fejjel. Azt se tudtam, milyen belülről egy szerkesztőség: a tanári szobákhoz hasonlít-e jobban, vagy egy nyilvánosházhoz, mégis úgy nyitottam rá a p.-i néplap szerkesztőjére az ajtót, mint akit erre neveltek a történelemórán. A szerkesztő, százharminc kiló körüli pók volt, azóta meglépett, épp disznósajtot falatozott.

–Tessék, mit óhajt? – kérdezte.

– Újságíró szeretnék lenni – mondtam határozottan.

– Újságíró? Szervusz. Légy szíves, tegezz, Baranyi Antal vagyok, ülj le, kérlek, megkínálhatlak egy kis disznósajttal, a vágóhíd igazgatója jó haverom, mindig küld egy kilóra valót… És mért akarsz újságíró lenni?

– Csak – mondtam még az előbbinél is határozottabban.

Baranyi elkezdett nevetni.

– Te jól és gyorsan osztod a lapokat, pajtás. Milyen származású vagy?

– Szegényparaszt.

– Az jó. És írsz is, vagy csak a bogár dönög még a füledben?

– Írok.

– És miket?

– Verseket.

– Megbuktál, pajtás. A költők kivétel nélkül használhatatlan élőlények. Képtelenek megírni egy ötsoros hírt egy halálos balesetről, mert fogalmazás közben elbőgik magukat. Sok bennük a részvét, jobb ha átváltasz, és prózát írsz.

– Miről írjak? – kérdeztem, mintha máris a lap belső munkatársa volnék. És ess hanyatt, másnapra megírtam életem legelső tárcáját: két kosár beszélget az új forint megjelenése utáni napon. Jópofa kofa-szöveget recseg az egyik, a másik meg egy levitézlett nagysága szövegét nyikorogja. A témát is, a formát is én találtam ki. Istenien bevált a lélektani pillanat.

Most is hasonló bomba kéne! Persze, nem egyszerű. Boros nyolc éve került a lap élére, de nyolc esztendő óta sem ismert meg bennünket igazán. Azt, hogy egyikünk-másikunk jóval szabálytalanabb lángelme, mint amennyire cikkeink szövege sejteti, talán elképzelni se tudja. Pedig Boros nem buta, sőt átlagon felül értelmes… Csakhogy úgy értelmes, mint ahogy vannak rendkívül tehetséges Sóvárgók, nagyképességű ábránd-Toldik. Remekül vitatkozik, cselez, váratlanul tud gólt lőni, de ha egy mélyebb áramlású tanulmányt kellene megírnia – miről is? –, mondjuk arról, hogy a történelemből ismert kisember mért nem jut el soha az öniróniáig, fogadom, hogy öt mondat után alámerülne az iszapba. Miért? Azért mert nem cselekvő alkat. Szikrázni tud – dönteni nem. Tudom, te erre most fölkapod a fejedet, és fölüvöltesz, hogy nyertünk, mert aki nem cselekvő alkat, ahelyett, kis agyafúrtsággal, mindig lehet cselekedni.

Ne hidd, hogy ilyen egyszerű a leányzó fekvése. A lehet épp most kezd múlt idővé átlényegülni.

Boros ugyanis leszokóban van a dohányzásról. Pontosabban, már a harmadik hete nem dohányzik. És nem orvosi utasításra vagy tanácsra hagyta abba, hanem saját elhatározásából. Fejgörcsei voltak? A ráktól félt? A felesége rimánkodott neki, vagy a szeretője? Nem tudom, nem tudhatom. Dolgozik a rovatnál egy volt mezőgazdász, aki ötvenhat után ugrott ki a trágya-rendből, s így lett belőle újságíró; szerinte Boros hiúságból mondott le a dohányzásról.

Lehetséges, hogy a mukinak igaza van. Figyeld az érveket. Boros az idén múlt ötvenéves. Az ötvenedik esztendő pedig olyan egy férfi számára, mint a figyelmeztető, komor gongütés: készítsd el a számlát. És hát mit csinált eddig Boros. Nem sokat. Főként az az utolsó nyolc esztendeje ment veszendőbe, amit itt a lapnál töltött. Mert mi a szerkesztői munka lényege? Az örökös egyensúlyozgatás – nem sziklák, hanem csak fölfröccsenő tajték-habok között. Nehogy vizes légy egyszer is, az istenért! Vagyis most erre ügyelni, most arra. Minden látszat ellenére: negatív létezés. A szerkesztő állandó öncsalásban él, mert azt hiszi, hogy dolgozik, holott mindig más cselekszik helyette. Nemcsak úgy, hogy más írja a cikkeket, hanem úgy is, hogy másféle dolgokról írják, mint amikről kéne. Bocsáss meg a többesszám harmadik személyért – írjuk. Én, te, ő, mi, ti, ők! Föltételezhető, hogy Boros legalább az ösztönei mélyén érzi ezeket az ellentmondásokat. Annál inkább érezheti, mivelhogy volt idő, mikor a földalatti pártnak ő volt az egyik legvakmerőbb és legvagányabb alakja. Még Szálasi színrelépése után is hol csendőrtisztként, hol karszalagos „nyilasként” szaladgált a városban, s élete kockáztatásával mentett meg jó néhány letartóztatott értelmiségit, zsidót, katonaszökevényt. Többen is mesélik, akkor volt igazán elemében.

Persze nem ő az egyetlen, aki akkortájt átlépte a halálos veszedelmek küszöbét és utána nemsokára egy iroda küszöbét, ahonnét már csak a gyászkocsi gördül ki vele méltósággal. Korok, korszakok, jellemek, ellentmondások. Tudjuk, ismerjük, unjuk a magyarázatokat. Más küzdeni, és más átvenni a hatalmat. Közhelyek. Mi lenne, ha fölfejteném a múltat, és megkockáztatnám Borosról, hogy vagánysága és vakmerősége sem utal igazi cselekvőképességre, mert egyikben is és a másikban is sok a kalandorvonás, a szívósság nélkül élő emberek – tiszteletre méltó, de ideiglenes – veszély-sóvárgása. Sok a rögeszme-keverék.

Jó, hogy rátaláltam a rögeszme szóra, mert elképzelhető, hogy Boros valóban a fejébe vette, hogy férfikora legvonzóbb éveiben semmit se csinált, ami erőfeszítést követelt volna tőle. Erőfeszítést, ami egyértelmű. S ha a világ nem, hát majd ő maga magát teszi próbára. Békés években mi másra lehet vállalkozni, mint lemondani a dohányzás káros szenvedélyéről. Abbahagyni, és kész. Egyik percről a másikra, mint ahogy kigyulladt repülőgépből ugrik ki a pilóta.

S három hét az már nagy idő! Három hét után nem gyújthat rá, ha belekékül is, mert akkor vége a becsületének. Nincs mese, pajtás, ha komolytalan dolgot művel az ember, a látszatra kétszeresen is vigyázni kell. Szappanbuborékfújásban kifáradni, és meghátrálni, egyenlő a halállal.

Nyilvánvaló, hogy Boros ezt is tudja. Tizenkét öngyújtó áll az asztalán, s ha valaki belép a szobájába: no, gyújtsunk rá, mondja a belépőnek, de ő minden kínálást fölényesen elhárít: köszönöm, nem dohányzom. Csak tüzet ad. Képzeld, tizenkét öngyújtó, mint tűzvonalban az aknavetők! Végigcsettintgeti időnként őket, s a láng fölé papírt tart, kefelenyomatot. Ha Néró korában már dohányoztak volna Európában is, minden magyarázat közül azt az egyet tudnám elképzelni, hogy Néró azután gyújtotta föl idegességében Rómát, miután leszokott a dohányzásról.

El kéne ezt az ötletet sütnöm Borosnak. Mindenki hiú annyira, hogy ha szellemes dolgokkal hozzák kapcsolatba, nem orrol meg érte.

Én, állat, tudván-tudva tocsogok a sekélyes pocsolyákban. Dohányzás, lópikula, ugyan kit izgatna, ha nem a taktikázgatás volna az életformánk. De hát alkalmasság helyett az alkalmas pillanat a döntőbb. Látod, nem arra alapozok én sem, ami két embert összeköthetne, hanem arra, pajtás, ami különb időkben éppenséggel szétválaszt. Boros hiúsága a fő kérdés. A módszer csínja-bínja, amivel jelenlegi erőfeszítését elismerhetem, s ezáltal előnyös helyzethez jutok. Az már eszembe se jut, hogy pont azzal nem használhatok, amivel tudnék – a saját példámmal. Én már negyedik éve nem dohányzom. S ugyanolyan kínnal hagytam abba én is, mint ő, s ugyanúgy egyik pillanatról a másikra. Csakhogy az én leszokásom nem vált ennyire közüggyé. Engem lehetett ugratni azzal, hogy biztosan azért mondtam le e férfias szokásról, mert kocsira, házra takarékoskodom, vagy egy nő kedvéért rakom élükre a forintokat. Szabadság, egyenlőség, testvériség, érted? Én nem ő vagyok. Az én helyzetem nem hasonlítható az övéhez. De különös ellentmondásként Boros ügye e pillanatban mégis az én ügyem is. Az ő idegállapota az enyémet egy életre vagy legalábbis hosszú időre eldöntheti. Mondjuk, bemegyek hozzá, és szóba kerül a dohányzás, a leszokás gyötrelme, és én a magam módján nyilatkozom. Elég, ha átlátszóan dicsérem meg kivételes akaraterejét, végem lehet. De ugyanígy végem lehet, ha saját leszokásomra hivatkozva, erőfeszítését nem méltányolom kellőképpen. A gyanú így is, úgy is megszülethet. Hiába fogadta el hat éven át – kisebb-nagyobb átalakításokat nem számítva – cikkeimet, a gellert kapott pillanattól kezdve nem az lennék a szemében, aki valójában vagyok, még inkább akivé lenni szeretnék. A film, a színház, az irodalom iránti gyors föllángolásomat egyszeriben művészkedő hóbortnak tekinthetné. Mért éppen most? Mért minden előzmény nélkül? Átsüvíthet rajta még a rosszindulat is: ha én hat esztendeig nyomtató ló voltam, béketűrő, fáradhatatlan, mért akarok egyik óráról a másikra vadászó sólyom, énekes pacsirta vagy kritikus bagoly lenni? Ki tudja, nem volt-e hazugság minden eddigi szusszanásom? És ha az volt, mi a biztosítéka annak, hogy a jövőben nem az lesz? Ezt pedig már a személye elleni orvtámadásnak is gondolhatja.

Különösen ebben az állapotában.

Tudnivaló, ha védtelen az ember, már eleve gyanakszik. Minden idegszála megfeszül, s azt figyeli, honnan zörren a bozót, hol lángol föl egy sárga tigrisszem.

Boros pedig most védtelen. Egész személyisége pőre, nyitott. Ki van szolgáltatva az akaratnak és a biológiai terrornak. Bármi hozzáér, fájdalmat okozhat neki, és szégyent. És valami olyasfélét kell neki bizonyítania – magának és másoknak is –, amiben senki sem segítheti. Hogy nem segítheti, az még a legkevesebb, de mindenki akadályozhatja. Néha a puszta létével is: azzal, hogy a szeme sarkából fürkészi, nem adta-e még be a derekát. (Tanulmányt írni a történelem és az egyéni szenvedélyek gubancáról.)

Ha Boros keresztényi alkat volna, az más. Akkor talán a saját tusakodását, belső gyötrelmét szívesen elfojtaná a kedvemért, s alázatos főhajtással ezt mondaná: Csergő barátom, megértem magát, amiért ki akar bújni a bőréből. Nemhogy megértem, tetszik is nekem, mert hasonlít a föltámadáshoz, az újjászületéshez… és így tovább.

De Boros nem keresztényi alkat. Önző, mint más. Mint például én is. Neki e pillanatban az a fontos, hogy legyőzze önmagát, nekem meg az, hogy meggyőzzem őt. E kettős diadal semmiképpen se születhet meg egy időben.

Azt gondolod, túlzott óvatosság? Lehetséges. Magam is észreveszem időnkint, hogy farmernadrágban, oroszlánysörényes frizurával olyan vagyok, mint a leírásokból ismert jobbágy, aki azt lesi, még ha gyűlölködve is, ráng-e hűbérurának az arcizma. Vagy azt, milyen felekezethez pártolt, hogy követhesse. Mi ez? Az idegrendszer feudalizmusa?

Minél többször meghentergek a pocsolyában, annál világosabb, hogy mi lenne a megoldás. Rányitni az ajtót, és sarokba szorítani. Megfogalmazni kristálytisztán a lelkiállapotát. Azt, hogy amit csinál, legalább annyira pótcselekvés, mint amennyire saját egészségét tekintve hasznos. Igen, ütközzék csak neki az agyamnak, hátha a saját maga ellen fordított dühét ellenem tudná fordítani. S anélkül, hogy az irányváltást észrevenné, beleszerethetne föllángoló indulatába. Ilyesmi még a szenvedélyt is pótolhatja.

Vagyis Borost újra cselekvővé kellene tenni. Hagyja a papírégetést, a néróskodást, foglalkozzék inkább az én ügyemmel. Ha közben kirúgna is az ötleteim miatt, vakmerőségemért belém szerethetne. S ha pedig belém szeret, egyenrangúakká válunk.

Nincs mese, ezt kell elérnem. A stílus maga az ember – emlegetik jó néhány százada. A stílusváltás ezek szerint az ember megváltása is lehet.

Tévednék, pajtás?

Várom százlóerős válaszodat.