Vallomás a magányról, két tételben
Itt ülök újra megszokott helyemen, a Gellért presszó sötét erezésű asztalánál. Dicsekvés
nélkül mondhatom, előkelő hely. Hátam mögött százlukú fűtőtest zümmög, susorog, mintha múzsák
darázsfészke volna. Jobb kezem felől pedig rögtön itt van a nagy felületű üvegablak. Szerencsére
szemérmes függöny takarja. Én láthatom belülről a külvilágot, a külvilág nem láthat engem.
Fölcserélhetetlen előny. Kis megerőltetéssel nyugodtan elkeresztelhetném ezt a zugot korszerű
remetelaknak.
A magányt, amely most is körülvesz, sosem az állapota miatt szerettem, hanem a lehetőségei
miatt. Mert ahogy a korszerű gyáripar, például a kőszén mocskából, füstszerű női hálóingeket varázsol
elő, a magány a költészet vegyiparának segítségével ugyanígy segíti átalakítani a világot. Egy kőből a
szerelmet bontja ki, egy megreccsenő ágból a háború zaját, az asztalon pihenő kézfejből a történelem
nehéz csöndjét.
Volt idő, mikor szinte divat volt harcolni a magány jogaiért. Teremtsünk olyan feltételeket:
munkán, hivatáson túli alkalmakat – hangzottak a fölhívások –, hogy az egyén ne csak a társadalomé,
a nemzetközösségé, kisebb vagy nagyobb csoportoké, de önmagáé is lehessen. Hogy sorsa sokkal
láthatóbban válhasson magántulajdonává.
A képzelet már rombolni is kezdte a tegnapi előítéletek után a tegnapi válaszokat, hogy a
helyükbe olyan új városokat emelhessen, ahol majd minden családtagnak külön szobája lesz, ahol külön
szobavilágot rendezhet be ki-ki magának.
A szépreményű elgondolásokból tudjuk, mi valósult meg a mai napig. Az első fölébredés után
rögtön kiderült, hogy a föld nagyobbik részén nemcsak külön szobát, de „külön tudatot” se sikerült
biztosítani az egyén számára. Külön tudatot, mely a magányhoz való jogot a szabadságjogok közé
sorolja.
Mindez az általános szegénység jele. Előzményeivel és távlataival egyaránt. Hogyan s
miképp? Fölösleges részletezni. Azt viszont már nem lenne fölösleges, hogy a szegénység eddig
fölismert társadalmi és gazdasági okain kívül milyen lappangó és föl nem ismert csapdák csattannak el,
s tartanak bennünket továbbra is fogva. Már csak azért se lenne fölösleges, mert a csapdák nem csupán
a külső világban – bennünk is föl vannak ajzva.
Arra gondolok, hogy nem tudunk gazdálkodni önmagunkkal. Se szellemi, se érzelmi, se
indulati adottságainkkal. Boldogabbak és szabadabbak akarunk lenni, de mint aki örökös
konyhagőzben él, abban a tévhitben élünk, hogy minden a körülményektől függ, hogy sorsunk kizárólag
egy nem várt fordulat vendégkosarából: szerencséből vagy még inkább mások szerencsétlenségéből
táplálkozhat. Elfelejtjük, hogy legalább ennyire fontosak a belső körülmények is, a belső feltételek: saját
határaink vagy határtalanságunk megismerése. Szorongás nélkül írom ide, hogy az egyén szélsőséges
képességeit ugyanúgy köztulajdonnak érzem, mint a munkája eredményét;
természeti adottságnak, akár egy ország szeles-viharos, kedvező vagy kedvezőtlen viszonyait. S a
magány, mint az űrrepülők kísérleti kamrája, nemcsak az egyén tűrési határait mutatja, de közben edzi
és gazdagítja is. Ha rajtam múlna, nemcsak egyetemre, szakiskolákra küldeném el a felnőtteket, hanem
két-három hónapos magánytanfolyamokra is.
Ezt írja Aragon egyik versében: „Legrosszabb, hogy lépten-nyomon, amit szeretek, abba
botlok… hogy a seb attól ér, amit szeretek.”
Ellentmondás ez?
Ha igen – akkor a legtermékenyebb.
Az érzelmek vitorlarúdját milliméternyivel kellene csak arrébb mozdítani, hogy az aragoni
verssorhoz hasonló suhanású mondatok szülessenek a gazdagító, a kitágító, az embert megedző
egyedüllétről.
De a továbbiakban én nem erről a magányról akarok beszélni. Nem arról, amely külön
szobát, külön csöndet igényel, s megmunkálható háztáji birtoknak a mindenséget. És nem is az
ellenkezőjéről: a világfájdalmas elzárkózásról, amelytől megsápad az ember, beleszeret a romokba,
esők és évszakok nyomorúságába.
Újfajta magányérzést fedeztem föl. Ennek a szokatlan érzésnek semmi köze az eddig ismert
magányfajtákhoz. Nem az keserít el, hogy nincsenek barátaim, szerelmeim, emberek, tájak, akikhez
vagy amikhez odakötődöm, hanem az, hogy nincsenek ellenfeleim. Ellenfelek hiányában vagyok
elszomorítóan magányos. Barátaimmal már kizsákmányoltuk egymást. Se munkánkat, se létezésünket
nem tudjuk már azzal igazolni, ha csak kétségbe vonjuk. A kétségbevonás valóságos veszélye hiányzik.
Illetve a veszély elhárításának férfipróbája. Nincs hiábavalóbb képzelettorna, mintha
ellenfeleit az embernek magának kell kitalálnia.
Ez az újfajta magány talán ezért is alakít ki különös szokásokat. Megyek az utcán, szorongok
a villamosban, s a ragadozók tekintetével figyelem az elém kerülő arcokat. Elég egy szederjes szemölcs
az orrtő közelében, egy simára borotvált operai ábrázat vékony bajusszal, egy unalmas vízilópillantás
ki az ablakon, máris ingerem támad kiszemelt ellenfelemnek beolvasni. Nem a bajuszáért, nem is a
szemölcséért. Alapjaiban teszem kérdésessé a létét. Gyávának tekintem, mert még most se meri
szemembe vágni, hogy ellenfelek vagyunk. Pedig azok vagyunk! Látom, lesír róla az érdektelenség.
Látom rajta a kívülállók gőgjét.
S ha eltűnnek is előlem a kiszemelt arcok: az unalmasak, a kihívóak, a józanok, a mindent
túlélők, a fölényesek, a velük kezdett képzeletbeli párbeszédet sose tudom félbeszakítani. Folytatom
képzeletbeli levélben. Kazinczy hosszú életében nem írt annyi irodalmi levelet, amennyit fejben én már
megfogalmaztam. Kossuth nem mondott el annyi indulatos szónoklatot, amennyit kirakati ellenfeleimnek
én eldörögtem. Politika, irodalom, paradicsomtermelés, szerelem és parasztkérdés keveredik egymással
ezekben a láthatatlan levelekben és sziszegésekben.
Hogy nevetséges vagyok? Kétszeresen is. Egyrészt, mert a küzdelemről képzelődni eleve
vereség. Másrészt, mert tudom, hogy a nincs- és hiányélmény mindenkor metafizikai élmény. Egyszerre
lehetőség és lehetetlenség is.
Egyetlen kísérlet azonban még hátravan: saját magamat kellene kiszemelni ellenfelemnek.
|