Apostoli saruk

Tegnap este különös izgalom hullámzott végig a Váci utcán. Két amerikai fiatalember, két valódi beatnik tűnt föl az előkelő üzletsorok között, a jól öltözött sétálók tömegében. Se kerékpározó kenguruk, se hóbortos marslakók nem robbanthattak volna ki nagyobb érdeklődést. Még a tartózkodó járókelők is közel akartak férkőzni hozzájuk, hallgatni a beszélgetésüket, megcsodálni a szerelésüket, azaz a ruhájukat.

A kíváncsiság engem is elragadott. Előszörre nem tudtam eldönteni: csavargókhoz hasonlítanak-e inkább, vagy sáskán s fakérgen tengődő remetékhez; macedón kecskepásztorokhoz vagy hittérítő apostolokhoz, az időszámításunk utáni első századból. Mindegyiket szakáll- és hajbozót fedte; összeragadt, csimbókos haj, göndör, kunkori szőr. A legújabb divattal kérkedő utca egy másodpercre összeborzongott láttukon. Ha még csak összeborzongott volna! De kirakataiban, mint dollárérték a tőzsdén, veszedelmesen zuhanni kezdett a legszebb ruhaköltemények értéke is, a szöveteké, a selymeké, a vakító ingmelleké. A nyakkendők, a hegyes orrú lakkcipők egyszeriben egy messzi kor esendő találmányaiként hatottak. Múzeumi kacatként. Az elpuhult Európa gyémántgombos divatdiktátorai visszavonulhattak a leereszkedő alkonyat mögé. Az újmódi, az Európát legyőző, az igazi előkelő viselet az övéké volt. Elnyűhetetlen vászonnadrág, nem a cowboyokét utánzó, annál sokkal egyszerűbb, barbárabb. S mivel a szárát sokkal szűkebbre és rövidebbre tervezték, lábuk úgy kandikált ki belőle, mint gázlómadaraké. További ruhadarabjaik: barna csíkos nylon ing és fekete bőrmellény. Ez is jóval rövidebb volt a hagyományosnál, épp csak a bordamezőt takarta el, s a derékmezőt szabadon hagyta. Na, és az apostoli saruk! Bibliai topogók, zokni nélküli használatra. Nyilván azért, hogy a csupasz lábfejen látni lehessen a nagy utak porát, a vándorok örökös ismertetőjelét.

Valóban látni lehetett. Nemcsak por, de komoly koszréteg, sőt retek is virított világjáró bokájukon.

Az igazság az, hogy ezzel együtt irigyeltem őket. A haj- és szőr-apokalipszis közül elővillanó kamasz tekintetük valamiféle önfeledt szabadságról árulkodott.

Vagy inkább világmegvetésükről? fölényükről?

Ehhez nem voltak elég komorak. Lazaságuk, kötetlenségük fölszabadultabb érzelmeket sugárzott. Megálltak egy-egy kalap- és cipőkirakat előtt és nevettek.

Gyors váltással arra gondoltam, ha valaki rájuk ijesztene, mit csinálnának? Elfutnának vagy elkezdenének verekedni? A kalandorok jövője és egyetlen lehetősége a kockázat. Lehet, hogy ők is ezt keresik a világban? Kockázatot, mely minden rend és rendszer fölé emeli az egyént? Követtem őket. Betértek a Nárciszba narancslevet inni. S amilyen hanyag sztárokként forogtak ott a rájuk vetülő szemek fényképező lencséje előtt, látszott, hogy boldogok. Boldogok, mert valamit egyértelműen eldöntöttek: viselkedésükkel és viseletükkel nem alkalmazkodnak a közízléshez. Ha megveti őket a világ, hát vesse, az ő dolga; ha csodálni akarja, hát csodálja. Ez is az ő dolga. A szabadság első feltétele, hogy az ember néhány dolgában képes legyen dönteni. Például kiszakadni egy zárt életformából, mely ha gumi gyanánt tágítható is, akkor sem ad alkalmat akkora szabadságra, mint ha újjal cserélné fel. Aki egyetlen mozdulattal képes lehántani magáról a hófehér inget, a szépen vasalt nadrágot, az a világrendet, a mosott és vasalt kultúrát, a jól szellőző civilizációt is fölényesen félredobhatja. S új ruhájával új magatartást, új erkölcsöket ölthet magára. Minden átváltás óriási erőt szabadít föl az emberben. Nem a beidegzett szokásokra, nem is az emlékezetre irányítja figyelmét, hanem a képzeletre. Arra: mi új dolog lehet még a nap alatt.

Ismerem és megvetem az állampolgárt, aki fél és alkalmazkodik, és soha semmit se mer kockáztatni; aki nagybetűvel emlegeti a rendet, a hatalmat, a történelmet, s a történelmi felelősség nevében – mentegetőzve bár – de elmenekül személyi felelőssége elől is, hogy védettséget szerezzen. S mivel nekem nem védettség kell, hanem alkalom a munkára, szabadságteremtésre, önmagam megalkotására, szinte idegbajosan vonzódom azokhoz, akik a tehetetlenség állapotát akárha különcséggel is fölcserélik. Különcséggel? Miattam retkes lábbal is, ha az út végén kötetlenebb lét, használhatóbb szabadság ígérete vár.

De mi várhatja az efféle világjáró apostolokat? Veszély? Izgalom? Jóra fordítható kaland? Halál? Vagy egyszerűen csak megvetés?

A század kedvez a hóbortosságnak, inkább csodálattal aranyozza körül, mint megvetéssel. Lehet, hogy a beatnikek korunk lázadói? A viselkedés forradalmárai? Gyanakodva tekintek az ilyen elméletekre. A forradalmárok mindig sűrítik és összpontosítják az erejüket. A beatnikek épp fordítva csinálják: szétszórják magukat; szétszórják a változatosságba, nagy utakba, valódi vagy látszatveszélyekbe. Figyelemre méltó elméletet is teremtenek hozzá: ha az egyén amúgy is kívül marad a történelmen, legalább a saját csoportjának, az új hordának a történelmét teremtse meg.

S mi van, ha megteremti? Kialakul egy életforma a történelmen kívül, amely ellentétekre épül ugyan, hely, idő, szerelmek, undorodások végleteire, de amelyet a változatosság állandóan fölold. Nem nehéz fölismerni, hogy az ilyen életforma-változtatás mélyén a menekülés ösztöne bujkál. Aki dráma nélkül szakad el valamitől, célnak csak az elszakadást láthatja. Épp ezért naponta kell valamilyen új célt keresnie, hogy igazolhassa a szakítás szükségszerűségét.

A legjobb igazolás mindig a kaland.

De az örökös végletek közt mi más születhet meg, mint a tehetetlenség vagy a kétségbeesés, ami ellen föllázadt. Az élet változatossá válik, de fölszabadító tevékenység helyett büntetések, bűnhődések s a váltakozó örömök leltárja lesz.

Könnyedségükért, fölényükért igen, de jövőjükért már nem tudtam irigyelni a két apostolt. Akik ennyire kívül hordják az új vallást, az új erkölcs vagy valamilyen forradalom ismertetőjelét, azok általában csak a külsőségek megváltoztatására törekszenek. S ha többet nem, azt mindenképpen elérik, hogy rövid távon ne kapjanak idegösszeomlást.

És ez is valami ebben a mai világban.