Szerepek és kérdőjelek

Az elmúlt két hétben jónéhány író-olvasó találkozón vettem részt. Jók voltak? Rosszak? Volt ilyen is, olyan is. De mindegyik komoly tanulsággal szolgált. A sok tanulság közül most csak egyet emelek ki: a legszemélyesebbet.

Mintha csak összebeszéltek volna Ajkán, Csongrádon, Veszprémben és Budapesten, mert mindenütt ugyanarról faggattak: hogyan tudom összeegyeztetni magamban a versírást a prózaírással, a tanulmány- és a cikkírást a filmírással. Más szóval, mért nem döntöm el, hogy költő vagyok-e vagy prózaíró, újságíró-e vagy csak ötleteket és költői mondatokat szállító irodalmi munkás filmesek szolgálatában.

Ha azért faggatnak, mert jó lenne már végre egy írói arcélt tisztán és fölismerhetően látni, fejet hajtok a kérdezők előtt, és azt mondom: csakugyan. Csakugyan jó lenne látni és láttatni abból a szándék- és akaratgubancból, ami vagyok.

De sajnos, a faggatózásokból mást kellett kihallanom. Valamiféle angyali egyértelműséget kértek rajtam számon. Egy bőrben hordani a költőt és a prózaírót, az újságírót és a forgatókönyvírót – az olvasónak nemcsak érthetetlen, de gyanús is. Mert ha a költő prózát is ír, nem elhivatott költő, és ha a prózaíró verset, nem igazi prózaíró. Keverednek a szerepek, egymásba mosódnak a műfajok, és az olvasó nem tudja, melyikhez pártoljon. Némi túlzással szólva, a közönség egy prózával is bajlódó költőről becsületszóra se hinné el, hogy képes lenne meghalni a csatatéren, mellében egy kozák dárdával, vagy ha nincs csatatér, akkor hát nők ágyában vagy vonat kerekei alatt. Egyértelmű halálnem csak egyértelmű hivatáshoz illik.

Tálán világosabb, ha hivatás helyett szerepet mondunk. Miért? Mert a szerepek látványos hókuszpókuszait még ma is többre tartjuk a kevésbé látványos gondolkodásnál, az értelem szívós, hétköznapi partizánharcánál. Tapasztalatból mondhatom, hogy a viselkedés tudománya gyakran nagyobb sikerrel kecsegtet, mint a valódi tudomány. Egy-két jól időzített nyilatkozat, kiállás fontosabb néha, mint egy könyv vagy bármilyen műalkotás. Az Akadémiát alapító Széchenyi pénzfelajánló mozdulatára, amit később saját maga már-már szélhámosságnak nevezett, ma is jobban emlékezünk, mint gyötrelmeire, önmarcangolásaira, pedig ezek nélkül még annyi önismeretünk se volna, mint amennyi van.

Az okok ismerősek. Általában szent és drámai pillanatokban éltük át a történelmet, amikor már nem lehetett másként, mint epilepsziás hősként cselekedni, vagy elbukni hősiesen. A sorssal folytatott párbeszédeinket gyorsan és hebehurgyán (mert mindig későn) elszavaltuk, hogy minél előbb jöjjön a kard, amibe, ha nincs más mondanivalónk, beledűlhessünk.

A szellemet így pótolták az eget ölelő mozdulatok, a szívós, emberkoptató munkát a szerepek. Kétes sikereim közben ébredtem rá magam is, hogy a pózoknak és a hősködéseknek elkötelezett költő szerepe mindig hatásosabb, mint az egész lényével és személyiségével küzdőé.

Messzire kanyarodtam a témától?

Inkább közelebb jutottam hozzá. Nem érdekel semmiféle szerepfelosztás. Már régóta csak az erőfeszítés érdekel. Mert a szerepekkel el lehet játszani, a föladatokkal azonban meg kell birkózni. A szerepek jövőjét mindig meghosszabbíthatja az idő, mert az ember alkalmazkodó képessége tág. Ha a föladatokét hosszabbítja meg, ez sajnos azt jelenti, hogy nem volt, vagy hogy nem voltak alkalmas egyének, akik elvégezték volna a föladatot.

Író vagy költő? Újságíró vagy filmíró? A kérdésekre végül illemtudó vállrándításokkal feleltem. Ez is, az is. Ahogy a vers csak részben fejez ki, a próza is csak egyik felemet mutatja.

Válaszaim csalódást okoztak, ahelyett hogy elgondolkoztatták volna a kérdezőket. Felemásságom lehangolta, ahelyett hogy felzaklatta volna őket. Nem azt akarták tudni, hallani, amire törekszem, hanem szerepek alapján fölosztva külön a költőt, külön a prózaírót, aszerint, kinek melyik műfaj a fontosabb. Pedig az osztályozhatónál izgalmasabb néha az osztályozhatatlan. Nem a személy, hanem a probléma, amit képvisel. Az el nem dőlt vagy az el nem dönthető dolgok – akár az irodalomban, akár egyetlen személyben is – a legnagyobb feszültségek hordozói lehetnek. Ha mást nem: a legdörömbölőbb titkot: kik vagyunk, mik vagyunk, mivé kellene válnunk, tetten érhetik. „Az önismeret akkor is nagy áldás – írja Németh László –, ha korlátainkra tanít meg.”

Nincs szellemi közélet addig, amíg az olvasókban nem ilyen természetű kíváncsiság él. Mert az író és az olvasó közti munkamegosztás nem azt jelenti, hogy a költő verset ír, az író prózát, ő pedig elolvassa, hanem azt, hogy az író a lényeges problémákat fölidézi és megnevezi, de a kidolgozásban már együtt kell működniük. Máskülönben az irodalom észrevétlenül átcsúszik a gondolkodás és a dráma világából az emlékezés és a szórakozás világába. Az író és az olvasó együttes Janus-arc, és nem különválasztott szerep. Mihelyt elfogadjuk ezt, rögtön megszűnik a műfaji finnyáskodás, a szerepek romantikus dédelgetése, s mindegy lesz, hogy egyik vagy másik szerző versben, prózában vagy éppen kukorékolva akarja-e közölni mondanivalóját.

1967

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]