Jegyzetek útközben

Bár tudom, hogy az utazás, mint a pénz, mindennek más értéket ad, mégsem éreztem semmiféle meghatódást, mikor átértünk az olasz határon. Sütött a nap; Triesztnél föltárulkozott a tenger, természetes volt az ég, természetesek a sziklák. Valami olyasfélét jegyeztem le, hogy aki személyes titkot visz magával, jövővárást vagy szenvedést, szerelmet vagy készenlétet, annak soha és sehol, semmilyen határon átlépve sem kell meghatódást éreznie, mert bármelyik „titok” lehet olyan jelentős és fontos, mint amit útközben lát, hall, megérint. Aki nem visz magával semmit, annak minden csak látnivaló és megélnivaló. Utazni igazán az tud, aki szobájából ki se mozdulva, képes volna változatosan végigélni az életét.

Az utazás minden – legkevésbé önmaga. Az utazás: gondolkodás és képzettársítás; a tér és az idő kifaggatása, összekeverése, álarcos bujkálás a történelemben, állandó búcsú és azonosulás. Zene, melyet belülről hall az ember; amely láthatóvá válik.

A világ teli van utakkal, az utak teli vannak turistákkal. Turistákkal vagy újkori zarándokokkal? Nincs ráírva senkire, ki milyen réteghez tartozik, ki milyen titkot, milyen szenvedélyt, kíváncsiságot vagy hitet cipel magában. Aki folyton összehasonlít: utakat, városokat, házakat az otthon hagyott utakkal, városokkal, házakkal, többnyire turista. Aki viszont mindazt, amit lát, önmagából kiegészíti vagy önmagával azonosítja, az a személytelen világot teszi személyessé. Meghosszabbítja az utakat, mert az utak nemcsak sziklákat hasítanak át és tengerpartokat, hanem az embert is, aki utazik.

Ahogy a stílus, ugyanúgy az utazás is maga az ember.

 

*

 

Bárhova érkezem, rögtön otthon szeretnék lenni. Érteni szeretném a nyelvet, ismerni a szokásokat, a történelmet, a pletykákat, a nőket. Magyarán szólva, telhetetlen vagyok.

Valóságéhségem van?

Vagy a valósághiányom?

Van, aki gyerekes sóvárgás helyett módszeresen közeledik egy idegen országhoz. S. P. barátom például az ivást tartja az ismerkedés legalkalmasabb s leggyorsabb eszközének. Ahova megérkezik, rögtön az első napokban szerét ejti, hogy két vagy három embert leitasson a sárga földig. Szerinte így bukkannak elő legpőrébben a nemzeti tulajdonságok. A kedvesség, a gőg, a düh, az önérzet, a butaság, a féktelenség és így tovább. Módszerére annál is inkább esküszik, mert véleménye szerint egy népet nemcsak a lobogója, himnusza, költészete, nagyipara és vérmérséklete, hanem nemzeti itala is jellemez. Egyiket a sör, másikat a vodka, harmadikat a pálinka. S a nemzeti italok valóban nemzetiek, mert egészen más hatású, mondjuk, a lengyel vodka, mint az orosz, másféle gátlásokat söpör el, másféle derűvel borítja el az agyat, más vaksággal vagy más reménnyel.

Kár volna tagadni, hogy barátom elmélete alapos és kidolgozott. Nyilván sok tapasztalat van mögötte. Egyedüli baj az, hogy nem vehetem át. Mert ha megpróbálnám, lehet, hogy az idegenek előbb megismernék a sajátos magyar természetet, mint én az övékét. Mivelhogy az ilyen nyers, célratörő elméletekhez mindenkor szükség van gyomorra is.

 

*

 

Velence-római gyors. Első osztályú kocsi, zsúfoltság. Ketten utazunk S. P.-vel, de csak egyetlen szabad helyet találtunk, az egyik párnás fülkében. S. P. kint marad a folyosón, mert ott szellősebb, és a tájat is jobban látni. Én ülök le egy amerikai lány és egy előkelő japán férfi közé. Szemben velem két másik amerikai lány ül.

Ül?

Ez így kissé szemérmes és pontatlan. Érthetőbb, ha azt mondom: hever, nyújtózkodik, vonaglik. Ha nem kattognának a kerekek, s ha nem töredezne darabokra a kinti olasz ég, nyugodtan gondolhatnám, hogy nem is vonatban ülök, hanem egy berendezett szobában, ahol heverők vannak, kényelem; ahol lerúghatja az ember a cipőjét, fölkuporoghat az ágyra, olvashat, cigarettázhat, bekapcsolhatja a zsebrádióját, odateheti füléhez.

Mert a két amerikai lány így csinálja.

Végigszalad a szemem a fölöttük levő polcokon. Bőröndjeikről látni, hogy gazdagok, hogy jóházból való úrilányok. Hirtelen az a képzetem támad, hogy ennek a két lánynak nemcsak ez a fülke, de az egész világ berendezett hálószoba. Minden mozdulatuk otthonos, gátlástalan. A könnyű, laza nyári ruha is csak jelkép rajtuk. Semmivel se szemérmesebb, mintha szétnyíló köpeny, fölcsúszott hálóing vagy pongyola volna.

A meleg miatt viselkedtek így vagy amiatt, hogy idegenek? A reflexek egyik esetben sem álmosodhattak el annyira, hogy a testet tökéletesen kiszolgáltassák a külvilágnak. Nyilván megszokták ezt a viselkedést, illetve amit takar: az otthonosságot.

Végigpörgetem magamban hazai nőismerőseimet. Egyikről se tudom elképzelni, hogy külföldön, egy első osztályú kocsiban ugyanúgy elheveredne, mint fűben, tóparton vagy egy ágyon. S ez nem az erkölccsel vagy az erkölcstelenséggel van egyszerűen kapcsolatban. Lehet, hogy ez a két amerikai lány semmivel sem erkölcsösebb vagy erkölcstelenebb, mint azok, akikkel összehasonlítom. Azt viszont sejtem, hogy számukra eleve más dolgok voltak lehetségesek. A kölni illatánál jobban érződött rajtuk a pénzszag. Reflexeik attól voltak lazák, hogy sohase kellett vagy legalábbis már rég nem kell feszengeniük a modoruk miatt. Megengedhetik, hogy az „erkölcsiség” súlyosabb ólompénzét a viselkedés könnyebb, csillogóbb aranyára átválthassák. Valaki megvette nekik a világot, tehát az övék. Akár egy ház, egy autó, egy hajó. Mért ne mozognának benne otthonosan? A pénz így nemcsak az áruk értékét jelzi, de az erkölcsét és a magatartásét is. Addig tágul néha az ember belső világa is, ameddig a pénze engedi. Mivelhogy a pénz mindig új erkölcsi állapot a pénztelenséghez viszonyítva. Mit tagadjam, tetszett a két lány könnyedsége – de a gondolat, hogy a viselkedést is, akár a divatot, mindig azok irányítják, akik az első osztályon utaznak, nem hagy nyugodni.

Nem magát a tényt, hanem az előnyt éreztem erkölcstelennek.

 

*

 

Bologna után sok az alagút. A vonat kilátástalan percekre elveszik bennük. Percekre? Azt éreztem gyakran, hogy órákra. Sötétség, kafkai időtlenség, elviselhetetlen csattogás. Az eszemmel tudtam, hogy a kerekek zaját az alagút lefojtott akusztikája növeli ezerszeresére, de mégse erre gondoltam. A vonat dobhártyát repesztő zajából én a sziklákat széthasító fúrók zaját hallottam kisüvíteni. Azokét, melyekkel az alagutat fúrták. Pedig hol voltak már azok a hegyomlasztó szerszámok, azok a sikítozó, remegő, ugráló vésők? Rég semmivé foszlott a hangjuk. Vagy csak én gondoltam, hogy semmivé foszlott? s közben ott lapult megbújva, összepréselődve, robbanásra készen az alagútban?

Nemcsak a halottak emlékezete tér vissza tehát, hanem az eltemethetetlen hangoké is. Üvölt a vonat az alagútban. Én a zaj emlékművét érzem megszületni a koponyámban.

 

*

 

A félelmet nem téphetjük ki magunkból, miként a szívünket sem. A félelem nemes szerv: nem élhetünk nélküle. De akárcsak az agyvelőnkön, ezen is ott van a természet, a történelem minden rejtjeles ékírása. Ki tudná megszámolni, hányfajta félelem van, hányfajta korszaka a félelemnek s ezeknek milyen viszonya, sorrendje, ranguralma! Lehet félni a villámlástól, a jóakaratú emberektől. A bombázásoktól és a svábbogaraktól. A szerelemtől és a hiányától. Egy undok varangytól ugyanúgy, mint a helyrehozhatatlan jövőtől. A félelem tehát bonyolult, réteges, mint maga a világ…

Többen azt állítják, hogy a nyugaton élő ember sokkal nagyobb idegrettegésben él, mint a keleten élő. Az atomrémülettől a világvégi hangulatig mindenfajta ijedelem megperzseli. Vajon mi lehet az oka? A jólét? Akinek sok veszítenivalója van, természetes, hogy jobban fél, mint akinek kevés van? Vagy talán akik nem szenvedtek annyit háborúktól, nélkülözésektől, a névtelen veszélyektől is előbb nyüszítenek?

A sok kérdőjelre sokféle választ lehetne adni. Kazimierz Brandys, lengyel író, Levelek Z. asszonyhoz című könyvében fanyar szemtanúként számol be erről a nyugati félelemszövevényről, alattomos félelemdiktatúráról. A rettegésfajtákból kiemel egyet s fölmutatja: „A Lancia és a Peugeot színvonalán élő, ötven év feletti nők páni félelemben fiatalítják magukat: az öregség itt ugyanolyan kísérteties rémkép, mint másutt az éhség…”

Elém úszik hirtelen egy hajó. Kapri szigete felé tart. Fedélzetén gazdag turisták. A korlátnál egy ötven év körüli nő támaszkodik. Eleven ékszerüzlet. Villognak arany karkötői, nyakéke, fürtökben lógó drágagyöngy fülbevalói. Arcát szinte álarcként takarja sötét szemüvege. Bőre csokoládébarna, vagy még talán annál is sötétebb. De neki mindez kevés! Kevés a napsütés, a tenger. Egy húsz év körüli olasz fiú udvarolja körül. Szorongatja, nyalja-falja, mindenki szeme láttára rágja a fülét, ahol hozzáférhet a drágagyöngyöktől. A fiún látszik, hogy dolgozik, hogy napszámért csinálja.

„Az öregség itt ugyanolyan rémkép, mint másutt az éhség?…”

A félelemnek micsoda lépcsőzete! Micsoda rétegei és végletei!

De ki merne ugyanazon a hangon beszélni a kétféle félelemről?

 

*

 

Kis, félreeső étterem Rómában. Kifőzde – ez illene rá. A tulajdonos ceruzával rajzolt arcképe ugyanolyan barátságosan mosolyog ránk a falról, mint a valóságban. Az arcképet egy idejárogató festő rajzolta. Itt mindig otthon érezhette magát. Nemcsak a makaróni volt jó, a fogadtatás is.

A tálalóasztalok, a konyhazaj s a zümmögő, nagy hűtőszekrény ellenére is tökéletesen meghitt a hangulat. A tulajdonos családjával s alkalmazottaival együtt a vendégek közt ebédel. Nyilván nem reklámból, hanem mert így érzi jól magát. Természetes a fesztelenség, az asztalok között úszkáló lárma. Nyugodtan belenézhet az ember a szomszédja tányérjába, s taszító pillantások helyett legföljebb egy cinkos pillantás pörköli meg: ez talán jobban ízlene?

Eszembe jut a gyerekkori intelem: magyar ember evés közben nem beszél. Gyanítom, hogy az olaszoknak sose jutott eszükbe ilyesmire tanítani a gyerekeiket. S ha nemzeti tízparancsolatuk közt szerepelne is egy ehhez hasonló parancsolat, bűntudat nélkül szegnék meg. Tízen ebédelünk csak, de olyan nagy a zsivaj, mint egy százlétszámú étteremben.

Azaz csak volt. A közös lárma helyett most két asztalszomszéd heves szócsatáját figyeljük. Egyetlen mondatukat sem érteni tisztán, de a töredékszavak, a városnevek emlegetése, a berzenkedés azt sejteti, valamiféle vetélkedés folyik. Nem tévedek. A régi téma gyutacsai robbannak: Róma és Nápoly.

A rögtönzött kakasviadal résztvevője két pocakos öregúr. A római: fekete ruhás, gyűrt arcú, nyak- és tokarándulásai olyan erősek, mintha egész életében trombitás lett volna egy vándorcirkuszban, vagy körhinta-tulajdonos a Tevere-parton. Mély, rekedtes hangon beszél, de sose néz ellenfelére, a másik nagyhasúra: a mellényes, fityegő óraláncos, kecskeszakállas nápolyira. Helyette ránk néz – közönségére, igazi hallgatóságára.

A nápolyi is ugyanezt csinálja. Háttal ül római vetélytársának, s pulykavörös képével, ugráló kecskeszakállával, foghíjas szájával kizárólag minket akar meggyőzni igazáról. Kacsingat, izzad, vén szatír módra fölvihog egy-egy dantoni körmondat végén. Szusszan, bekap pár falatot, s fél füllel hallgatja a római „cirkuszigazgatót”.

A futballról, az ételekről, a politikáról, a nőkről folyik e kétszemélyes világháború. A tulajdonos ahelyett, hogy rájuk ripakodna, s csitítaná őket, jóízűen nevet rajtuk, pedig már nem is egészen barátságosan folyik a hadművelet. A római már föl-fölugrál a helyéről, s hevesen hadonászik. Épp azt a mozdulatot játssza el, ahogy a nők elöl és hátul fölhúzzák a szoknyájukat. Természetesen a nápolyi nők. Kimennek, ugyebár, este csapatostul a sztrádára, és az autók fényszórói csupa-csupa női combokon pásztáznak végig. Na tessék! Ilyen minden nápolyi. Erkölcstelenek, szajhák, fuj!

A villámló mondat végén a rómainak van egy szenátori mozdulata: most ön következik, uram. A gazdag, kereskedő alkatú nápolyi azonnali válasz helyett vékony fejhangon vinnyog. Kivörösödik a képe, rázkódik a pocakja, az aranylánca. Aztán ő is fölugrik, s gyors váltással önérzetes szónoklásba kezd. Rendben van, a nápolyi nők ilyenek, de ez azért van, mert a nápolyi férfiak – mutatja is a karjával – igaziak, szerelmes fajták. Ezzel szemben a rómaiak? Legyint. Nem mondja végig az érveit.

A legyintés, akár egy övön aluli ütés, kihozza sodrából a rómait. Ettől kezdve a szellemes ugratás vad sértegetésbe csap át. Vértolulás, düh, hadonászó, fenyegető kezek. Ilyenek volnának az olaszok? Két pillanat múlva már Mussolinit, a fasizmust és a kommunizmust hallom emlegetni. A baloldalit, a jobboldalit, a pápát, a szűzmáriát. Ha valami csoda folytán a rómainak s a nápolyinak is hadserege támadna a porból, már rég romokban heverne Róma s Nápoly. A romokon gyújtó plakátok: halál a nápolyiakra – és viszont.

Ameddig volt érvük, szellemesen és élvezetesen hadakoztak. Mihelyt kifogytak az érvekből, legszívesebben egymás belét látták volna kibuggyanni. Elszomorodva néztem rájuk. Valamit megértettem: nemcsak a tények szülik az igazságot vagy az igazságtalanságot, hanem a képzelet, a vérmérséklet, az önérzet, s ki tudja, még mi minden.

 

*

 

Szerettem volna megnézni Velencében a biennálét, legyen valamiféle képem a kortársi festészetről, szobrászatról, grafikáról. De csak néhány órát tölthettem el a városban, s épp olyan napszakban, mikor már zárva volt a kiállítás.

Sajnáltam, hogy le kellett róla mondanom. Ketten is vigasztaltak, hogy nem vesztettem semmit. A kiállítás nagy része – mondták – csupa nyakatekert ötlet, a negyven év előtti avantgarde fölbüfögése, játék az anyaggal és a képzelettel; az eszközök világa, nem az emberé.

S ha én erre is kíváncsi lettem volna?

Ismerőseim sajnálkoztak, de meghátrálás helyett a legkülöncebb műalkotásról kezdtek beszélni, hogy kiábrándítsanak.

A műalkotás – egy japán művész munkája – nem kép, hanem szoba.

Vagy legalábbis egy szoba képzetét kelti. Elvont, amennyire egy falakkal körülhatárolt helyiség látványa elvont lehet. De tárgyias is, mivelhogy falai tapinthatók. Sőt, igazi különcsége épp a falakon túl kezdődik: a művész a falakat jó néhány helyen átlyukasztotta. Talán azért, hogy a furcsa rendben elhelyezkedő lyukak a megszokott tömör falak áthatolhatatlan képzete után valamiféle új otthonosság élményét keltsék? Valamiféle új kapcsolatteremtés lehetőségét a falakon túli világgal?

A lyukak kizárólag a műalkotással való kapcsolatteremtést szolgálták. A látogató átdughatta rajtuk az ujját és átszellemülhetett. Férfi és női nemiszerveket fölidéző formák nyújtották a rendkívüli műélvezetet. „A húsok s a nedvek részegült paradicsoma”, s állítólag oly tökéletesen, hogy a látogatók nem kiállításon, inkább nyilvánosházban vagy a nemiség profán misztériumainak szentélyében érezhették magukat.

A beszámoló így már kissé fölborzolt. És nem az álszemérem megsértése miatt. A nemiséget és a művészetet is jobban tisztelem, mint hogy a kamasz ösztönök színvonalára lökjük vissza. Sőt, a sikamlósságot is jobban, mint a művészetet, amely a sikamlósságot szolgálja.

Milyen szándék dolgozhatott a művészben? A végső absztrahálásé? Hát ennyi maradhatott csak meg a gyönyörű női aktokból? Botticelli, Tiziano, Correggio, Raffaello, Manet és Modigliani aktjaiból?

Lehetséges, hogy a szellemnek sincs több köze az esztétikumhoz, mint a nemiségnek. Éppen ezért az utóbbit tenni kizárólagossá, nem egyéb, mint a művészet tagadása.

A botránkoztató művész nem is akart mást? A művészet és az élet közti szakadékot akarta megszüntetni? Fölégetni a hidat, amely az érzékelhető valóság s a valóság érzéki átélése közé feszült? Ha ilyesmire törekedett, akkor már szellemesebb volt az a szobrász, aki Párizsban saját magát állította ki. Egy személyben ő maga volt a művész és a műalkotás. Sajátosan megtervezett ruha, inkább balett-táncoshoz vagy Harlekinéhez hasonló, tükörsimára borotvált koponya, kifestett szemhéj. Kezében madárkalitka s a kalitkában egy emberi kézfej, gipszből.

Önnön megtestesült szürrealizmusa volt.

Egyben szépreményű kísérletének azonnali cáfolata is.

Meg akarta szüntetni azt a feszültséget, amely a valóság és a valóságot folytonosan kiegészítő eszméink közt szikrázik? Emiatt, ha nem is röhejessé, de mulatságossá vált.

 

*

 

Jugoszlávokkal utazom. Beszélgetünk. Emlékezés a háborúra. Az volt. Igen, a háború mindenütt: Jugoszláviában, Magyarországon, Olaszországban… Hegyek, sár, vigasztalan esők, tankok, vigasztalan halottak. Rettenetes. Összemosódott az idő: nem voltak hétköznapok, keddek, csütörtökök, péntekek. A háborúban csak háború volt…

A szaggatott párbeszéd úgy hat rám, akár egy vers. Íme, a költészet elemi ereje.

És a valóság?

Az még kíméletlenebb.

A háborúban igenis voltak hétköznapok: keddek, csütörtökök, péntekek, s a szörnyű az, hogy mégis háború volt.

 

*

 

Minél kisebbre összeszűkül egy dologgal kapcsolatban a világ, annál többen szemlélhetik.

Ilyen alkalmak a labdarúgó-világbajnokságok is. A mérkőzések napjaiban a Föld egyetlen lelátóvá változik, világméretű stadionná. Az izgalom, a szurkolás, a játék gyönyörétől fölszaladó vérnyomás, egységesebbé és nemzetközibbé teszi az emberiséget, mint bármilyen jobb sorsra érdemes eszme.

Megszoktam már, hogy nagy meccsek idején egyetlen kitágult pupilla az ország, képernyőre meredő; egyetlen ordító száj, hogy góóól, vagy hogy nem gól – de furcsa volt ugyanezzel az élménnyel szembetalálkozni külföldön. Perugiában, Spoletóban, Rómában és Velencében hajszál pontosan viszontláthattam az otthoni jeleneteket. Még a hangyanyüzsgésű turisták is megszakították népvándorlásukat, s a műemlékek, kutak, dómok s áruházak lenyűgöző ormai helyett az áruházak és az üzletek kirakatában vibráló televízió képernyőjére tapadtak. A rejtélyes „mezőnyt” bámulták, a vesztés vagy a nyerés hazárdjátékosai gyanánt. A labdajáték az emberiség közügye lett. Az olaszoké ugyanúgy, mint azoké a németeké, akik két évtizede nem éppen turistaként jártak Olaszországban.

Van-e a labdarúgáshoz mérhető, egyetemes érdeklődést kiváltó alkalom?

A diplomaták mérkőzéseit, sőt a hadseregekét se kíséri az emberiség ilyen figyelemmel. Azért van így, mert a játék bevon, beavat? Az előbbiek viszont csak a tárgyalások végösszegét közlik vagy rosszabb esetben a halottak számát? Pedig – a látszat ellenére – a társadalmi s politikai mérkőzéseknek semmivel sincs kevesebb szurkolója, mint a labdarúgásnak.