Levél egy Jóakarómhoz!

Kedves Jóakaróm! Bocsásson meg, hogy felnőtt korom ellenére ilyen bárgyú megszólítást tudtam csak kieszelni az ön számára.

De ön valóban a jóakaróm. Érdek és viszonzás nélkül szeretné, ha életemet egyre nagyobb fényességbe borítanák a hétköznapok, a munka, a siker, továbbá, ha az Idő nem fölmosórongyként maszatolná el lábam nyomát a kövezeten.

Ha nőnemű volna, bujának tartanám. Bujának, aki közben félénk, szánandó, megkoronázhatatlan szűz, és évek óta csak vár, vár, visszafogottan, hogy egyszer úgyis eljön majd élete nagy pillanata.

De hát férfi. Homo Sapiens. Kicsinyes pletykák és gyöngyöző ábrándok helyett a világmindenség izgatja, a sugárzó űr, tengerek párnája, melyre – úgy vettem észre – esténként szívesebben hajtaná le a fejét, mint lószőrrel kitömött vánkoskára.

Mindezt abból következtetem, hogy titkos radarként engem is az anyatermészet felé fordítana. A világmindenség magánya felé, hogy ne érezzem magam egy pillanatig sem árvának a földön.

Három évvel ezelőtti levelében szó szerint ezt írta: „Ismeretlenül hívom föl figyelmét a május 21-éről 22-ére forduló éjszakára. Ezen az éjszakán legkedvezőbb a csillagok állása. Boldog a világegyetem, s ezt a pillanatot önnek, akire nagy föladatok várnak, nem szabad elmulasztania. Töltse idejét szabad ég alatt, ahol fák vannak, füvek, hatalmas égbolt. Természetesen egyedül. Adja át magát a mindenség láthatatlan sugárzásának, és bízzék benne, hogy újjászületik. Higgyen abban az ősi igazságban, hogy a természet az embert köldökzsinóron át táplálja.”

Ennyi idő után most már bevallhatom, hogy a köldökzsinór kifejezés aláhúzása előszörre gyanút ébresztett bennem. Ahhoz az őszinte jóakarathoz képest, ami soraiból kicsordult, kissé keresettnek hatott. De szerencsére hamar rádöbbentem, hogy az én választékosságra hajló stílusigényem pedig goromba szőrszálhasogatásnak.

E fontos fölismerés után már csak a levél lényegére gondoltam: támadt egy ember, egy jóakaróm, egyenesen a porból, a semmiből, aki elhivatottnak vél valamire, ismeretlenül is bízik bennem, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen nem a saját segítő kezét ajánlja fel, hanem a világegyetemét: fákét, csillagokét, holdakét.

Hazudnék, ha azt mondanám, ön volt az első, aki hosszú, nyúlánk karókat vert le önbizalmam számára, hogy magasra kúszhasson, akár a futóbab.

Akadtak mások is.

Olyanok persze, akik csak azért biztattak, hogy ne önmagukat kelljen. Sőt, azért, hogy a későbbiekben legyen erkölcsi alapjuk kihasználni. Ütőkártyájuk? Inkább összekuporgatott reményeik takarékkönyve voltam.

Bevallom, még ezek voltak a jobb embereim. Önzésük, ha sarkantyúzott is, többnyire jó irányba. Sajnos, szép számmal akadtak olyanok is, akik nemes és kevésbé nemes dolgok véghezvitelére csupán azért ösztökéltek, mert eleve tudták, hogy veszítek. Nem engemet – a hullámat akarták bearanyozva látni. Káröröm? Igen, az. A csöndben elhúzódó szájak mámora, a sunyiság ünnepei! Higgye el, rengeteg nyálat kell letörölni magunkról, míg szakszerűen megtanulunk kételkedni és undorodni.

Ha nem ért félre, elmondok egyet és mást védekező ösztönömről – még önnel kapcsolatban is. Hiába tudtam az eszemmel, hogy aki a csillagok alá küld engem megtelítődni, a mindenséget nem állíthatja föl rókacsapdának – a gyanakvást nem tudtam teljesen kiszellőztetni magamból. Legjobb, ha nem dőlsz be semmiféle jó szándéknak – sutyorogták az ösztöneim. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. S egyébként is, mit tudja az ártatlan agy, mi minden megtörténhet az ő világos körein kívül. Mi minden megtörténhet sötétségben. Mert ha az emberi gonoszság határtalan, akkor az emberi találékonyság is az. Lehet, hogy az egész levél se más, mint közönséges cselvetés. Május 21-éről 22-ére forduló éjszaka? Kell ennél ravaszabb körültekintés? Mondjuk, babonás pasas vagyok, megfogadom a levél intelmeit, s kimegyek telítődni a csillagok alá, füvek fanyar illatát áramoltatni orromba, mellkasomba, közben a levél írója simán kirabolhatja a lakásomat, megerőszakolhatja a feleségemet.

Remélem, érti a baljós fölvillanások közti összefüggéseket, és remélem, nem vet meg miattuk. Mert ha átfújt is rajtam ez a világvégéről érkező gyanú, mégse tántorodtam vissza. Ellenkezőleg, ettől lettem elszánt. Ha valaki ilyen szellemesen akar kifosztani, megérdemli, hogy sok sikert és sok szerencsét kívánjak neki.

Lopás? Betörés? A bennem virrasztó ördög súgta a további változatokat is. Hátha arról van inkább szó, hogy az ismeretlen levélíró egyszerűen csak bosszút akar rajtam állni, megles, utánam jön a fák közé, a kihalt ég alá, és leüt. Leüt, mert féltékeny rám az irodalomban vagy a nők körében elért sikereim miatt. Becsületszóra, volt egy töredéknyi pillanatom, amikor már hallottam is az elképzelt bunkósbot csattanását a koponyámon, és éreztem, hogy forog velem a körhinta ég, és gyöngéd vércsík indul meg a tarkómon lefelé.

És mégsem erre a vércsíkra gondoltam. Föltámadt bennem valamiféle régi és előkelő gőg. Zrínyi, a szigetvári hős is tudta, hogy a kapun túl már a halottak országa kezdődik: szablyák, nyilak, handzsárok pokla, de mert tisztelte magát, halála után is ellenfelei fölé kívánt emelkedni. A száz aranyra gondolok. A vérdíjra, amit nem a szultán ajánlott föl katonáinak, hanem amit Zrínyi maga tűzött ki saját fejére. Alig van példa rá a történelemben. Ez a nemzetet fölragyogtató hajdani gőg minden kicsinyes szorongásomat eltüntette. S ha nem is száz arannyal, de 270 forinttal vágtam neki az éjszakának.

Esküszöm, izgalmas volt. Mint aki utcai harcokban vesz részt, és a legveszélyesebb kiszögelléseket keresi, úgy kerestem én is a Rózsadomb, a Guggerhegy legsötétebb zugait. Elhagyott házhelyek, s tömör orgonasövények mellett vonultam el rezzenetlen arccal.

És csak másnap, amikor izgatottan vártam a hatást, akkor villámlott át rajtam a fölismerés: hiába volt minden. Hiába voltam egyedül, a kitakart égbolt alatt, hiányzott a tökéletes önfeledtség. Nem a világmindenséggel voltam kettesben, hanem magammal. A pénzemre, a kifosztásomra, a bokrok alá lökött hullámra gondoltam, és arra, hogy hősiesen viselkedem. Gőgöm odaállt a világegyetem közé és közém.

Elmúlt a másnap, a harmadnap, az ötödik hónap, a tizedik, s valóban nem éreztem semmiféle megújulást. Ugyanolyan zűrzavarosan éltem, mint az emlékezetes éjszaka előtt. Nem írtam meg a korszak remekműveit; nem tudtam dönteni két rám szabott szerelem közül, mert a választás egyenlő lett volna a lemondással. A megőrülés vagy a lázadás helyett így a léhaság útját választottam továbbra is. Mindenki boldognak hitt – holott a léhaság a szerencsétlenek menedéke.

Őszintén szólva, rég elfeledkeztem már önről, arról a reménységgel átitatott éjszakáról, mikor a következő évben is megérkezett a levele. Ezúttal Weimárból. „Ne feledkezzék meg a május 21-éről 22-ére virradó éjszakáról. Aláírás: Homo Sapiens.”

A képeslapon az ismert ikerszobor: Goethe és Schiller. Örökkévalóságra szólóan fogják a babérkoszorút. Első gondolatom az volt, hogy bizonyára zugíró, titkos lángelme lehet. Saját magát Goethének, engemet pedig Schillernek képzel. S lelki szemével talán már látja is babérkoszorús szobrunkat magasodni, mint új ikerpárét Budapest valamelyik terén, szerelmespárok feje fölött, galambok örökös havazásában.

Azt hiszi, gúnyolódom a zugírókon?

Téved.

A nagyság iránti vágy, a tökéletesség bűntelen megkívánása senkiben sem növeszthet nagyra akkora sóvárgást, mint bennük. Mert az igazi nagyság közege is nagy. Ha szenvedve alakítja is a világot, kínlódásai közben visszahat rá a föladata, s ez segíti. Segíti, előrelöki, újabb és újabb lovakat ad alá.

A műkedvelőknek viszont csak a sóvárgásuk nő – nem a sóvárgásuk eredménye. A zugnagyságok épp ezért ugyanolyan megindítóak, mint az örültek.

Más talán vihog az egész történeten, szemétbe dobja a képeslapot, én azonban meghatódva forgattam. Külföld, ismeretlen városok, távolság és a távolságokon is áthatoló figyelmesség.

Szó se lehet itt betörőről, vetkőztetőről, erőszakos csábításról.

Mellékgondolatok nélkül készültem a második éjszakára.

Kint, a Hármashatár-hegy alatt egy kis vityilló kertjében ütöttem fel – jelképesen szólva – a sátramat. Minden szükséges kellék ott volt körülöttem: erdők, hegyek, csönd, égbolt, csillagok. Tudtam, hogy ön ilyen nyílt, négyszemközti állapotot képzelt el számomra a világmindenséggel.

Ültem egy diófa alatt, s mélyeket lélegeztem. Se tücsökszó, se bagolyhuhogás. A város távoli morajából még egy szilánknyi nesz se pattant oda hozzám. Annyira sikerült ellazítani magamat, hogy éjfél után, úgy két óra tájt, már-már a halhatatlanság unalmas kísértését éreztem.

Röviddel ezután pedig álmosságot.

De még csak el se bóbiskoltam. Makacsul hittem a jóslatában. A sötét, loboncos diófa, mint virrasztó oroszlánfej, moccanatlanul meredt fölöttem. Mintha neki is megírta volna valaki, hogy töltse szabad ég alatt az éjszakát. Kitárulkozva, megtisztulva vártam második alkalommal a telítődést. Ön előtt semmiképp, de mások előtt se szégyenkezem hiszékenységem miatt. Mert babonás nemcsak buta és ködös agyú ember lehet. Hiszen értelmünk gyakran csak fölidézni képes a dolgokat, megnevezni, sorba rakni, szembeállítani egymással, de megoldani már nem. Ilyen esetekben a legértelmesebb agy ugyanúgy erőszakra, túlcsordulásra, véletlenre vagy csodára vár, mint a vakbuzgó.

Ezen az estén értettem meg, hogy természetünk mélyén valamiféle kárhozatos kettőség van. A gondolkodó elmék, életük döntő pillanataiban, legszívesebben lemondanának az eszükről: az történjék, amit ösztöneik akarnak. Mert nagyon jól tudják, ha más történik, eszükkel úgyis a meg nem történt dolgok csomóit bogozzák hiábavalóan. Fordított a helyzet az ösztönlényeknél. Ők pedig a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják, az értelem eléjük csobbanó mentőövét.

Hajnalodott, mire azon kaptam magamat, hogy ismét bűnbe estem. Most nem a szorongás, nem a kétkedés bűnébe, mint először, hanem a filozófálgatáséba. Kezdeti önfeledtségem észrevétlenül engedte át helyét a töprengésnek. Ez a ravasz helycsere föltűnés nélkül zajlódhatott le, mert még azt se vettem észre, hogy hideg van, és fázom.

Másnap annál inkább észre kellett vennem: csupa nátha lettem, folyt az orrom, s mind a két mandulám parázslott.

Így aztán másodszor is becsapottnak éreztem magamat.

Egy rendkívül lényeges összefüggés azért a második kudarcom után is megvilágosodott. Megértettem, hogy hinni valamiben nem egyetlenegyszer kell, hanem folyamatosan. A hit: erő; s az erő a visszafordíthatatlant is visszafordíthatja. És még egy észrevétel: nem az hisz vakon a csodában, aki kitartóan és sokáig hisz benne, hanem az, aki korán lemond róla, mivelhogy nem lassú eredményként, de csodaként óhajtja a csodát. Vagyis anélkül, hogy megfizetne érte.

Úgy érzem, félbe kellene szakítanom a levelet. Nem azért, mintha az események is ezzel a végkifejlettel zárultak volna, de az ön szemérmes titokzatosságához az én szemérmes titokzatosságom illenék. Ikerszobor helyett így máris elkészülne egy kettős rejtély.

Nem, mégsem hagyhatom abba. Bántana, ha nem tudná meg, hogy harmadszori figyelmeztetését is megkaptam. Igen, a táviratot. Az utolsó percekben adhatta föl, mert 21-én estefelé hozta csak a postás.

Kedves Jóakaróm! Ilyen mindent elsöprő csökönyösség másokat is földre terítene. Ekkora hit – gondoltam – még akkor is segíthet, ha már sem a csillagok, sem az atyaúristen nem segít. Történjék bármi, legyek akár nevetséges, az éjszakát harmadszor is kint töltöm. Csak azért is!

Most már van elég tapasztalatom hozzá. Nem engedhetem meg, hogy önfeledtségemet elsöpörje a töprengés, hogy bekormozza a filozófia. Elhatároztam, fordított sorrendet erőltetek magamra. Töprengésekkel kezdem, hogy megtisztulva minden hordaléktól, moszattól, eljuthassak a tökéletes önfeledtségig.

Este tíz óra tájt vágtam neki a Rózsadombnak. Rögtön az első, torkomon akadt gombócot kellett kihánynom: mitől is lesz babonás az ember?

Csakis attól, hogy halandó.

Ha nem lenne az, bármit elképzelhetne jövőjéről: rosszat, jót, kalandot, miegyebet, tudná, hogy mindent túlél. Tudná, hogy emlékezete segítene felejteni vagy elrendezni a dolgokat. De így, a fölényes tudás ajándékától megfosztva, sejtések, félelmek, remények, babonás előérzetek diktatúrája alá kényszerül. Az igazi babona tehát nem más, mint a világ összes lehetőségének egyetlen borzongásba való sűrűsödése. Gondolja csak el, ha ön pontosan közli velem, hogy május 21-én a csillagok állása ezért és ezért a legkedvezőbb, van módom választani. A jóakaratú, de homályos jóslatokat azonban csak elfogadni van módom. A szakszerű magyarázat kimeríti a témát; a pontatlan: lehetőségeket hagy szabadon, s beindítja a képzeletet. A babona: a jövő elképzelése egy szélsőséges dramaturgia szerint, más szóval: szellemi torkoskodás.

Ne higgye, hogy ezzel önt sértegetem. Magamat nyugtattam meg, mert ettől kezdve tiszta tudattal vállalhattam babonásságomat, ami egyenlő volt a hagyományos értelmű babona megszüntetésével. A tudat, a tudat nagyon fontos. Folyton új fölismerések felé sodor. És a fölismerések vagy megszabadítják az embert a végzetesnek ható igazságoktól, vagy segítenek előkészíteni a drámát. Mindenképpen a szabadság irányába hatnak.

A tudat azzal, hogy önmagát is képes szemlélni, megkettőzi erejét. Egyszerre válhat gondolattá és erkölccsé. Erkölccsé úgy, hogy végiggondolja, mi akadályozta eddig a cselekvésben, és kimondja, hogy az okok elavultak. A tudat: rugalmas alkalmazkodás. Veszteségeinket nyereséggé, új kiindulóponttá csakis a tudat teheti. A tudatát kiművelt egyén végérvényesen csak az életét veszítheti el. Semmi mást. Íme, még a babonái is arra valók, hogy a jövőjét tegyék láthatóbbá.

Kedvem lett volna az Óbuda fölött emelkedő kopár dombtetőre kiülni, s rögtön belekezdeni egy könyvbe. De mély lélegzettel gyorsan kiadtam magamból az átforrósodott vágyat. Nem ronthatom el harmadszor is az éjszakát.

Elrontani? Lehet, hogy a rám törő munkakedv már a jó hatás eredménye.

Vagy még csak a magányé?

Minél elhagyatottabb helyekre tévedtem, annál kevésbé éreztem magamat egyedül. Nyomult utánam a világ, mint dagálykor a tenger. Önteltség nélkül mondhatom, azt éreztem, nemcsak én vagyok kiszolgáltatva neki, de ő is nekem. Annyira engedem közel magamhoz, amennyire akarom. Járhatok lábujjhegyen, s megleshetem a sündisznók nászát a bokáig érő gazban, futkosásukat, prüszkölésüket, vagy kiválaszthatok egy bokorral körülvett tisztást a József-hegyi kilátó környékén, s elképzelem, hogy egy új Médea éppen oda költözött ki gyerekeivel, s várja szerelme visszatérését. Megfogalmazhatom a médeai átkokat, a végzetes médeai gyűlöletet. A mondatok háttérbe szorítanának minden esetlegességet, s uralmuk alá hajtanák a csöndet, az éjszakát; az eltévedt kutyavakkantásokat. Minden kő, bokor, zaj az emberi szenvedély nagyságához igazodna.

Ne gondolja, hogy ezek önteltségem pillanatai. Az egyén csak olyasmivel tudja hátrálásra kényszeríteni a világegyetemet, ami az egyén számára maga a világ: élete, halála.

Mindezt a teljes önfeledtség világította meg számomra. Minél inkább nem akartam gondolkodni, annál nagyobb rajokban törtek rám a gondolatok. Az egyedüllét, úgy látszik, nagy kerítő. De furcsa módon e telítődés nem nehezített el, mert amilyen mértékben zuhogtak rám a gondolatok, olyan mértékben üresedtem ki, hogy szállást készíthessek magamban a világnak. Múltnak, jelennek, jövőnek. Hajnalfelé a Vérhalom térre érve még az ötszáz év előtti lépések zaját is meghallottam. Hunyadi László véres tetemét hozták át lopva a hajdani Szent György térről, hogy ideiglenes sírba temessék. A föld beitta a vért, az emlékezet még ma sem itta be.

Levertem cipőmről a port, s mikor épp azon tűnődtem, hogyan kellene megköszönni a biztatást, valamilyen ismeretlen forróság ömlött el rajtam. De úgy éreztem, ez nem az égboltról sugárzott rám, hanem a földből, ahol Hunyadi Lászlóéhoz hasonló emberi csillagok izzanak.