A kézmozdulat

Ismeritek a kézmozdulatot.

Álltok a csíkos átkelőhely előtt a járdaszélen, topogva, türelmetlenül. Orrotok teli benzinfüsttel, teli a fölzavart utcapor finom szennyével. Mennétek át a túloldalra vagy csak a villamosmegálló betonszigetéig. De autó autó után. Mintha ló nagyságú szilánkok suhognának arcotok előtt. Mintha egy kellemetlenkedő késdobáló pengéi álmotokban. Már léptek le a járdáról, de ösztönösen visszahőköltök, mert újabb szilánk röpül felétek. Ó, gyásztalan kis halál rémképe a kerekek alól!… és ekkor fékcsikorgás. A szélvédőüveg mögött előredűlő test: váll és fej, másodpillanatra rá a test visszaálló egyensúlya, s utána rögtön az ismerős kézmozdulat. Nem szelíd, hanem az a másik:

a csuklóból behajló,

a terelő,

a sürgető, a hessentő, a fapofa mozdulat, a királyi, a főnöki, a gépesíthetetlen; a vérmérséklettől, a helyzettől, a pillanatnyi idegállapottól függően gyorsabb, lassabb vagy épp a fölénytől kenetteljes.

Látszatra persze semmi: pusztán csak jelbeszéd. Célszerű csuklómozgás, amit mindenki ért: én, te, ő, mi, ti, ők; a németek, az angolok, az arabok, a pápuák, a süketek, a bölcsek, a csepűrágók, bárki. Tessék, tessék, embertársaim, át lehet menni veszélytelenül. Szabad a pálya, szabad a tér. Gyerünk, gyerünk minél gyorsabban (tetűk)!

Közmegegyezéses jel – mégis micsoda más tartalom és jelentés az egyik félnek és a másiknak is. Egyiknek víz, a másiknak tűz. Netán az autó miatt? Netán amiatt, hogy az autóslét a lépcsőzetesen fölépülő társadalmi lét magasabb állapota? Isten őrizzen attól, hogy ezt az elsőül fölkínálkozó gondolatot elfogadjátok. Egy látszatot fogadnátok el, s már a következő percben ömlene is a nyakatokba a szennyvíz: irigyek vagytok, lusták, élhetetlenek, tehát gyűlölködők. Kinéznétek mások feneke alól a kocsit, mint Katiból a gyereket, bezzeg, ha titeket is négy kerék röpítene! Az már kinek is jutna eszébe, hogy esetleg ti szívesen gyalogoltok, szívesen ültök a városban villamosra vagy földalattira; hogy a döglesztő csúcsforgalomban százszor inkább utaznátok griffmadár hátán vagy közönséges seprűnyélen, mint folyton leálló, megtorlódó sor közepén egy zárt kocsiban. Se előre, se hátra, se oldalt. Innen is, onnan is hasonló szörnyek: a hevesen letekert ablakon át kihajló sárkánypofák: jöjjön rám, maga barom! Nem lát a szemétől?! A járókát ajánlom, apafej! A mama majd gügyög odahaza a kis erőszakosnak. És így tovább.

Hogy a nevetségesség is ugyanúgy szedegeti áldozatait, mint a közlekedés? Hogy egy-egy ilyen dugó közbeni összeszólalkozás után rákvörös hullákkal, darabokra tépett áldozatokkal rohannak tovább az autók – ugyan kit érdekel? Legkevésbé tán azokat, akiket érint, mert a legközelebbi átkelőnél máris feltámadnak a lepocskondiázott és helybenhagyott hullák; ők lesznek újra a nagyok, biztonságukat helyrebillenti az ismerős kézmozdulat: nem a szelíd, a visszafogott, hanem az a másik:

a csuklóból behajló,

a terelő,

a sürgető,

a látszatra semmivel se bántó, sőt, amely ha meggondolom, még előzékeny is: tessék, lehet menni, várok türelemmel, eddig önök vártak, most én várok, ha kell, jövő tavaszig is, mire elolvad a hó, mire lebabázik a néni, mire új kormányválság robban ki Brazíliában vagy Peruban, várok, pedig rohannom kellene, hajt az idő.

Aki csak tudomásul vette eddig, de még soha nem gondolkodott el ezen a kézmozdulaton, ezen a civilizáció szülte jelbeszéden, ne mulassza el a jövőben. Bent van ebben a mozdulatban a legelső „napsütésre” kicsírázó felsőbbségtudat s hatalom kínálta ösztön, amely, tisztelet a kivételnek, ott lapul mindenkiben, aki egy villa, egy autó, egy főnöki díszhely tulajdonosaként följebbállónak hiszi magát a létrán. Sőt, bent van ebben a mozdulatban a felemás előzékenység is, amely úgy ismer el, hogy közben sért. Tartja magát a szabályokhoz, de kérkedik vele. Még világosabban: törvény szerint cselekszik – miközben megengedhetetlenül pimasz. Mert nézzük csak ezt a terelgető kézmozdulatot. Ami előzékenység benne, egyúttal akadályoztatás is. Hiszen ha veszélytelenül vonul is át az ember a zebrán, a csuklóból mozgó kéz fölényét magával viszi. Az autók már rég felszívódtak, eltűntek, már kimentek a divatból is, de a kényesen mozgó kézfej még mindig ott ugrál, ott hetvenkedik az orrunk előtt, s nyelv előtti nyelven közli velünk, hogy útban vagyunk, hogy fölöslegesek vagyunk, persze nem általában, csak most. S világért se lennénk fölöslegesek, ha mozdulatlanul ott maradnánk a járdán, vagy ha lent a csatorna mélyén közlekednénk szépen, békésen, onnan figyelnénk csak a motorzajt, a fönti száguldást. Ez a jelbeszéd olyan mélyről jön, hogy – nem kutatva a mélység alját – már-már célszerűnek, azaz ártatlannak hihetjük. Vagy egészen másnak. Az egyre inkább elhidegülő korunk nyelvén közmegegyezéses jelnek.