Születésnapi följegyzések

1969. február. Kint maszatos idő van. Se-hús-se-hal idő. A nyirkos levegő zsúfolásig tele korommal és füstcafatokkal. Igazán csak jólneveltségből nem köpköd az ember. Minden köpése fölérne egy szerényebb gyászjelentéssel.

Ma lettem harminckilenc éves.

Ez is azok közé a hazugságok közé tartozik, amelyek ellen nem védekezhetek. A naptár lapjait valakik titokban tépkedték le a hátam mögött.

Ha tehették, úgy kell nekem. Igazuk volt. Hisz vakságukért csak a vakok nem felelősek, és hülyeségükért csak a született hülyék.

 

*

 

Nemsokára rám csöngetnek a barátaim, és köszöntenek: öregem, hát ezt is megértük. Lapogatják a hátamat, s koccintunk majd a harminckilenc fababára, amely így vagy úgy, mégiscsak állva maradt az időben. Esik majd szó az őszülésről, a kopaszodásról, a fésülködés ravasz módozatairól, s a keskeny árokról, amely a negyventől elválasztja az embert.

Legszívesebben magamra zárnám az ajtót.

 

*

 

Olyan az életünk, mint ez a születésnap. Menetrendszerűen megérkezik, vidáman vagy nyavalyogva eltöltjük, s másnapra vége.

S amit újrakezdünk, másnapra annak is vége. Nem ragadnak össze a napok, csak összekoccannak. Nem ragadnak össze az események, csak egymás mellé rakódnak. Reggel még világos tervvel s álmokkal ébredünk, de az első telefonhívással, az első fölzaklató újsághírrel a meghasonlás is bekopogtat.

 

*

 

De miért beszélek én itt többesszámban? Nincs itt körülöttem senki, akinek a szószólója lehetnék. Talán azért, hogy ártatlanságom látszatát keltsem? Attól, hogy a „mi életünket”, a „mi nyavalyánkat” emlegetem, már csak egy hajszál választ el, hogy a mi cipőnkről, a mi tyúkszemünkről, a mi könyökünk sajgásáról beszéljek.

 

*

 

Legszívesebben az ablakomat is elfüggönyözném.

Az én ablakomat, az én függönyömet, saját akaratomból.

Igen, ez a hülyeség talán segítene. A nevetségesség mindig megfosztja az embert a látszatoktól.

Eszembe jut Sartre önéletírásának egyik remek példázata.

A Szent Anna-elmegyógyintézetben azt kiabálja egy beteg az ágyában: „Én vagyok a király! Azonnal csukják le a nagyherceget!” Valaki odamegy hozzá, és a fülébe súgja: „Töröld meg az orrodat!” A félkegyelmű összerezzen, s megtörli. Aztán azt kérdi tőle: „Mi a foglalkozásod?” „Cipész” – feleli csöndesen a beteg, majd újra kiabálni kezd.

 

*

 

Néha erre a cipészre hasonlítok én is.

Holott szó sincs semmiféle megháborodásról. Tudok gondolkodni, következtetni, árnyalni. De minden megnyilatkozásom mintha csak pillanatokig volna érvényes.

 

*

 

A gondolatok úgy szakadnak le rólam, mintha csak az inggombjaimat veszíteném el. Azt gondolom például ebben a másodpercben, hogy a korszak, meghitten szólva, a mi korunk rengeteget tud, de nem volt még idő, mikor ez a tömérdek tudás ilyen keveset ért volna. Rögtön utána meg azt, hogy e nagynak nevezhető kor összevissza tördelte az emberek jellemét, és sokan épp ezért képesek túlélni bukásukat.

Zavarba ejtő mindkét gondolat, mert önmagába tér vissza. Az elsőben és a másodikban is olyan kikezdhetetlen a bizonyosság ereje, mint amilyen hatalmas bennünk az ellentmondás.

Megtagadni a nagy és kilátástalan gondolatokat – ez jelentené ma a forradalmi gondolkodást? Kiszakadni a vonzásukból?

Sajnos, a nyúltenyésztők, a bélyeggyűjtők, a mindenkori őrmesterek és tábornokok ugyanezt teszik a maguk módján.

Marad végül a viselkedés forradalma? A viselkedem, tehát vagyok alkalmazható eszméje?

 

*

 

Három esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg Olaszországban Gregory Corsóval, az egyik legjelentősebb beatköltővel, Ginsberg és Kerouac barátjával. Szertelen, változékony egyéniség. Mintha harminchat évesen jutott volna csak el a serdülőkorba. Fehér fémselyem ingén azonban nem a fáramászás hagyott föltűnő bűnjeleket, hanem az éjszakai kicsapongások. Cigarettaparazsak fekete-sárga nyomait hordozta elöl a kabátján is. Szép, kerek lukakat, mintha érdemrendjei volnának.

Lehetséges, hogy annak is tekintette őket?

Menotti, a világhírű zeneszerző délutánonként fogadást adott spoletói villájában író és művész vendégeinek. Kiöltözött urak és hölgyek, mutatós nők, milliomos vagy legalábbis félmilliomos csinibabák is fölvonultak. Corso minden alkalommal tornacipőben jelent meg, s világjáró, fehér farmernadrágban, „harctéri” ingben. S ha fennkölt dolgokra terelődött a szó, rögtön félrevonult tüntetően biliárdozni.

A meghívott vendégek közt volt egy százhúsz-százharminc kilós fiatal lány is. Valóságos elefántbaba. Többnyire egyedül ácsorgott, félrehúzódva, vagy egyedül sétált a gondosan megnyírt kertben. Mikor Corso észrevette, hogy a társaság elhúzódik a lány mellől, nyomban mellé szegődött, s mint egy kamasz-Rimbaud, sziporkázóan szórakoztatta. Udvarolt neki, viháncolt vele, mennybe vitte. A lelkes kékharisnya-nőket törte közben a rossznyavalya.

 

*

 

Pár nappal később Rómába érkezett. A pályaudvaron néhány olasz költő fogadta. A bizottság egyik tagja, egy jámbor tanítóképű férfi is ott ágaskodott, várta az elbitangolt, tékozló olasz szülők fiát. Corso a megérkezés pillanatában rögtön őt pécézte ki:

– Te is költő vagy? – kérdezte tőle rámenősen.

– Igen – felelt neki a jámbor üdvözülten.

– Stupid vagy, barátom, nem költő.

Ismét megtörtént a nyers, mellbevágó kihívás, de válasz nélkül maradt.

A történtek után szinte mellékes is, ami a későbbiekben kiderült: anélkül, hogy tudta volna, Corsónak volt igaza.

 

*

 

Hogy tetszik nekem az ilyenfajta támadókedv?

Mi tagadás: tetszik.

Igen ám, csakhogy ez nem vívás, hanem nyegleség. És mi köze a nyegléskedésnek, a bolhacsípéseknek a forradalmi gondolkodáshoz?

Nagyon sok – felelem rossz kedvvel, de egyértelműen.

Egy világban, ahol kikezdhetetlen erejű gondolatok keringenek a fejünk körül, megszületik a logika elleni lázadás. Megszületnek a fintorok, kirobbannak az idegrendszer apró és érthetetlen felkelései. A magyarázatkeresés kudarcaiból vicsorogva, röfögve, káromkodva igyekszik föltápászkodni az ember. Inkább trombitát fújna meztelenül a sugárúton, mint ugyanezen a sugárúton öntudatlanul vagy képmutatóan menetelne. Inkább belemar óráról órára valakibe, mintsem hagyná elmerülni fölösleges álomba. Ismertem egy húszéves fiút, aki a lányok fülébe nem a szeretem lehetséges szavait suttogta, hanem azoknak a politikusoknak az újságokból kiírt jelmondatait, akik folyton a jövőt udvarolgatták körül.

 

*

 

Már megint a zűrzavar dicsérete, hallom a gyanúsítást. A vádat nem utasítom vissza, s fölöslegesen nem is magyarázkodom. Főként azért nem, mert engem mindig lefegyverzett azoknak a kísérlete, akik a saját válságba került életük révén próbálták megismerni az adott világ vagy tágabb értelemben, az emberi lét lehetőségeit.

 

*

 

Magyarországon most csönd van, béke van. Azt mondják, a legkisebb zűrzavar is árulás. Közép-Európa legnyugalmasabb szigete vagyunk. Azt mondják, ez a szerencsénk. Az építés zajtalanabb, de értékesebb évei következnek. Minden bizonnyal. Az érem egyik fele tehát kezd megfényesedni.

Félek, hogy a gyakorlat emberei és a politikusok ettől máris világosnak látják a másik oldalt is: a szellemit.

Csakhogy a szellem mindig másként építkezik, fejlődik, mint az ipar. Gyakran akkor képes a legnagyobb erőfeszítésére, amikor a bizonytalanság vagy a megrázó üresség szakadékperemére érkezik. Azért van szüksége a veszélyre, hogy ne vehessék el tőle a felelősséget.

Mindig összerándulok, ha azt hallom, hogy az elmúlt évtizedekben a szocializmus a közismert törvénysértések ellenére is fejlődött. Önmagával ezt a valóságos tényt se lehet ilyen egyszerűen igazolni. Önmagával egyetlen tettet se lehet igazolni. Ismerjük a fölépült ház példázatát, amelyben a tulajdonos éjszakáról éjszakára rosszat álmodik.

Talán a múltja miatt?

Talán a jövője miatt?

 

*

 

Régóta küzdök, hogy a tökéletes bizonytalanságot kiharcoljam magamnak. Sajnos, csak részben sikerült. Mert még mindig találok elég érvet és magyarázatot ahhoz, hogy rosszkedvem, nehézkességem és unalmasságom miatt másokat hibáztassak. Valamikor – s nyilván észrevétlenül – abba az irányba indultam el, ahol az út végén a tehetetlenség nemhogy megalázná, de fölmenti az embert a felelősség alól. Erről az útról négykézláb nagyon nehéz visszamászni.

 

*

 

Minden igaz, ami megtörtént velem harminckilenc esztendőn át, mégis érvénytelen, mert csak a történtekről tudnék beszámolni. Születésemről, iskoláimról, a háborúról, szerelmeimről, ötvenhatról, egy-két könyvről, amit elolvastam, vagy amit szerettem volna megírni. De ezeknek a történeteknek a mélyén legföljebb csak sóvárgás lakozik, nem a történelem. Semmi, amitől fölismerhető volna akár ez a mai nap is.

 

*

 

Egy harminckilenc éves férfi várja tőlem, hogy kifaragjam, hogy megteremtsem. Kezdve a koponyájától a lába ujjáig. A hanghordozásától az orra szimatáig. Valamikor forradalmárnak készült, de a folytonos belátások láthatatlanná tették még a testét is. Érvénytelenné a jelenlétét. El nem mondott szavaitól az eddig elmondottak is jövőtlenül szédelegnek.

Egy harminckilenc éves férfi várja születésnapján a barátait.