Gondolattársítások

Naponta hallom a keserű kifakadásokat: hiába minden, nem tudunk élni sehogy, annyi a zűrzavar, a mocsok, bele kell dögleni. Társadalom? Munkahely? Civilizáció? Emberiség? Csapdák, félelmek, árulások. És még az ember magánélete is! A kapcsolatok, a viszonyok! Folyik a harc az idő mindegyik pillanatában. Folyik nyíltan, fölszaggatva, föltépve az önérzet utcakövezetét, s folyik a föld alá kényszerítve kiszámíthatatlanul, mitológikus árnyak segédlete mellett.

Ha csak az ellenfelek közt folyna, még volna rá valami mentségünk, de folyik az egymást tisztelők között is, a szerelmesek közt, a barátok között. A szétszakadó kapcsolatok lógó cérnaszálai s pőrén maradt idegvégződései tanúskodnak erről leginkább.

Mit szolgálnak ezek a miniatűr háborúk s ezek a hangyaszorgalommal pusztító parányi katasztrófák?

Az egymás elleni harc a lét természetéből ered? Mondják: a tigris se nem jó, se nem rossz, mégis fölfalja a gazellát. Igen, de az ember, az más. Tudatosan cselekedheti a jót vagy a rosszat. Ösztönei mellett – vagy éppen azokat szolgálva – tudata irányíthatóan működik.

Az ösztön és a tudat?

A ragadozó ösztön helyett a ragadozó tudat?

Vajon mi a különbség?

Az állat fönn akar maradni, szaporodni akar, s ezért mindent elkövet. Az ember mindezen túl mást is akar. Az egyén legszívesebben egyedül csinálná azt, amit az egész emberi faj a cselekvés legszebb pillanataiban elért. Utazna, földrészeket hódítana, irányítaná a történelmet, rakétákat lőne föl, és a saját ízlése szerint rendezné be a világot: e rendkívüli dolgozószobát, hálószobát, száguldó vasúti fülkét. Csakhogy az ötödik, a tizedik, az ezredik egyén szintén a saját ízlése szerint szeretné berendezni. A személyiségek zárt világa éppen ezért ritkán találja meg a termékeny s a teljes összhangot. És ha megtalálja is, egy időre – barátságban, szerelemben, munkában, küzdelemben – fokozatosan megbomlik az összhang, mert a másik fél vagy többet, vagy kevesebbet akar, vagy másként akarja ugyanazt.

A világforradalomról másként gondolkodott Trockij és Lenin. A szabadságharcról Kossuth és Petőfi. Mindegyik saját elképzelésének a megszállottja volt: megszállottja, szerelmese valamilyen önmagán túli célnak.

A valamit akarók közti feszültség – akár árnyalati, akár világot szétválasztó – előbb-utóbb kirobban. S ha nyilvánosságra kerülhet, lehet hozzá igazodni: elfogadni vagy elvetni, dolgozni érte vagy meghalni. Tiszta helyzeteket azonban még a történelem is csak akkor teremt, ha az ellenfelek már lőnek egymásra. Az ide vagy oda tartozást sosem érvekkel igazolhatjuk, hanem cselekedeteinkkel. Döntéseink ereje nem az „igazság” erejével mérhető, hanem azzal, hogy mit tudunk megvalósítani belőlük.

A választás, a döntés – mert nagyobb erőmezők taszítják-vonzzák az embert – a történelemben néha könnyebb, mint az egyének világában, ahol két egyforma önzés néz farkasszemet egymással.

A harc – ha közérdekű – mindig igazolhatóbb, mint az egyéni önzés. Ez utóbbi – Szabó Lőrinc szavával élve – mindig titkos párbaj. S mert titkos, sokkal nagyobb erőt köt le, mint ami nyílt. Régóta sejtem, az emberi kapcsolatok gyakran több villanyáramot fogyasztanak, mint a közösségiek, többet, mint a társadalmi hovatartozás, elkötelezettség. Számtalan ismerősöm van, aki erejének, képességének, kitartásának csak töredékét tudja hasznosítani, mert kapcsolatai zűrzavarosak, megoldatlanok.

Régebben többféle erkölcs: vallási, társadalmi és osztályerkölcs segítette az egyént, hogy válságait előregyártott szabályok szerint vagy megoldja, vagy egyszerűen eltemesse. Ha csak a férfi és a nő közti kapcsolatokat tekintem, a változás napjainkban e téren szembeötlő. Egyre kevesebb külső erő segít az egyénnek: egyre, kevesebb szabály, szokás és törvény. A törvényt lassan mindenkinek magához kell igazítania, vagy magának kell megteremtenie, méghozzá úgy, hogy egyéni megoldásaival ne a társadalmi zűrzavart növelje.

A közösségi eszményt kereső világ tehát épp fordított előjelű magatartást vár az egyéntől, mint amit a népszerűsítő szónokoktól eddig megtudhatott: nem alkalmazkodást, hanem önállóságot; nem magasrendű hűséget máshoz, a közösséghez, s alacsonyrendűt önmagunkhoz, hanem szívós munkával megteremtett önismeretet.

Szememben Sziszüphosz a legközösségibb alkat, akit hiába hagytak el az istenek, nem hagyja magára a világot, mert örökké vele marad a feladata. Sziszüphosz képtelen a hűtlenségre, képtelen az árulásra, ami emberfeletti erejéről tanúskodik. A világhoz fűződő kapcsolatát nem az ide-oda guruló kő jelképezi, hanem világosan látó agya, mely fölismerte és elfogadta sorsát egyetlen lehetőségnek.

Egyetlen lehetőségnek? Van ilyen a hétköznapokban is, nemcsak a mítoszokban? Az egyénnek számtalan lehetősége van, de igazán csak egyet tud szolgálni vagy diadalra juttatni. Sajnos, többnyire csak azután ismerjük föl lehetőségünket, miután elmulasztottuk vagy elvesztettük őket. Föloldhatatlan ellentmondás, de uralkodni csak azon uralkodhatnánk, amit már értünk – vagyis a múltunkon. Aki teljesebb életre vágyik, legtöbbször e miatt az ellentmondás miatt él át katasztrófákat, vagy bukik bele drámáiba. Igazság szerint a jövőhöz ugyanúgy kellene értenünk, mint a múlthoz, a holnapi tévedésünket ugyanúgy kellene ismernünk, mint a tegnapiakat.

Ez persze képtelenség. Akkor hát mi lehetséges?

Állandó előkészületben élni? Várni ezt vagy azt a lehetőséget?

Kétféle várakozás közt mindig nyitott szakadékba tekinthet az ember. S mi van – kérdezhetné bárki –, ha elsőnek a szakadékot pillantanánk meg mint egyetlen lehetőséget. Azt hiszem, ez a legnyugtalanítóbb s mégis az egyetlen védelmet nyújtó állapot: a vég felől közelíteni önmagunkhoz nem más, mint szigorú tárgyilagosság; meghatódás nélküli próbatétel. Tudni, hogy majd a veszteségeimmel leszek egyenlő: nemcsak reménytelenséget szülhet, hanem vágyat is, hogy minden elveszteni való dolgomon ott legyen a hamisítatlan aranypróba. Elragadtatottan beszélni egyébként is csak a csecsemők jövőjéről lehet, mert nekik még nincs sorsuk. A felnőtt elragadtatottan csak arról beszélhet, amit a sorsától elragad. Ezért tekintem én eleve gyanúval s ellenszenvvel a jövőt. Kétségbe vonom, hogy utána annál jobban tisztelhessem. Minden új gondolatban, eszmében is, először a kalandorvonásokat keresem, hogy tudjam, a tartós értékeket mitől kell megszabadítani.

Az embert nemcsak az istenképtől, de saját ábrándképeitől is el kell tépni, mert az illúziók, a sejtelmekből sarjadó remények egy elvont istenfogalommal azonosak. Másként szólva: nem reménykedni, de előbb csalódni tanítanám meg az embert. A gyerekek emlékkönyvébe se jóságos nagybácsikák, nagynénikék, okos felnőttek intelmeit tartanám figyelemre méltónak, hanem a csavargókét, gonosztevőkét, akik nem bárgyú ötletecskékkel játszadoznak, de kínnal, vérrel, halállal; akik azzal segítenek, hogy ellenállásra kényszerítenek.

Minden felnőttben a félrevezetett gyerek csalódik. Legtöbbször jóvátehetetlenül, mert mire megpróbálja kiheverni csalódásait, elfogy az ereje, s megtörik.

Már régóta képzelődöm az emberi kapcsolatok újfajta forradalmáról. Mi történne vajon, ha nem erényeinkkel s ártatlanságunk gondolatával közelednénk egymáshoz, hanem bűneinkkel s kudarcainkat elősorolva. Bűneink felismerhetőbbé tesznek bennünket, mert nem utólag kell másnak leleplezni őket, amikor már előidézték a katasztrófát, de mikor még jó időben le lehet velük számolni. Sőt, bűneink még erényeinket is kiemelik. Fordítva már nem így van. Erényeink tiszteletet parancsolóak, lefegyverzőek. Nem a cselekvést erősítik, inkább a csodálatot, Ábelnél ezért érdekel jobban Káin, mert nem nyugodott bele abba a hamis helyzetbe, hogy az is emberi erény, ha valaki születésétől kezdve jó. Legfeljebb szerencsés. Káin talán nem is Ábelt, csupán a gőgöt, a beképzeltséget, a csodálni való erényt és tisztaságot akarta megölni. Szándéka hatalmasabb s emberibb volt, mint Ábelé, aki csak ajándékaival kérkedett.

Káin, mint véglet, ismét csak kiindulási pont; példa arra, hogy a rossz felől közelíteni az erény felé mindig nagyobb világosságot vagy tisztaságvágyat szül, mint fordítva. A hiányérzet minden kultúra alapja.

Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.

Lassan az a keserű gyanú önt el, hogy a folytonos védekezés tesz bennünket tönkre. Sáncok, lövészárkok, drótakadályok közöttünk. A barátságos szavak fedezéke mögül is rohamsisakok emelkednek. Van cáfolhatatlan példám arra, hogy nem ártana feje tetejéről a talpára állítani látásmódunkat, életszemléletünket: lángelméit az emberiség előszörre bemocskolta, megkövezte, máglyára küldte. Aztán pedig úgy akart élni, ahogy ők. Holott a lángelmék mindig „rosszabbak, erkölcstelenebbek” voltak, mint az állampolgárok.

Erkölcstelenebbek? Inkább szabadabbak. Főként attól, hogy erejüket nem önvédelemre fordították, hanem önismeretük megszerzésére. Tudták, hogy ezzel kezdődik minden önálló élet.