Fénykép

Fénykép a verseskötetekbe, az antológiákba, az irodalmi múzeumok falára, hadd lássa az olvasó, milyen is az ő szerzője. Komor-e, nyúlánk-e, kopasz-e, vagy egyszerűen csak merengő, amilyennek kezdettől fogva képzeli.

Az olvasók kíváncsiságát meg lehet érteni.

Sőt, teljesíteni is kell!

Rendben van, jöjjenek a fényképészek.

Vagy fordítva: írók, költők, gyerünk a fényképészekhez. Műtermekbe vagy ki az utcára. Háttérben a Duna, a királyi vár, egy elégikusan vedlő falrészlet, szüzike akác, sokat sejtető árnyékkal.

A kín sajátos műfaja születik meg ezekben a pillanatokban. A fényképezés művésze nem ismeri igazán a költőt, az írót, s az író, a költő nem ismeri a fényképezés művészetét. Túl sok idejük nincs az ismerkedésre, gyorsan átesnek hát a szertartáson. A fényképész megkéri a toll mesterét, viselkedjék természetesen, mintha ő ott se volna. Ez rendjén való dolog is, mert például a költőt mégse lehet úgy fényképezni, mint a balett-táncost, ahogy épp úszik a levegőben, keze diadalmasan súrolja az eget, lábával pedig ollózva hasogatja szét a tájat. És úgy sem lehet, mint a súlyemelőket, bár a jó költő leginkább rájuk hasonlít.

A fényképész tehát beszélteti a költőt, hogy ellessen valamit a belső titokból.

A költő titka azonban a vers.

És a legtöbb vers olyan titok, amit csak magának vallana be legszívesebben. Igen ám, de a verset lehetetlen fényképezni a költő helyett. Szerencsére azért mindig adódik egy pillanat, amit elcsíp a fényképész, és rábiccent: ez az! Mondjuk: összeráncolt homlok, távolba tekintő szem, fej, kéz és könyök valamilyen összehangolt változata.

A kép hasonlít, mehet a nyomdába, az olvasó rálapozhat majd a megjelenő könyvben.

Ezek az egyszerű esetek.

Akadnak cifrábbak, nehézkesebbek is.

E cikk szerzője egyebek közt verseket is ír. Róla is készítenek tehát antológiaképet, reklámfüzetbe valót. Ha kezdetben nehezen is, ma már egészen tűrhetően viseli a fényképezéssel járó hercehurcát. Közismert rossz tulajdonságaiból viszont elég sokat megőrzött. Minden írását, de különösképpen verseit, a szokásosnál nagyobb gyanúval ítéli meg, s ezt nemcsak barátaitól és olvasóitól várja el, hanem az őt fényképező művésztől is, azért, hogy közös kiindulópontjuk legyen. Fanyar igényessége a fényképészek számára azonban zavaró körülmény. Mindenekelőtt szakmai szempontból. Tudniillik nincs gyanakvó lencse és nincs kétséget vagy kételkedést rögzítő fényképszalag. S ha volna, akkor se fényképeznének rá, mert a kép nemcsak azt ábrázolja, akiről készült, azt is, aki készítette.

Szerzőnket a napokban fölhívja egy rokonszenves női hang. Bemutatkozik, ez és ez vagyok, szeretnék önről arcfotót készíteni. Szerzőnk nyöszörög valamit, de másnap fölöltözik sötét ruhájába, fölveszi kedvenc fekete ingét, és elmegy a műterembe. Meleg, barátságos fogadtatás, pálinka, feketekávé, beszélgetés. Vagy inkább beszéltetés. Mi a véleménye a filmről, a női divatról, az abszurd színházról, Budapestről, a ködről, s ki a példaképe a régiek közül, és kicsoda a kortársak közül?

Szerzőnk finoman, de fáradtan válaszolgat, mintha idegorvosok faggatnák.

Váratlan kattanás, és kész egy ellesett pillanat.

További érdeklődés, további kattanások. Nyolc-tíz is egymás után, megnyugtató gyorsasággal.

Szerzőnk már-már föllélegzik, hogy vége van, de rögtön kapja a hideg zuhanyt a tarkójára. „Ne haragudjék – mondja a művésznő őszintén és mentegetőzve –, most csak azért fényképeztem, hogy megszokja a gépet, egyébként egyik felvétel se jó. Nem aludt, vagy sokat dolgozott? Látszik magán, hogy túlságosan fáradt. A szem, az arc, minden. Úgy érzem, nem ez a lényege, nem ez a fáradtság, több élet… nem akarok hamisan fogalmazni. Jöjjön el holnap vagy holnapután.”

Holnap vagy holnapután? – tűnődik szerzőnk. Holnap vagy holnapután ugyanilyen fáradt leszek. Évek óta ilyen vagyok. És különben is? Hátha ez a fáradtság fejez ki engem legjobban? Ez a legyőzhetetlen ernyedtség, ez a világba való belemosódás? Az olvasó láthatja, hogy megtisztelem, sötét ruha van rajtam, mintha valóban találkozóra mennék vele. De vidámsággal, fölénnyel nem tisztelhetem meg, ha nem vagyok se könnyed, se fölényes. Vagy az olvasónak mindig a kellemes vasárnapi csalódás kellene? Mert ha végigolvassa hétköznapi csikorgásaimat, a beledöglés énekeit, s utána odalapoz a képre, megnyugodhat, hogy túléltem?

És önmagát is megnyugtathatja, hogy minden túlélhető?

Nem, én udvariasabb akarok lenni hozzá: nem akarom becsapni. Tudja meg, hogy amibe belefogtam, nem sikerült; amibe belekeveredtem, politikába, szerelembe, s erőmet megosztó emberi kapcsolatokba, még nem éltem túl. Ha nem kíváncsi nyüglődéseimre, ne időzzön velem, lapozzon át rajtam, de legalább tudja meg, mit hagyott maga mögött. Fáradtságom egyébként sem az én kizárólagos magánügyem. Annak a nagyságát és összefüggését is mutatja, ami elfárasztott. Ha kell, még kérkedek is vele, mert legbensőségesebb pillanatomban mutat meg – útközben. Megyek valahová, de még nem érkeztem meg. Csinálok valamit, de még nem értem a végére. Ha netán megérkezem, vagy ha a végére érek, bizony isten, nevetni fogok. Nevetni? Vigyorogni! S ha kell, szemérmetlenül és fölényesen is lenézem ezt a fáradt, rejtegetni való alakot, aki most vagyok.