A kiáltvány

Ha Zólyominak nem megy az írás, dührohamokat szokott kapni. Gyűlöli az irodalmat, a nagyképű olvasót, az asztalt, amelynél ül, a szállodát, amelynek első emeleti karzatán bérelt helye van évek óta. Van, aki elveszettséget érez ilyenkor, Zólyomi legszívesebben verekedne valakivel. Például a szálloda igazgatójával, kinek jó liszteszsák képe van, puffadt ujjain pedig akkora aranygyűrű, mintha ő volna Mátyás király. No de másból se áll az ember élete, mint önfegyelemből és lemondásból.

Zólyominak, úgy látszik, ez a mai napja is könyörtelen lesz. Ül csak a szakálla mögé behúzódva. Arcán megjelenik a sárgaság, a vérben szétszivárgó epe következményeként.

Ez az a pillanat, amikor szokás szerint fölkel a helyéről s elkezd vándorolni a hatalmas épület útvesztőiben. Le a presszóba, eljátssza, mintha keresne valakit. Be a mosdóba, vizelni, vagy kezet mosni, ha kell, ha nem. Megáll a tükör előtt és szívből fakadó undorral nyelvet ölt saját tükörképére. – Hülye! – teszi hozzá elfogulatlanul.

A mosdó után a folyosók következnek. A szállodabeli bazárok, souvenir-kalitkák. „Áruk csak dollár értékben”! S végül az igazi dühöngő hely: a dísztárgyakkal megtömött üvegszekrények. Zsibvásári bőség a polcokon: porcelán-huszárok, porcelán-Lédák, porcelán-Toldik, földre kényszerített bikával. A nemzet hajdanvolt csalogányai: Blahalujzák, Dérynék rózsaszínű krinolinban, gitárral. Porcelán-kutyák, porcelán-lovak, meztelen amazonokkal. Fodor fodor hátán, csipkék, érzelmek porcelánból. Porcelán-zene, porcelán-csönd, porcelán-bűz. A hullakamrákban is szabadabban lélegezhet az ember.

Zólyomiban lassan megy föl a vérnyomás. Szédül, ösztönösen is arra gondol: mennyi fáradságot, munkát, anyagot, pénzt pocsékolnak a világon szemétre. Itt van például a porcelán is. Előbb kibányásszák a földet, aztán elszállítják, keverik, dúsítják, pépesítik, formálják, kiégetik, festik, mázazzák, s mikorára elkészül a csecsebecse, óvatosabban kell vele bánni, mint a nagybeteggel vagy a terhesanyával.

Milyen agytorzulása az emberiségnek – görgeti tovább a gondolatot Zólyomi. Azt, hogy az ízlésünket nyíltan sértegetik, megszoktuk. Felnőtt korára hozzáedződik az ember az ilyesmihez. De amikor az önérzetében alázzák meg, vagy amikor a szegénységében nevetik ki, mert eszébe juttatják, hogy vannak nála különb emberek, akiknek a hulladék-pénzéből is telik ilyesmikre – ezt ki szokná meg?

A hulladék-pénzből?

Zólyomi gyors fejszámolást végez.

Csak az egyik szekrényben negyvenezer forintnyi szemét hever. Sem az örömeinek, sem a fájdalmainak nem volt ennyi pénzben fölmutatható értéke soha.

Harminc forinttal a zsebében s azzal a bizonyossággal a koponyájában, hogy holnapra se lesz gazdagabb földlakó, ellépeget a csecsebecsés szekrény elől, vissza a helyére. És mint az a gyűjtögető vadember, ki napi táplálékát megszerezte, s átadhatja magát a szellemeknek, Zólyomi is fölparázslik. Egy kiáltvány szövege kezd megformálódni képzeletében. Rendel egy kávét, megissza, vár, ujjaival végiggereblyézi szakállát, aztán szokása ellenére, nagy, nyomtatott betűkkel fölírja az üresen feszülő fehér lapra:

KIÁLTVÁNY

„Kedves Embertársaim! Jövendő dísztárgy- és mütyürketulajdonosok: öt perce sincs, hogy a kemence forróságával csapott meg a fölöslegesség kiábrándító ténye. Fölösleges szégyenkezések, fájdalmak, holmik! Titeket azonban ez ne zavarjon. Mielőbb vásároljátok föl a világ minden förtelmét: Pesten, Párizsban, Moszkvában, Tokióban, Rómában, Los Angelesben, Chicagóban, Kalkuttában, mindenütt. Vásároljátok föl, s ha jót akartok tenni egy embertársatokkal, a Világbank OOZ 132 csekkszámlára fizessetek be – buzdításom ellenszolgáltatásaképpen – nevemre egy forint értékű dollárt, frankot, rubelt, koronát. De félreértés ne essék: buzdító kiáltványom nem vonatkozik sem a bronz majmokra, sem a bronz szarvasokra, sem a réz angyalokra. Nem vonatkozik továbbá a kiselejtezett tankokra, páncélöklökre, repülőkre, melyeket szegény országok vásárolnak meg, hogy nekik is legyenek dísztárgyaik. Kizárólag csak a földkerekségen föllelhető porcelán-cifraságokat ajánlom. Esküszöm, hogy a befolyt összeget a legnemesebb célokra fordítom. Napi harminc forintos átlagköltségemet azonnal fölemelem százra. Egészségetekre minden istenáldotta reggel megiszom fél konyakot, rossz idő esetén kettőt, s ha nem megy a munka, ötöt. Továbbá megígérem, hogy szátok ízének megfelelően szidom majd helyettetek az árakat fölverő vállalatokat, kormányokat, a szabálytalanul közlekedő sofőröket, a magzatelhajtás ellen acsarkodó pápát. S az anyagi biztonság mentőövével a derekamon, ígérem, hogy vakmerően belevetem magamat a legörvénylőbb ügyekbe is. Nem riadok vissza, mint eddig már számtalanszor, az igazságtól. A feketét feketének mondom, a vért vérnek. Fülelni fogok, s a szélrózsa minden irányába hallgatózni. S az elsők között leszek, aki észreveszi, ha hadseregek ugrálnak át országhatárokon, mint diadalmas zsokék a vizesárkokon. Megígérem, hogy ezeket a hadseregeket senki kedvéért se nevezem el a versenypálya győzteseinek. Amit írnék, senkivel sem hagyatnám jóvá. Tehát még veletek sem. De épp ezt kellene díjaznotok! Ezt az elektrai meg nem alkuvást. Mert nézzetek csak magatokba: az ember olyan lény, aki akarja is hallani az igazságot, meg nem is. Az utóbbihoz bőven van szerencséje. Az előbbihez viszont alkalma nincs. Pedig hát enélkül élni se élhet igazán…

A ritka lehetőséget ne mulasszátok el! Szerény befektetésetek még akkor is gyümölcsöző lenne, ha írásaim nem jelennének meg soha. Mert lenne egy titkotok! Egy titkos bizonyosságtok. Ránéznétek egy megvásárolt porcelán-kutyára, porcelán-medvére, porcelán-fókára, s rögtön eszetekbe jutna, hogy él valahol egy írástudó, kihez közötök van, aki épp abban az órában, mikor ti félelmetekben hazudni készültök, ül egy szállodasarokban, szakállát fölborzolva, és arról ír, amit ti elhallgattok.”

 

1971

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]