Grúzia kövei

Kövek – megszámlálhatatlan változatban. Feketék, vörösek, rozsdabarnák, fehérek. Aprók, mint a vérrög, gömbölyűek, mint a borsószem. Nyersek, kimunkáltak, lecsiszoltak. Egyik meglepően könnyű, mint a szivacs; a másik kerek, lapos és tompán cseng, mint ókori pénz. Pattintott dárdahegy alakúak, csipkézett krokodilfogsorok. Kövek, a legkisebbtől a legnagyobbig. Grúzia kövei. Morzsalékok, sziklák, hegyóriások. A fölfoghatatlan Kaukázus.

Eddig nekem a tenger volt a köznapi csoda: a világ kezdete és a világ vége. Most odakerültek mellé a hegyek. Az óceánok szomszédságába a hegyláncolatok. Hegyek. Grúzia hegyei. Lermontov, akit a cár ide száműzött, abban a gyalázatos reményben, hogy majd a szabad hegyilakók elleni harcban elesik, a Démont látta fölöttük elröpülni. A természetfölötti lényt, az égi száműzöttet.

A természetfölöttit?

A legvalóságosabbat! A borzongást, a szédületet, a meghatódást, az emberi arányoktól elszakadó képzeletet, amely a fölfoghatatlant fölfoghatóvá akarja tenni.

Aki látta a Kaukázust, aki a Démon szárnycsapásait követve már átrepült fölötte, nemcsak a lermontovi romantikát érti meg, hanem a költészet indítékait is. A vágyat, hogy hasonlítsunk rá.

A nagyság sóvárgása mint ösztön, vagy mint rejtetten működő önkívület minden költészet mélyén ott van. A természet monumentalitása a költőktől mindig hatalmas énekeket kívánt. A kövek nem tűrik a selypegéseket, a szakadékok az érzelgősséget, a kegyetlen sziklák a tündérmeséket. A hegyekkel átszabdalt Grúzia példával szolgál ehhez. A legújabb kutatások kiderítették, hogy az emberiség egyik legtöbbet szenvedő mitologikus alakja, Prométheusz, régi grúz népmondából vándorolt át a kiművelt görög mitológiába. A grúzok Amiráninak hívták. Amiráni, a vadászistennő fia, az istenektől lopta el a tüzet az emberek számára. S a nép ahelyett, hogy legalább a mesében megjutalmazta volna ezért, s igazságot szolgáltatott volna neki, ugyanúgy odakötözteti az istenekkel a Kaukázus legmagasabb csúcsához, mint Prométheuszt. Nem azért, mert a nép képzelete kegyetlen, inkább mert bölcsességgel átitatott. Tudja, milyen következményekkel jár, ha valaki mennyei hatalmak ellen lázad.

Nem ismerem töviről hegyire az ősmondákat, de föltételezem, hogy ilyen eget földúló forradalmár nem születhetett sík vidéken, édenkerti tájon, csak ott, ahol az elemek botrányos harca – jég, víz, szél edzi a szellemet. Tüzet lopni az égből egyébként is csak ott lehet, ahol ég és föld érintkezik.

Mint Grúziában. Az országot átszelő ezerkétszáz kilométer hosszú Kaukázus csúcsait csak a hegymászók és a repülőgép utasai láthatják. Más halandó szeme elől eltakarják a felhők, elnyeli az ég.

Egy országot nemcsak a lobogójáról, de a köveiről is meg lehet ismerni. Mások a hegyek és a kövek Jugoszláviában, mások Olaszországban, mások Magyarországon. Nemcsak az alakjuk, a színük, de még magatartásuk is más. Másként koptatja meg őket a víz, másként tereli össze a folyómedrekbe. Akármerre jár az ember Grúziában, Tisza-szélességű medreket lát. Nyáron és ősszel ezekben nincs víz, csak tavasszal. De akkor semmivel se kevesebb, mint a Tiszában áradáskor. Borzsomi felé menet láttam olyan holtmedret, amelyben két-háromszáz méter hosszan ökörfej nagyságú sötét bazaltkövek hevertek apokaliptikus zsúfoltságban. A kövek tatárhordáit láthattam fenyegetően gyülekezni.

E képzettársításban nincs semmi erőltetettség. Grúziában nem egy, legalább tizenkét tatárjárás volt. De volt arab, mongol, perzsa és török dúlás is.

Ha semmit sem ismernék Grúzia történelméből – a hegyekből és a kövekből nem volna nehéz kitalálni a múltat. Azt is, amely a természetre vonatkozik, azt is, amely a történelmükre.

Egy nép, amelyiknek ilyen hegyei vannak, örökös védekezésre és ellenállásra kényszerül. Ha nem az ellenségtől kell védenie magát, akkor a természeti csapásoktól: kőlavináktól, lepattanó sziklák ágyúgolyóitól, a magaslatokról zúduló víz háborújától. Ilyen országban csak akkor maradhat fönn a nép, ha összefog. Összefog a támadók ellen és a kövek ellen. Kelet-Kahétiát bejárva, jó érzéssel állapíthatja meg a vendég, hogy ez az összefogás milyen eleven ma is. Nemcsak a szőlőkről beszélek, melyek országrésznyi völgyeket lepnek el, hanem a csontozatukat mutató kopár hegyoldalakról. Több száz kilométeren át utazva sem látni hegyoldalt, meredek kaptatót, amelyet ne ültettek volna be fiatal facsemetével. Nőjenek erdők a sziklákon is, ne porlassza őket tovább a szél, a víz, az idő…

A kő, mint a tenger, egyetértésre is oktat. Hasonlót sugall mindenkinek. Férfiasságot, kitartást, keménységet. A kőben bízni lehet, mint az istenben.

Ezt példázza Vardzia sziklaváros is, melyet a tizenharmadik században elképesztő magasságú hegyoldalba vájtak a grúzok, akár fészkeit a vaddarázs löszpartok oldalába.

A várost a legendás Tamara királynő apja építtette kolostornak, bevehetetlen erődítménynek. Afféle végvárnak. Ostrom idején több tízezer lélek is elfért kőtermeiben. Később maga Tamara királynő is élt ebben a sziklacsodában. Nem legenda, hanem történelem, hogy amikor Rukn ed Din arra akarta kényszeríteni a grúzokat, hagyják el a kereszténységet, és térjenek át a mohamedán hitre, Tamara királynő e sziklaváros legmagasabb pontjáról áldotta meg kétszázezer főnyi, hadba induló seregét. A csata Grúzia sorsát döntötte el, legalábbis hosszú időre. Nem hiszem, hogy volt a világon trónszék, királyi emelvény, amely olyan méltóságot adhatott volna egy uralkodónak, mint Tamara királynőnek ez a sziklafal.

Rusztaveli, akit nyolcszáz esztendő után megünnepelt az ország, nem is lett volna költő, ha nem szeret bele sziklás hazájába és Tamara királynőbe.