Önarckép, oldalszakállal

Egyre kevesebbet járok társaságba.

Unom a műfajt.

Mindig ugyanazok az arcok, mindig ugyanazok az eltévelyedések. Még a meglepetések is ugyanazok. Akár egy tartós, hosszúra nyúlt kapcsolatban. Ha történnének csodák, talán még a csodák is ugyanazok lennének.

Dicsekednivalóm persze nekem sincs, mert egyre észrevehetőbben mosódom bele én is a dombormű hátterébe. Ha nem tévedek, ismerőseimet akkor leptem meg utoljára, mikor rajtaütésszerűen növeszteni kezdtem az oldalszakállamat, le, egészen az állkapocs alsó pereméig.

Ma már ez sem újdonság. Az első alkalommal még eszükbe juttattam Puskint, a dekabristákat, a göndör, torzonborz lángelméket, a szabadságeszmék és a pisztolypárbajok korát, az egész tizenkilencedik századot. Akadt nő, aki a találkozás után Anyeginnel álmodott. Anyegin moziba vitte, és megkérte a kezét.

Második alkalommal már csak egyik ismerősöm nagyapjának – egy hetven év körüli múzeumőrnek tűnt föl szőrújdonságom, mert a trónörökösre, Ferenc Ferdinándra emlékeztette: délelőtt 11-kor még saját szemével látta a hadgyakorlaton, délután öt órakor pedig már halott volt.

Oldalszakállam ürügyén így válthattunk néhány szót a világháborúkról, a hadifogságról, a vérhasról, a forradalmakról, a tetvekről, ahogy született értelmiségiekhez illik.

Azóta is egyfolytában töröm a fejem, mivel lehetne az egykor oly élénk társaságomat ismét fölpezsdíteni. Vágassam kopaszra a fejemet és szivarozzak? Vagy növesszek mózesi, jeremiási szakállt? Olyat, amilyet Csontváry festett marokkói tanítójának?

A század, láthatóan, a tudomány és a szőrzet forradalmát éli. A gondolatok hiábavaló tüntetése után a test anarchista lázadozásaiét. A sima arc lassan kicsúszik a szemből. A képzelet elfordul tőle, mint az egyhangú, higgadt víztükörtől. A sima arc folytatásokat ígér. A nyakkendők, a fehér ingek mellé szépen kivasalt megoldásokat.

A világ átalakítását kezdjük tehát a magunk átalakításával?

Az idő sürgetéséből ilyesmire kap ösztönzést az ember. Mert kinek van türelme kivárni, hogy a láthatatlan gondolatok a hivatalos utak tisztítótüzét megjárva, évek múlva váljanak csak láthatóvá. Váljanak azzá máris. Árulja el őket a haj, az oldalszakáll, árulják el a vad, rikító ingek, a szem alatti árkok, a nyelv utcai tüntetései.

Hogy a viselkedés, magatartás még nem eszme?

Igaz, de cáfolata a tegnapi viselkedésnek és a tegnapi magatartásnak.

S ettől máris a szellemi harc terepfelverőjévé válik. Ha nem is a forradalom, de a forradalmi logika ébrentartójává. Ami már önmagában is rendkívül jelentős. Mindenekelőtt azért, mert az eddigieknél jobban agyunkba kell vésni, hogy az emberiség fölgyűlt problémáinak csak töredékét lehet – ha lehet egyáltalán – fegyverekkel megoldani. Jó részét szellemi, politikai s egyéb eszközökkel kell. Egy államformát könnyebb megváltoztatni – írja visszaemlékezéseiben Ehrenburg –, mint az embert.

Ezért is éreztem talán mindig kísértést, hogy kibújjak a bőrömből. Játékba, különcködésbe, kalandba ugyanolyan tiszta sóvárgás sodort, mint a legkomolyabb és legtisztességesebb munkába. Korán megadatott értenem, hogy az emberi élet java része egy zárt alaphelyzet korlátain belül zajlik, vagyis azzal múlik el, hogy e zárt alaphelyzeten belül a nagy kitörések lehetőségeiről képzelődünk. Ez a legláthatatlanabb tragédiánk, mert nem a helyzetünket, csak érveinket változtatjuk. Ezt a végtelenségig.

Ki ne szomorodott volna el, már jó néhány értelmiségi társaságban attól, hogy mindenre hallott értelmes magyarázatot. A semmire is. Az ellenkezőjére is. A gondolkodásnak ez a társaságbeli formája – ne legyünk elfogultak – ugyanolyan szórakozás, mint a kártya, a dominó vagy a sakkozás. Szűrt gyertyafény mellett pedig az éjszakai mulatók hangulatát idézi, színpadi vetkőzések föl-fölparázsló, de hamarosan kihagyó érzékiségét.

Mi lehet ennek az eredete? Talán az, hogy a közéletben eléggé megszoktuk: gondolataink jó részét nem hajtó, lendítő, hanem fékező erőként használjuk. Úgy értem ezt, hogy több gondolatot pazaroltunk arra, mit nem szabad, mit nem tanácsos gondolnunk, mint arra, hogy mit kell. Társasági összejöveteleinken viszont az ellenkező végletbe zuhanunk. Az elfojtott ötletek vásári bemutatójára kerül sor. Tűzijátékra, amely semmire nem emlékeztet, hacsak egy másik tűzijátékra nem. Ettől unalmas igazán.

Így még a legegyszerűbb oldalszakáll is több képzettársításra ad alkalmat. Hát még ha jeremiásit, tolsztojit növesztene az ember, vagy sűrű, fekete csavargószakállt, amely nemcsak az unott és sima arcoknak lenne bírálata, de az unalmas, sima gondolatoknak is.

 

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]