A találkozások vége

Évekkel ezelőtt hetente kétszer is találkoztunk: festők, írók, filmesek, közgazdászok. Három-négy óra, kiszakítva az estéből vagy az éjszakából, elég volt ahhoz, hogy külön-külön értelmesnek érezhessük létezésünket. Viták, veszekedések, ugratások. Gondolat- és képzeletszabadság. Kirepülés az űrbe, séta a föld körül, a föld alatt, titkos határátlépések az erkölcs és a politika területén – egyszóval szellemi embernek való kalandok. Találkozásaink munkához hasonlítottak: magunkat alakítottuk.

Mindez észrevétlenül elmúlt.

Az értelmiségi horda szétesett, mintha láthatatlan rendőrség oszlatta volna föl. S már nemcsak egymáshoz, még a kávéházhoz is hűtlenek lettünk. Elkerültük, mint franciák a waterlooi csatateret.

Mit veszítettünk el?

Egymást?

Magunkat?

Vagy együtt a kettőt?

Ha pontosan válaszolhatnék rá, megnyugodnék. Férfiak, akik kitartóbbak egymással, mint nőkkel kötött kapcsolataikban, máról holnapra szó nélkül, csak úgy elmaradoztak. Kedden még hiányzott nekik, hogy eszmét cseréljenek, hogy lemarházzák egymást az európai műveltség nevében, pénteken viszont már nem. A következő kedden pedig úgy emlékeztek csak a találkozásokra, mint ifjúkori tévedéseikre.

Az a magyarázata, hogy felnőttünk? Két-három magára talált barátunktól eltekintve, arra kell gyanakodnom, hogy az ellenkezője. A harmincas évjáratúak nemzedéke, amelyhez zömünk tartozik, mind a mai napig nem nőtt fel. Nem kiskorú már, de még nem is érett. Se a múlttal, se a jövővel nem számolhatott le. Egyenlő teherként hordja magában mind a kettőt.

Ez a legférfiasabb sors – mondhatná bárki.

Ez a legcéltalanabb – vágnám rá azonnal, mert mozdulatlanságra kárhoztat bennünket. A hosszúra nyúlt ifjúságunk miatt, nekünk még értenünk kell a húszéveseket, akik farmernadrágban járnak, vállig növesztik a hajukat, bolondulnak a beatzenéért, megemésztették az egzisztencialista irodalmat, akik szívesebben olvasnak abszurd drámát, mint országot és világot érintő politikai határozatokat. És ugyanígy meg kell értenünk a negyven-ötven éveseket, akik nem farmernadrágot hordanak, de súlyos emlékeket a háborúról, a hadifogságról, az ötvenes évekről, akik nem túlságosan rajonganak az abszurd drámákért, mert a valóságban cifrábbakat éltek át, s ez eléggé eltompította érzékenységüket; akik csak akkor képesek kicsiholni magukból izgalmas szellemi állapotokat, ha önigazolásukat keresik, kínlódásaik keserű vigaszát az elmúlt negyedszázadra visszavetítve.

Ez a kettős megértés, ez a megosztott, kétirányú vonzalom lehet a mi megrekedésünk alapja. Nemzedékem olyan regényhősre hasonlít, aki azért hagyta életben azt, akit el kellett volna tennie láb alól, hogy bizonyíthassa szeretetét, nagyvonalúságát, mivelhogy ártatlanságát így tudta csak maradéktalanul megmutatni.

Nemzedékem javarésze tehát egy lélektani tévedés áldozata.

Azért beszélek ilyen kendőzetlenül erről, hogy az okait magam értsem meg legelőször.

Az ember attól lesz a társadalomban nagykorú, ha valamire rámondhatja: ezt én csináltam, ezt én döntöttem el, ez és ez az én akaratom. Mi volt a mi rövid fejlődéstörténetünk? Hittünk és csalódtunk jó néhány dologban. De a csalódást kiváltó okokkal mi sose számoltunk le igazán. Otthagytuk a politikát, mert hívatlan vendégként sokáig ácsorogtunk az ablaka alatt. Otthagytuk ostobán és sértődötten, ahelyett, hogy részt kértünk volna belőle. De ha már otthagytuk – választottuk volna helyette a szerelmet, a magánéletet, a kicsapongást, kezdtünk volna el tornacipőben járni, csíkos dresszben, tengerésznadrágban. Így valójában senki se tudja, mit szeretünk, mit gyűlölünk egyértelműen. Hogy más nemzedékek se tudják, nem ment fel bennünket semmi alól. Mert ha legalább azt mondhatnák rólunk, hogy a harmincasok kitűnően csárdásoznak, istenien boxolnak, remekül értenek a nőkhöz és a csillagászathoz, lenne valami mentségünk.

Amíg nem ébredtünk rá erre, a nemtudás tartott össze bennünket? Most pedig ez porlasztott volna szét?

A huszadik században nemcsak az egyén személytelenedik el, de elszemélytelenednek nemzedékek is. Homályban maradnak, vagy bemaszatolódnak. E folyamat elleni tiltakozás a világon mindenütt zajos, sőt, eszelős lázongásokkal fejeződik ki. Nem hiszem, hogy akadt volna hasonló korszak a történelemben, amikor nemzedékek ilyen kétségbeesetten hívták volna föl magukra a figyelmet. Ilyen magukmutogató szemérmetlenséggel. Romnemzedék, megvert nemzedék, kisemmizettek, dühöngők nemzedéke és így tovább. Önsajnáltatás és kihívás, igazi cselekvésvágy és zűrzavar többnyire együtt kavarog ezekben a reklámértékű elnevezésekben.

Az ellentmondás, a kettősség nem véletlen. A történelem és a lélektan összeszikrázására utal. Ha egy nemzedék nem csinálhatja a jót, akkor általában a rosszat csinálja: sír, dühöng, kiharcolja magának az utálatot, mert ösztönösen is érzi, hogy rosszat cselekedni is hasznosabb néha, mint nem csinálni semmit.

 

1967

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]