Tűzhalál kisbetűkkel

Tűzhalált halt?

Miért?

Őrült volt?

Gyógyíthatatlan megszállott?

Három esztendővel ezelőtt még a fogalmat sem értettük világosan. A máglyahalálról, az elgázosításról, a hamvasztó-kemencékről volt némi fogalmunk, de a tűzhalálról vajmi kevés.

Mára viszont közönséges halálnem lett. Híre alig rendíti meg jobban az embereket, mintha arról olvasnának az újságban, hogy valaki szerelmi bánatában leugrott a tizedik emeletről és szörnyethalt.

Az első eset még végig lúdbőröztette a világot. Mert az ismeretlen buddhista szerzetes, mint rendkívüli lángelme, föltalálta – illetve újra föltalálta – azt a halálnemet, mely a szokványos halálfajták ranguralmát elsöpörte. Olyan halált talált föl, amelybe összesűrűsödött a golyó által kivégzetteké, a lángszóróval fölgyújtottaké, a szabadságért minden időkben meghalók halála. Tisztaság, világméretű szeretet, reménytelen gőg, emberiség erejű gyűlölet egyetlen végzetté összegyúrva és fölmutatva.

Még tán az is, aki őrültet látott a szerzetesben, az ijedtség első másodpercében végigtapogatta saját magát: nem parázslik-e az inge, a mellénye, a nadrágja, s az ismeretlen szorongás, mely forró hullámokban önti el testét, nem benzintűz első harapása-e már?

Annyi bizonyos, hogy a halál tízezer voltos feszültséggel cikázott át mindannyiunk ideghálózatán.

A második, a harmadik, a negyedik eset már csak erkölcsi tudatunkat pörkölte meg egy pillanatra. Nem tört ránk se szorongás, se iszonyatélmény.

Az amerikai Norman Morrison mintha újra visszaadta volna az egyéni tiltakozás megrendítő hitelét. Tűzhalála a fehér ember világképében erkölcsi atomrobbanáshoz hasonlított. De ez is csak pillanatnyi föllángolás volt. Három napig tartó csoda.

Minél többen választották azóta tiltakozásul ezt az önpusztító halálnemet, az újságok annál parányibb betűkkel adják hírül. Sőt, már az áldozatok statisztikáját is elkészítették. Ezt olvasom az 1966. június 5-i lapokban: Újabb három tűzhalál Dél-Vietnamban. Az AFP megállapítása szerint egy hét alatt annyian tüntettek halálukkal a Ky-kormány ellen, ahányan 1963-ban öt hónap alatt a Diem-rendszer megbuktatása előtt… Igen, igen. Ha már leltározni lehet a halottakat, nem is olyan ijesztőek. A szörnyűség növekedésével nem a gyűlöletünk növekszik, nem az ellenállásunk – inkább csak a közömbösségünk. A nagybetűk helyett már a kisbetűk is megfelelnek. Kevesebb helyet foglalnak el, és nem is szúrnak úgy a szemünkbe. Lassanként egy kétfejű borjú születése nagyobb érdeklődést kelt, mint a szaporodó tűzhalált halók drámája.

Vagy ez csak a fölvilágosult s művelt Európára érvényes? Az értéket, a pénzt istenítő Amerikára? Csak a polgáriasult világ nézi le a vakbuzgókat. De hát a vakbuzgók, akiknek nincs ágyújuk, gépfegyverük, anyahajójuk, kobaltbombájuk, mit találjanak ki az értékek rendjét elsöprő tűzhalálon kívül?

Az éhhalált?

Már volt! Ha nem önkéntes is, de milliószámra volt. Vietnamban és másutt is.

Húzzák egymást karóba?

Ilyesmi is volt.

Fölnégyelés, kaszakútbadobás, meszes gödör szintén.

Vagy temessék el magukat elevenen?

Ez még nem volt. Legalábbis önkéntes nem, amelyről filmhíradók, tévék és képes újságok tájékoztatták volna a világot. Ennek az új halálnemnek a föltalálása ismét megrázná az emberiséget néhány órára. De ha az első öntemetés után jönne a második, a harmadik, a tizedik, ismét el lehetne kezdeni a leltározást és a legyintést. Nemcsak a nagyhatalmak, a kisemberek se rendülnének meg.

Így hát minden hiábavaló ebben a világban? Még a legtudatosabban fölépített őrültség is? Mert a vége unalom és hamu? Ásítás és újságcafat?

A kérdés egyáltalán nem szónokias. Már csak azért se, mert a választ nem másoktól várom.

Kamaszkoromban ezt olvastam valahol: nincs halál, főként erőszakos halál, amely ne lenne egyszer számon kérő. Korunkban ez a fenyegető jóslat is elvesztette hatását? Hát csak az anyag nem veszhet el véglegesen? Az élet is, a halál is elveszelődik?

Lehet, hogy így van.

De az is lehet, hogy csak mi gondolkodunk ezekről fáradtan, érzéketlenül.