A festő levele barátjához

Öregem, ez már hajmeresztő! Ez a mai volt a huszonötödik éjszakám. Huszonötödik éjszaka gyötör az álmatlanság. Már mindent végigpróbáltam, de hiába. Sétáltam lefekvés előtt, zenét hallgattam óraszám hanglemezről és rádióból; számoltam százig, aztán ezerig. Elképzeltem a patakcsobogást, a novemberi esőt, vonatok, tengerek ringatását, a bölcsőét, mert engem még abban döcögettek; függőágyakat árnyékban, szélben. Elképzeltem azt is, hogy valaki ott fekszik mellettem, és álmosítóan szuszog. De semmi. Sőt, már a tökéletes, a végleges, a mindent legyőző unalmat is elképzeltem: vakító fehérre meszelték be a kínai falat, s a vakító felületen elindul két hangya. Megy, megy, megállás nélkül. Sehol egy repedés, fölhólyagzás, mészbuborék, ami útjukat állná. Már húsz napja mennek, már ötven napja, már száz éve. Nincs más mozgás a világban, csak a két hangyáé. Azt hiszed, segített? A fejem változott kínai fallá…

Csak legalább tudnám, mi rohasztott le ennyire és ilyen észrevétlenül. Nincs semmi látható oka. Nem halt meg az apám, nem vágta le a lábamat a villamos. Lánykereskedő se lettem, ki hivatalosan „énekesnőket” és „táncosnőket” szerződtet, mondjuk, Líbiába, s reszket, hogy lebukik. És hát hullamosónak se képeztettem át magam titokban. A munkám? Arra se panaszkodhatok különösebben. Ugyanúgy dolgoztam, mint eddig. Festettem az Alapnak és magamnak is. Viharos gyorsasággal kenek valamit mindig eladásra, többnyire tájképeket. Domboldal, ház, előtte három koronátlan fa – kubista eszközökkel. Vagy egy bányabelső, vörös bauxitfal, az előtérben két fekete csille – kissé cézanne-os fölfogásban. Tehát nem is a pénz. Olyannyira nem, hogy mielőtt rám tört volna ez a nyavalyakórság, ötvenezres szerződést kötöttem egy külkereskedelmi vállalattal, naptárra. Mindegyik hónaphoz egy rajz, a magyar borászat világából, kiszőrözve tök-naturalistán, mintha Rembrandt mester bütykölte volna. Karácsonyi és újévi ajándéknak küldi a vállalat külföldre. Még megérhetem, hogy Szász Bandi után én leszek a nagymenő! Rajzolni kell tudni, semmi mást. Tudom, te máris azt kérdeznéd, hol itt a művészet? Még szorongatóbban: hol az én művészetem? Kérdésed, persze akkor lenne jogos, illetve jogosan számonkérő, ha a művészetemből én ugyanúgy megélhetnék, mint te abból, hogy nyelvtanár vagy. De művész létemre én is csak a készségemből élhetek meg, nem a tehetségemből. Kezdetben még sisteregtem emiatt, köpködtem dühösen a parázsra, de hol van már az a parázs! Rám sütheted, hogy megalkudtam, hogy belefásultam, hogy észrevétlenül elvéreztem. Nem, nem erről van szó. Az igazság inkább az, hogy hajszálpontosan fölismertem a hazai lehetőségeket s ezen belül az én lehetőségeimet. Nem akartam, s nem akarom senkinek beverni a fejét. És azt se akarom, hogy az enyémet verjék be. Nem akarom, és nem akartam romokban látni a Műcsarnokot, természetesen magamat sem. Harmincnyolc éves koromban épp akkora nevem van, amekkorával már különbözhetek másoktól. Ha nagyobbat akarnék, meg kellene feszülnöm. Mert manapság vagy jó hírű árutermelő az ember a művészetben, vagy önmagát fölemésztő aszkéta. Csak egy példát kapásból. Ott van Zoltai, aki makacs és hajlíthatatlan. Van egy ötödosztályú műterme, dohánypajtának se lenne jó, beesik hozzá az eső, hol ide, hol oda rakosgatja a képeit, és már óceánmélyi nyomásnak kell ránehezedni, ha nagynéha fölajánlja egy-egy képét az Alapnak, vásárlásra. Öt-hat éve még irigyeltem is, de látom, hogy egyre inkább megmerevedik. Belezápul saját tisztességébe. Én jártam azóta Párizsban, Olaszországban, Moszkvában, el akarok menni Lengyelországba és a görögökhöz. S amit ő egyhelyben kotolva ér el, én azt az élményeimmel pótolom. Őt a mozdíthatatlansága – engem pedig a mozgás gazdagít, de mindkettőnket csak annyira, hogy ugyanazon a szinten mozoghassunk. Láthatod, nem a becstelenséget, csak a harcmodort tanultam meg. Ami mindenkor kötelező volt. Száműztem a drámát, a remegéseket, a kétségbeesést, a betonfalakon is átlángoló hiszékenységet. És ha, öregem, te most azt hiszed, hogy a kispolgár magyarázza előtted a bizonyítványát, sajnálatosan tévedsz. A kispolgár azért húzódik vissza, mert fél. Én azért gondolkodom így, mert semmit se találtam, ami méltó volna a félelemre. Nem gyávaságból, nem helyezkedésből, de megfontolásból álltam középre. És tíz éven át ez tartott életben. A tárgyilagosság volt az erőm. Tudtam tőle élni, tudtam aludni, érted! Lenéztem a nagymenőket, akik legföljebb úri anarchisták voltak, és ugyanígy lenéztem a kis ágaskodókat, nyüzsgőket is, akik csak azért lettek forradalmárok, mert ebbéli képességük kipróbálására úgyse kerül sor, tehát ugrálhatnak. Nyugodtan mondhatnám, hogy tisztánlátásom őrzött meg a fölösleges habverésektől. És tessék! Egyszer csak fütyülnek ennek is. Fekszem éjszakánként, mint a siralomházi elítélt. Semmim se fáj, egyszerűen csak a szemem nem csukódik le. Ég belülről, mint a szalmakoszorú. Irigy és gonosz vagyok. Nem tudok ránézni jóízűen egy nőre, mert a legelső mellékgondolatom az, hogy bizonyára remekül alszik, és mikor fölkel reggel, nyújtózkodik, nyávog, mint a kendermagos macskák. Lehetséges, hogy épp az árult el, amit mások mint emberi értéket számontartanak: a belátás, a helyzetfölismerés, a tárgyilagosság? Ha igen, akkor azt mondd meg nekem, mire való az ész? Mire való az értelem? Arra, hogy nagy ívben kikerüljük, mint valami veszélyes szakadékot? Vagy, hogy altatókkal hülyítsük és kábítsuk el? Gyakran elképzelem Van Gogh levágott fülét egy levélborítékban, ahogy elküldi barátjának. Mást se csinálok hetek óta, mint képzelődök. De hiába gondolok ki ezt-azt éjszakánként: fekete rőzsekazlakat a Tisza-parton, sárgán hullámzó éggel; vízsugarakat, mint egymáson áthasító szivárvány-parabolákat; állatfejeket a bokrok mögött; földből kinövő karácsonyfákat, melyeken a gyertyák kivilágított városok; mire nekikezdenék, hogy megfessem valamelyiket, a fáradságtól teljesen megsemmisülök.

Utálom a panaszkodókat. Ha sír valaki: legyen legalább Jeremiás. Ezt a levelet se tekintsd könnyhullatásnak. Írtam csak úgy, bele a vakvilágba.