Szalmavirág

Először a kecskéket pillantottuk meg. Fönt legeltek a rozsdásodó hegyoldalban: egy… kettő… három.

Aztán a KECSKÉT, külön egy bokor mögött. Három kölök a fejét fogta, kettő a tőgye alatt hasalt. Szavak nélkül is érteni lehetett viháncolásukat.

– Menj már arrébb, hülye, eleget szoptál, most én akarok.

– Jól van, te ló, nem az anyád köcsögéből iszom.

– Cigányok – mondta a gépkocsivezetőnk. S hosszan, erőszakosan rájuk dudált.

A gyerekek fölneszeltek a hangra, abbahagyták az őserdei, nomád játékot, s nézték nagy, fekete filmgyári autónkat.

A kecske mekegve, bukdácsolva faképnél hagyta őket, s mint duhaj férfiak csapdájából kiszökő tisztességes családanya, futva futott lefelé a lejtőn, be a telepre.

Lassítsunk.

Cigányfalu. Egy szeletnyi Ázsia; vagy inkább Afrika? Kongó? Dahomey, Kamerun? A látvány mindenképpen a „bennszülöttek világára” emlékeztet. Az egyik ház küszöbén két döcögő, tipegő korú gyerek ül. Mindketten kenyeret esznek békésen. Falatozásuk társa egy hatalmasra nőtt anyadisznó. Két mellső lába bent van a szobában, a fara meg kint az udvaron. S mivelhogy az ajtókeret eléggé keskeny, a küszöbön hárman úgy férnek csak el, hogy a gyerekeknek össze kell húzódzkodniuk. Tíz év múlva bizonyára oldalba vágnák egy lapátnyéllel (hüccs, a pokolba!), de egyelőre szent a béke: a disznó uralkodik.

Képzeljük el ama híres és sokat emlegetett Paradicsomot.

Ne úgy, ahogy keresztény festők elképzeltették velünk, hanem így, ilyen nyersen, ilyen álcátlanul. A disznó röfög és zabál, ontja magából az iszapszagot, szőre a gyerekek arcába hull, akik maguk is kis állatok még, kócosak, mezítlábasak, folyik az orruk.

– Csinálj néhány felvételt erről a vakarék-Édenről – mondom a Barátomnak. Tudom, hogy fanyalog az ilyen „csuda érdekes” dolgoktól, magam is fanyalgok, de végül is a kíváncsiságunk szokott győzni. Megnézzük a szerencsétlenségeket, meghallgatjuk a pletykákat; s a romantika rojtos szárnyaival körberepülnénk a világot, ha lenne rá módunk.

Már el is kattan a gép.

Gauguin fekete disznóit látom hirtelen magam előtt, s zöld pálmafáit. Tahiti ehhez a hegy alá szorult telephez hasonlítva, a boldogság térképén található.

Újabb kattanások.

Madzagra kötve egy tyúk.

Megérkezik a megdézsmált kecske is. Feketén ásít rá egy tapasztott ól. Ez a pillanat is megérdemel egy celluloidkockát.

Indulunk, már megyünk, mikor utunkat állja egy váratlanul leereszkedő női ének sorompója. Mély, buja hang az oltári szerelemről. „Gyere rám, ha jó neked.”

Vajon ki énekel, és kinek?

Sehol a hang tulajdonosa.

A küszöbön továbbra is ott szoronkodnak-esznek a gyerekek s a disznó. A másik ház ajtókeretében két soványka lány jelenik meg. Az ének csalta ki őket is. Néznek ide-oda. És megvan. Nem a hegyről, s nem a házak mögül, hanem az egyik ház nyitott padlásterének a homályából göngyölög eléfelé az ének. Egy fiatal cigányasszony jelenik meg fönt, a följáróul szolgáló létra felső fokán.

– Énrólam is csinálnak képeket?

– Csinálhatunk – kiáltja oda neki Barátom.

– Közelről is?

– Ahonnan akarja.

– Akkor még ne! Várjanak – mondja szinte parancsolóan.

Talán fésülködni akar? Beszaladni előbb tükörért? Vagy átöltözködik ünneplőbe? Nem. Jön le a létrán, s kapcsolja le derekáról a szoknyát. Aztán a blúzából is kibújik. A két bámész lány, s nyomukban a két kenyeret majszoló kölök is ott áll szájtátva a létra alatt. Nézik az anyaszült meztelenre vetkőző nőt. Melleit, ágyékát borító szőrzetét, arcán a diadalmas nyugalmat.

Kiáltások: cigány szavak és magyar szavak gránátjai robbannak.

A telep egy szemvillanás alatt megbolydul. Fejek jelennek meg előbb a tenyérnyi ablakokban, aztán az ajtókeretekben. Az oldalba rugdosott disznó visítva kotródik el a küszöbről.

Az övéi közt lépked, vonul a nő felénk. Mintha most tért volna haza valahonnét, hogy amit elveszített, visszahódítsa.

Alattunk, a magas országút alatt húzódó árok vizében a lábára ragadt hideg sarat mossa le egy öreg cigányasszony. Egyedül ő istenkedik hangosan.

– Ó, te gyalázatos, ó te, szégyentelen, hozod ránk a bajt, hát az hiányzik? Te, te utolsó ribanc, nem ismerek rád, szűzanyám, majd megfeketedsz, megállj!

Sárcsomó röpül a nő felé.

Rezzenetlen. Ügyet sem vet a sápítozó, rekedt hangokra. A koránál, láthatóan, nyolc-tíz esztendővel idősebb. De nő így is. Az érzékek túlsó partjáról közeledő.

– Hová álljak? – kérdi már-már a beavatottak hangján. – Tetőtől talpig rajta akarok lenni a képeken. A hajam is, az arcom is, a mellem is. Ha elmennek is, lássák, milyen vagyok. Cigány vagyok, de nő vagyok, nem igaz?

Előrelép, s az október végi gazok közül letép egy szalmavirágot. S hirtelen ötlettel a két combja közé tűzi.

– Te szemérmetlen, te átkozott!

– A megfeketedő hangok elröpülnek a feje fölött, s a bokrok levelét megpörkölik.

Nem értem. Semmit se értek. Részeg? Őrült? Idegbeteg? Magamutogató? Senki se szalad hozzá, hogy lefogja. És egyébként is úgy viselkedik, mint akinek semmi baja nincs, csupán az ő pillanata jött el. Az a pillanat, amire eddigi életében várt: hogy a körülményeit legyőzze. Hogy szoknyájával, ingével együtt az egész tájat levesse magáról; a cukrosládákból összetákolt szekrényeket, az ideiglenes pléhkályhákat, a kikericsszínű őszi hideget.

Micsoda erőteljes és feledhetetlen egy meztelen női test a világ előterében! Megelevenedik minden körülötte, s örök marad. Néhány méternyire a vihogó asszonyarcok. Odébb a süketnéma ólak. Amott egy teknő, egy hanyatt lökött vashordó, s a madzagos tyúk. Távolabb a világ valamennyi mozdulatlan és mozgó aktja. Vénusz húgai, barátnői. S még távolabb elhajított, fehér harisnyakötők, melltartók, selymek, nyomorúságot távoltartó fénykorlátok, Amszterdam kirakatban ülő lányai, hóágyakon heverő filmcsillagok, a pénz, a pénz borzolódó tollpihéi.

A nő kiveszi combja közül a zörgő szalmavirágot, s úgy tartja jobb kezében, mintha jogart tartana.

– Most még így vetessenek le – nagyon kérem magukat. H. Ernőné vagyok, az életem ideköt, Kopasz utca 39.

Kattanás.

A szalmavirág izzani kezd. Néhány idevaló madár a bokrokba menekül. A kecskés gyerekeket fölkapja valami gyötrelmes szél, s ott röpköd velük a ragyás házak fölött. Sóvárogva nézik a srácok a nőt, behorpadt hasa vidékét, farát, melleit, a combja körül suhanó faleveleket, s mintha csak arra várnának: emelkedjen föl hozzájuk.

De a nő mozdulatlanul lent marad. Ott áll mezítelenül, kezében a nyomorultak, a bűnösök sérülékeny virágjával.