A házassághirdetés föltalálója

Az egyik megyei hírlapban olvasom, hogy 241 évvel ezelőtt jelent meg a világon az első házassági hirdetés. 1727 februárjában egy angol leány az alábbi szöveget közöltette a Week of Manchester című lapban: „Isten feleséget adott Ádámnak. Én hajadon vagyok, és hű élettársat keresek. Írjatok Ellenborgy Morrisonnak.”

A hír magyarázója szánakozva jegyzi meg, hogy e vakmerő és talpraesett ötlet, amely a maga nemében semmivel se jelentéktelenebb, mint a nehézkedési erő newtoni megfogalmazása, nem hű élettársat, hanem életre szóló keserűséget szerzett Ellenborgy kisasszonynak. A puritán Anglia epét hányt a megrökönyödéstől. Előbb szajhának, magát kellető ribancnak kiáltotta ki a lányt, ki a fél világ férfiai előtt lebbenti föl egyszerre a szoknyáját. Nemsokára pedig őrültnek bélyegezte. Mert lehet-e épelméjű egy nő, ha nem a jóisten, nem a nagynénikék s nem is a sok szomszédasszony, hanem egy közönséges újsághirdetés révén óhajt magának férjet keresni.

A hajsza, a vád, a rágalom tökéletesen fölmorzsolta a lány idegrendszerét. Ment volna már a szerencsétlen víznek, tűznek, pokolnak, csak hagynák. Ment volna tán a máglyára is. Anglia merő kíméletből inkább börtönbe küldte. Természetesen elmeorvosi bizonylattal.

Én pedig, merő rokonszenvből, Ellenborgy kisasszonyt ezennel magánszentjeim közé sorolom. A hétköznapiak, a dicsfény nélküliek közé. S miután egyéb nem telik tőlem, méregerős cigarettára gyújtva idézem meg nyomorúságos kis alakját.

Első számú erénye, amiért főhajtással adózhatunk neki, talán nem is az, hogy nyakon csípte és leleplezte a „szív legbenső üregeiben cseleit szövő fondor magányt” – mert ezt előtte is leleplezték már jó néhányszor. Inkább az, hogy megsejtve egyet és mást az emberi kapcsolatok ficamairól, a társadalom létellenes működéséről – nem fordult be a fal felé szipogni, sírni, nem lett belőle holdmenyasszony. Ahelyett hogy a szomorúságok számát szaporította volna a földön, a remek ötletekét szaporította. Azokét, melyek az emberi fölszabadulások ígéretét is magukban hordozzák. Azzal, hogy választani akart egy olyan világban, amelyikben a nő csak elfogadhatta a választást, semmivel se vállalkozott kevesebbre, mint akármelyik társadalmat újító forradalmár. Számítsuk hozzá azt is, hogy merész lépéséhez erőt és buzdítást csakis önmagából meríthetett. Szövegéből egyértelműen kitetszik, hogy nem volt földbirtoka, kastélya, nem csaholtak körülötte agarászó kutyák. Lehet, hogy még bájai sem értek annyit, mint egy busás bankbetét, mint egy földbirtok, mint egy aranybánya. Legalábbis nem hivatkozik rájuk. Ellenborgy kisasszony egyszerűen csak nő volt; társra és szeretetre vágyó. Az se jutott eszébe, hogy rendességét, végtelen szolídságát, műveltségét, melegszívűségét, szeme színét, csípőméretét közölje.

Aki manapság az ő találmánya alapján reméli hálóba fogni a szerencsét, egy világért se mulasztaná el a fönti részletezést. Önkelletés? Magamutogatás? A kisasszonyt puszta ötletéért meghajszolták, és börtönbe tessékelték. Ma egy igazi házassági hirdetésből nem hiányozhat az áru fölmagasztalása. Vonatkozik ez a szívbéli értékekre és az anyagiakra is. Egy kertes ház a zöldben, kiskapujával hatalmas távlatokat nyit a szerelemnek. A jóság, a tisztesség, a háziasság megpendítése pedig kötelező, egyébként föl sem izzik a másik fél társ után sóvárgó szíve.

A furcsaságokat kedvelő agy, a kisasszonynak kijáró hódolaton túl, jó néhány gondolatot tudna megszellőztetni csak úgy mellékesen.

Az első rögtön a lényegre mutatna. Tábornokok, betörők, honatyák, királyi ágyasok, csatanyerők, szektaalapítók nevét szorgalmasan följegyzi az utókor. A vértanúkét mindenekelőtt. De azokét, akik az emberi kapcsolatok nehézkes kőtömbjét próbálták előbbre hengergetni, ha följegyzi is, csak a felejtés könyvébe. Pedig meggyőződésem, hogy semmilyen csatatéren nem hullott porba több erő s koronás büszkeség, mint ama másik, láthatatlan csatatéren: a szerelemén, a házasságén. Az áttörési kísérletek, mivelhogy itt is a szabadság volt mindig a tét, ugyanúgy vérhullással, megrokkanással vagy teljes megsemmisüléssel végződtek. Ellenborgy kisasszony is egy ilyen áttörési kísérlet hősnője. Szinte iskolás könyvbe illő módon. Mert alighogy becsukódott mögötte a börtönajtó, felfedezése, világraszóló találmánya előtt megnyílt az út, a szabadalmaztatás lehetősége. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy a kisasszonyt először azok értették meg, akik elítélték. A vizsgálat lefolytatása közben ugyanis nekik kellett aprólékosan és tüzetesen végiggondolni, valójában mi is a bűne és bűnének milyen következményei lehetnének. Hajlandó vagyok azt gondolni, hogy a házassághirdetés közérdekű és haszonnal járó gyakorlására is valamelyik ítélőbíró hívta föl az újságtulajdonosok figyelmét. Újabb példát szolgáltatva ahhoz a gyakorlathoz, hogy a mindenkori hatalom, legyen az egyházi vagy világi, ha csak kicsit mozgékony és szemfüles, azokat követi, akiket félreállít, börtönbe csukat. Szellemi kizsákmányolás ez a javából, mert ötletet, eszményt s jövőt is azért lop el áldozataitól, hogy továbbra is maga uralkodjék. A megkaparintott eszmények alapján még ahhoz is lesz erkölcsi alapja, hogy a haladás nevében uralkodjék.

Ellenborgy kisasszony, ugye, te ártatlan voltál, és nem gondoltál soha ilyesmire. Neked csak egy másik ember kellett volna, aki hasonló lett volna hozzád.

 

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]