Tanulmány egy rémtörténetről

Mindenféle történet érdekel: legyen bár szomorú, visszataszító vagy ijesztő. Repedéseiken bekukucskálva olyasmit élünk át, mintha kulcslyukon keresztül leshetnénk meg a világ hálószobatitkait. A kíváncsiságot leginkább az csigázza, hogy ami mással megesett, velünk ugyanúgy megeshet – ma, holnap vagy holnapután. E lappangó babona miatt még a legtávolabbi események hordalékát is küszöbünk elé rakja le a világ. Egy tizenhetedik századi japán szerelmi dráma fordulatait ugyanolyan izgalommal követjük, mint a barátunkét.

Nincs két egyforma tojás?

Nincs két egyforma történet se.

Annál hitelt érdemlőbben, minél végérvényesebben lezárult.

Egy gondolatot megcáfolhatunk, leronthatunk egy másikkal, de egy történetet nem cáfolhatunk meg egy másik történettel.

Hogy a valóságos történeteknek milyen erejük és hatásuk van, legjobban a „kitalált” történetek mutatják: a mesék, a regények, a drámák. Mert szemléltetően példázzák, hogy az emberrel a leghajmeresztőbb dolgok is megeshetnek. A paradicsomi kiűzetés történetét egyszerűen ki kellett találni, méghozzá aprólékosan, hogy egyszer s mindenkorra fölismerhessük az emberi sors folyton ismétlődő helyzeteit: a kiűzetések, az elszakadások ránk leselkedő veszélyeit, a hátunk mögött fölhangzó ítéletet.

 

*

 

A tudomány rég tisztázta már az anyag megmaradásának az elvét. Anyag nem vész el soha, csak átalakul. Érdemes lenne ugyanezt tisztázni a szellem, az idegrendszer, az érzelmek vegyi folyamatával kapcsolatosan is.

A nagy elemi hatású történetek a fönti tételt mindenkor igazolják: a cselekvésre fordított erő sem vész el soha, legföljebb átalakul.

Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mesterségesen át is alakítható.

 

*

 

Válasszunk ki kísérleti példának egy rémtörténetet.

Előszörre ormótlan csizmákat látunk. Fáradt, nehéz lépéseket a kiégett birkalegelőn. Aztán egy lelógó kézfejet fakó vászonnadrághoz súrlódni. A bandukoló csizmák előtt szöcskék pattannak föl, s ugranak térdmagasságban oldalt előre. A kinagyított láb hátterében szalmaszál vékony láthatár. Körös-körül, egészen a láthatár széléig, tanyák – a harmincas évek Magyarországáról.

Ki lehet ez a tanyák közt kódorgó alak? Koldus? Őrült? Munkát kereső napszámos? Vagy netán maga a végzet?

Megáll, hátranéz, lustán, egykedvűen. Sötét, csontos arcát árnyékba temeti a kalap. Szemével mintha nem ember, hanem egy meddő tehén nézne körül a jégverésben. Idegenség, árvaság, tompa részvétlenség, minden együtt van ebben a tekintetben. Sőt, még valami rejtőzködő lágyság is. Pipát vesz elő. Rágyújt. A bajusztalan, sima szájba azonban sehogy sem illik a pipa. Megindul lomhán, himbálódzva. Köhög. Köhögése nem férfiköhögés. Másként rázkódik a mellkas, másként visszhangzik a mellüreg. S valóban, a fakó férfiruha alatt eltorzult női idomok arányai bontakoznak ki. Taszító, erős csontozat, lappadt mellek, sivatagi ágyék.

Mit keres ez a férfiruhába öltözött nő a tanyák között? Hogy kerül a szájába a pipa? Miféle kísértetjáték tanúi vagyunk?

Vagy szó sincs játékról?

A fölnagyított arc rögtön elárulja, hogy egy valódi gyilkos arcvonásait látjuk. A Pipás Pista néven ismert hírhedett nőét – a Szeged környéki tanyavilágból. A szoknyát, a kendőt nadrággal s kalappal cserélte föl. Férfiakkal járt napszámba. Trágyát terített, kaszált, kubikolt. De főfoglalkozása mellett volt még egy mellékfoglalkozása is. Ahogy mások kemencetapasztást, késköszörülést, fazékfoltozást – Pipás Pista úgy vállalt pénzért, természetbeni járandóságért gyilkolást. Ha a tanyavilágban egyik-másik asszony szívesebben szerette volna kiterítve látni urát a ravatalon, mint maga mellett a hitvesi ágyban, megegyezett Pipás Pistával. Nemcsak a fizetségben, de a láb alól eltevés apró részleteiben is. A ciánkáli- és a nikotinitatás kezdetleges módszere helyett Pipás Pista kitűnően fölépített dramaturgia szerint dolgozott. Egyik ilyen bevált módszere az volt, hogy éjfél körül besurrant a kiszemelt gazda istállójába, s elkezdte ostorral abriktolni a lovakat. A feleség bent, a szobában, már lélegzet-visszafojtva várta a nyihogás, a dobrokolás jeleit. S Pipás Pista rendezői utasítására halálos ijedtséget színlelve keltette álmából a férjét: úristen, valaki jár az istállóban, lopják a lovakat. A férj kábán, félhülyén kirohan, s alighogy belöki az istállóajtót, nyakában már ott van a hurok. Egy reccsenés, néhány hörgés, utolsó kalimpálások a levegőben, és Pipás Pistának nincs is más dolga, mint szakértelemmel eltüntetni a nyomokat: hadd higgye a világ, hogy a férj az éj leple alatt lett öngyilkos, hogy saját maga kötötte a kötelet a nyakára, és a fejőszék is akkor borult föl, amikor elrúgta magát az árnyékvilágtól.

Megcsikordul az istállóajtó. A kutyák csöndesek; berúgtak és elszenderültek a pálinkás kenyértől. Egyedül csak mi látjuk távozni Pipás Pistát. Indul hazafelé a vaksötétben. Aztán látjuk másnap vagy harmadnap sírt ásni, látjuk a temetésen, a halotti toron, majd újra láthatjuk ólálkodni a birkalegelőn, a kazlak közt; várakozni az istállóhomályban, kuporogni a padláson; láthatjuk, amint unottan épp annak a kenyerét eszi, pálinkáját issza, a kapadohányát füstöli, akit majd éjszaka segít át a túlvilágra. Egykedvű, lusta pillantásokkal nézegeti az áldozat ádámcsutkáját, hogyan fordíthatná félre a legegyszerűbben. Végül azt is látjuk, amikor már félrefordította. Kilép az istállóból. Kalapja szalmás vagy pókhálós, leveszi, hogy megtisztogassa. A kalap alól vállára buggyan fésületlen boszorkányhaja.

 

*

 

Hogy miért éppen rémtörténetet választok szemléltetésül? Mert a rémtörténetekben szerintem minden történetfajta összetalálkozik. Ha szélsőséges formában is, de ugyanúgy megtalálható bennük a szörnyűség, a komorság, a megrendülésre méltó dráma elemei, mint a kalandé vagy a csődbe torkolló őrületé.

És ráadásul még valami!

A rémtörténetek szereplői ugyanúgy nem bíznak semmit a véletlenre, mint a lángelmék. A cselekvéshez, még a legsimább esetekben is, legalább háromféle elképzelés alapján készítenek haditervet. Először is saját maguké szerint, másodszor a kiszemelt áldozat ismeretlen – tehát szövevényes és feltételezett – logikája szerint és harmadszor a bűnüldöző szervek agyafúrt sakkhúzásait is végigjátszva.

Ekkora odafigyelés nagy erejű égési folyamatokat kényszerít rá az idegrendszerre. Óriási szellemi, lelki hő termelődik és szabadul föl. Az égés következtében lerakódó hamurétegek így a gondolkodás és cselekvés újabb és újabb mélységeire utalnak; újabb és újabb képzettársításokra, érzelemosztódásra adnak alkalmat.

E fönti történet is legalább három kiterjedésben éledhetne újjá. Mert legalább háromféle példázat hatalmát hordozza.

Nézzük az első lehetőséget.

Pipás Pista történetét meg lehet írni izgalmasan, hátborzongatóan, ahogy a valóságban lezajlott. Különös tényregény kerekedhetne belőle. Aztán meg lehetne írni úgy is, hogy a történet alapzatára egy lélektani-társadalmi drámát építenénk föl olymódon, hogy az eseményeket csak részben hagynánk meg a lúdbőröztetés, a beteges izgalomhajszolás állapotában – helyette a paraszti társadalom rongáló nyavalyáiról készítenénk látleletet: a magántulajdon szecskavágó-világáról. A történet, e második változatban, talán nem lenne annyira fölcsigázó és izgalmas, de tanulságos és leleplező lehetne.

A szórakoztatóipar nyilván az első lehetőséget, a politikai, a célzatos, a fölvilágosító szándékú pedig a másodikat ragadná meg.

Mindkettő komoly sikerre számíthatna.

A legkorszerűbb – tehát a legigazabb lehetőségnek azonban a harmadik elképzelés ígérkezik. A harmadik, mely a történetet előszörre is megfosztaná rikító díszeitől. Letépne róla mindent, ami egyedül csak rá jellemző.

Azaz: megkísérelné közhellyé változtatni.

Minél jobban sikerülne ez a kísérlet, a történet annál általánosabb érvényűvé válna, mert a közhelyek nemcsak hogy mindenki számára világosak, de mindenkit érintenek is.

Kérdés, hogy egy ilyen rémtörténet, amely első és utolsó mozzanatában is egyedi, átalakítható-e közérdekű történetté?

Szerintem igen.

Mégpedig úgy, ha a történet szereplőit, a tájat, a kort, a körülményeket puszta keretté, formává változtatom. A történet izgalmas menetét pedig izgalmas gondolattá.

Hogy eljuthassunk ehhez, Pipás Pista alakját személytelenítenünk kell. Vagyis mitologizálnunk. Nem megerőltető feladat, hisz semmivel se hajtott végre silányabb szörnyűségeket, mint a közismert mítoszok bikafejű vagy disznófejű lényei. Csontos, férfiruhás, pipázó alakját ha kiragadom az eredeti történet sodrából, bármelyik mellé odaállíthatom. S mivel a mítoszok, Camus szerint, úgy vannak megalkotva, hogy a képzeletnek kell megtölteni őket élettel, a továbbiakban nem az érdekel, hogy P. P. milyen bűnöket követett el a valóságban harminc év előtt, hanem hogy milyen bűnök lappanganak a létezés mélyén, amiket egyáltalán elkövethetnek. Ami azt jelenti: a bűnöket nekünk kell megtalálnunk és megneveznünk. Beavatkozásunk így nemcsak képzelőerőnket teszi próbára, hanem felelősségtudatunkat is. Mert amit kitaláltunk, egyszerre leleplez bennünket és a világot is, amelyben ezek a bűnök lehetségesek.

P. P. története az első két változatban – ha bűnügyi regényt vagy ha társadalmi regényt írnánk belőle – energiát adna le. E harmadik változatban viszont energiát venne föl. Annál többet, minél alkalmasabbá tennénk arra, hogy olyasmi előtt adja meg magát, ami egyetemesebb nála, ami nincs kötve sem egy körüljárható tájhoz, sem a körülhatárolt időhöz.

P. P. történetéből végül egyetlen alapmozzanat maradna meg: az, hogy a gyilkos együtt él áldozataival. Együtt jár velük napszámba, lakodalomba, együtt hallgatja velük a pacsirtaszót, a mennydörgést. Ugyanúgy pipázik, harákol, köp, mint ők; ugyanolyan fáradtan nevet. Ha házuk körül ólálkodik, nem sejtik, látogatóba megy-e vagy terepszemlére. Mindenki tudja róla, hogy gyilkol, de senki se mer föllázadni ellene, mert ha netán elvét valamit – egy arcrándulást, egy tekintetet –, számíthat rá, hogy ő lesz a következő áldozat. Ahhoz, hogy együttesen emeljenek rá kezet, fejszét, vasvellát, hinniük kellene egymásban. De azzal, hogy egy felelőtlen pillanatban tudomásul vették a Gyilkos jelenlétét, elfogadták az idomtalan női testen lötyögő férfiruhát, a kóchajat takaró férfikalapot – elfogadták a végzetet. Mert ahol nincs ember és ember közt kapcsolat, ott minden megtörténhet. Nem kell erősnek lenni a gyilkosnak, hogy uralkodjék, csupán a természetét kell követnie. Tenni a dolgát. A többiek gyöngesége kezére játssza úgyis a sikert.

 

*

 

Áldozatok és gyilkosok személytelen együttélése? Együtt a munkában, a lakodalmakban, a sportünnepélyeken, az utcai fölvonulásokon, a megrendezett országos temetéseken, a tévé ernyőjén, a fehérházakban, a parlamentekben? Együtt a tudatban, az emlékezésekben?

Minél szenvedélytelenebbül boncolom föl a tanyasi rémtörténetet, annál szenvedélyesebb és kimerítőbb fölismerésekig jutok el. Az alaphelyzet döccenők nélkül s erőltetés nélkül tágul egyetemes alaphelyzetté. Az egyén lélektani torzulásai helyett a huszadik századét kényszerülök átélni. Akarva-akaratlanul a személyi kultuszra, a Rajk-perre és a Kennedy-gyilkosságok hátterére kell gondolnom. Eltérést csak a méretekben és a hatásban fedezhetek föl.

A politikai példázódások ellenére se higgye senki, hogy politikáról beszélek. A történet ilyen átalakításával csupán az írói műhelytitok bujdosását, fejlődését próbáltam nyomon követni. Ha elfogadható T. S. Eliotnak az a korszerű költészettani javaslata, hogy nem a nagy érzelmeket kell kifejezni, hanem az érzelmek vegyítéséből, sarjaztatásából kell új érzelmeket fölnöveszteni, elfogadható ez a történetek új történetekké való átalakításával kapcsolatban is. Annál inkább, mert az új érzelmek és az új történetek kiválasztódása olyan szellem jelenlétéről tanúskodik, amely a létrehozott új szerkezetben minden érzelemnek értelmi kiterjedést is kölcsönöz, és megfordítva, minden gondolatnak új megfelelő és feszített érzelmi szerkezetet.

Egyszerűbben szólva: ha íróként vagy olvasóként beleavatkozom a történetbe, megváltoztatom a menetét, magam is cselekvővé válok. Részese leszek a folytatásnak, s az ítélet így vagy úgy a továbbiakban már énrám is vonatkozik.

 

1969

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]