Nők, füzetlapok, keresztrejtvények

Ha cukrászdába, ha kávézóba vagy ha más nyilvános helyre ülök be dolgozni, mindig akad egy-két magányos nő a vendégek között. Nem olyanokra gondolok most, akik csak úgy sebtiben befutnak egy kávéra, szörpre, tortára, fél konyakra, s tíz perc múlva már futnak is tovább. Hanem azokra, akik hosszasan, néha órákig is ott üldögélnek, vagy azért, mert hiába vártak valakire, vagy pedig nem szeretnek egyedül lézengeni a világban, s egy szörp, fél konyak mindig jó ürügy arra, hogy magányukat zajban, cigarettafüstben és zsongító tereferében föloldják.

Az ilyen nőknek külön természetrajzuk van…

Illetve épp azt kellene kideríteni, csakugyan van-e? S ha igen – miért?

Egy férfi, saját tapasztalatomból tudom, látszólag mindenütt otthonosan érezheti magát. Kávéházakban, kocsmákban, futballmeccseken, mozik előcsarnokában, repülőtereken. A világ alkalmazkodik hozzá, kiszolgálja, ha mással nem, azzal, hogy nem csomósodik meg körülötte, s magányát észrevétlenné és természetessé teszi.

Egy nő mentegetőzés nélkül sosem lehet magányos.

Különösen nyilvános helyeken nem.

Magányossága vagy kihívás, vagy pedig saját vereségének eleve beismerése. Egy nő, ha egyedül van, azonnal homorúvá válik körülötte a világ, bizonytalanná az egyensúly, ritkábbá vagy sűrűbbé a levegő.

Ezt nemcsak abból következtetem, hogy fölszabadult, értelmes nők se szeretnek egyedül beülni sehova, hanem abból, hogy akik mégis beülnek, mintha otthontalannak éreznék magukat. Feszélyezettebbek a kelleténél; jelenlétüknek mindig megpróbálnak valami különös igazolást találni. A legtisztább menlevél még a könyv, az újság, a képeslap, a folyóirat. Ha statisztikát készítenék róluk, ők volnának kisebbségben. A többség keresztrejtvényt fejt, agyongyötört naptárban lapozgat, belejegyez ezt-azt, vagy ír. Bármit csináljanak is, elfoglaltságukon látszik az ideiglenesség zavara; az a suta igyekezet, amivel a körülöttük levő természetellenes csöndet természetessé szeretnék változtatni.

Hányszor oda akartam volna menni hozzájuk, s megkérdezni, mit lehet öt másodpercnél tovább nézni egy naptárban? A napokat? A heteket? A holdtöltéket? A piros betűs ünnepeket, mint a reménykedés föl-fölvillanó lámpáit? Mit lehet, amikor a naptár még az emlékezést is elszürkíti, mert hiába jelöl meg valaki x-szel vagy köröcskékkel a szerelmet és találkozásokat idéző napokat, ha ezek már kiüresedett csigahéjak. A közömbös hétfők, keddek, szerdák azt is eltakarják, amit a lustán ide-oda pillantgató szem, a külvilág tárgyai közt botladozva, fölidézhetne.

De a naptárak, a keresztrejtvények még hagyján, azok túlságosan is átlátszóak. A mentegetőzés bonyolultabb műfaja az írás. Írni valamit – nem levelet, nem cikket, nem naplót, csak úgy valamit.

Kezdetben, mikor még egyedi esetet láttam egy-egy papír fölé hajló nőben, irigykedve nézegettem feléjük. Én órák hosszat ülök a szigorú s legyőzhetetlen papír előtt, és semmi, ők pedig kirakják maguk elé a füzetet, a kockás vagy sima lapokat, és írnak, írnak, mintha egy képzeletbeli mezőn ámokfutóként szaladgálnának föl-alá.

Ha négy-öt éven át ugyanazokat látom papír fölé hajolni, mi mást gondolhatok, mint hogy nekik az írás a rögeszméjük, hogy azért írnak olyan csodálni való szorgalommal, mert így mindenki láthatja, nem naplopó kis csajok, se szánni valóan magányosak.

Ha kissé eltúlzom s fölnagyítom is ezt a tapasztalatomat – tudatosan teszem. Az igazság lényege néha a túlzásokban fejeződik ki emlékezetesen. Ameddig egy nőnek bárhol és bármilyen módon mentegetőznie kell jelenléte miatt, vagy igazolnia fölszabadultságát, addig nem fölszabadult. Az sem szépít a körülményeken, ha a mentegetőzés kényszere nem az agyból, hanem az ösztönökből csírázik ki. Az állapot annál elszomorítóbb.

Ha nem a nők viselkedéséből indulnék ki, hanem az írás természetéből, akkor is ugyanide jutnék. Írni – csak úgy bele a vakvilágba, anélkül hogy az életemet tenném föl a mondatokra, pusztán öngyógyításból lehet. Az igazi múzsa ilyenkor a kisebbrendűségi érzés; ama bizonyos állapot, amelyben az embernek meg kell magyaráznia bizonyítványát.

A második nem – ahogyan Simone de Beauvoir nevezi a nőket – még most sem a másik nemet jelenti, hanem a sorrendiséget.