A fájdalmak ürügyén

Fogfájás, epegörcs, nyilamkodás a gerincben, törés, ficam s ki tudja, hány és hány fajtája még a fájdalomnak!

S ezek csak a testiek!

A lélekre ugyanennyi leselkedik. Csalódás, csalás, szembeköpés, egyedüllét, hiábavaló harc, szorongás, bűntudat, lángszóróval és kifent késekkel közeledő.

Hogy van-e közöttük rangsor?

A fájdalmak hierarchiája áttekinthetetlenebb, mint a hűbéri rendszer. A gúla csúcsára hol ez, hol az a fájdalom kerül. Néha a fogfájás, néha a féltékenység. Egyetlen lüktető, hasogató fog nemcsak a szájban – a világban sem fér el. S a féltékenység egyetlen áramütésétől a fák, a kerítések, a házak, az egész világ elszenesedik. A fájdalmak gyakran erősebbek, mint a hadseregek tankostól, rakétástól. Nagy Sándor és Napóleon közönséges őrmester lehetett volna csak a fájdalom világhódító tisztikarában.

Az öröm sose nő túl az egyénen; a fájdalom szinte mindig. Mit ment a helyzeten, hogy a fájdalmakat is túl lehet élni? Hogy az epegörcsön segíteni lehet, a féltékenységet pedig ki lehet heverni? A kínlódás pillanataiban semmit. Aki mégis vigaszt talál reménykedő magyarázatokban, a fájdalmat csak egyetlen tartozékától fosztja meg: az időtől. A tartósságától, de nem a lényegétől.

Hogy mi a lényege? Ugyanúgy nem lehet mondatokba foglalni, mint az élet értelmét.

A fájdalom a világgal és az élettel együtt született meg. A világfájdalom – megtisztítva a romantika divatjától – összetartozásukat elemi fénnyel világítja meg, sőt a nagyságrendet is, amelyben a világ és a fájdalom egyenrangú társ lehet. A nyelv ezúttal is törvényt fejez ki, mert ha a kifejezés egy bizonyos korhoz kapcsolódik is, nem azt jelenti, hogy a korszak elmúltával érvényessége is elmúlik. Világfájdalom volt a tizenkilencedik század előtt, s van ma is, csak mi másképpen hívjuk: csömörnek, kiábrándultságnak, dögunalomnak, ginsbergi üvöltésnek…

Van fejfájás, gyomorfájás, idegfájás, lelki fájdalom, világfájdalom. Csak én-fájdalom nincs, holott minden szaggatást, hasogatást, ájulásba döntő szenvedést az egyén visel el. „Fájok, tehát vagyok” – írja Illyés egyik verscíme alá, átalakítva Descartes jelmondatát. Tudom, hogy sem a descartesi, sem az illyési nem kizárólagos igazság, de számomra Illyésé a súlyosabb. A gondolat lehet akkora, mint a világ, de a fájdalom még nagyobb is lehet. Az igazi éleslátók tehát nem a logikus elmék, akik agyukkal, hanem a szenvedők, akik egész létükkel gondolkodnak. Önismeret nélkül a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan.

Ha bárki azt hinné, hogy a szenvedést magasztalom, téved. A fájdalom csupán cáfolhatatlan ürügy, hogy a személyiség világ- és sorshordó szerepét az elfogadottnál erőteljesebben hangsúlyozhassam. A jót, a gyönyört, az örömöt – ha természetes – az egyénnek nem kell vállalnia, a fájdalmat, mert ellenünk való, mindig kell, s vele a világot ellenséges tárgyaival, politikai, történelmi s egyéb megterheléseivel együtt. A fájdalom – vagy a fájdalomig sodró eszme – az a tűzpróba, melyben az egyén legegyértelműbben kerül szembe a léttel, s választani kényszerül a belenyugvás vagy a cselekvés, a szemlélődés vagy a lázadás között. Ezek nélkül az egyéni választások nélkül nem volna világ, és nem működhetne semmi.

Botrányos igazság, mégis kikerülhetetlen, hogy a legnagyobb erő nem a teremtéshez, hanem a szenvedés elviseléséhez kell. Az egyénben rejlő erők mennyiségét tehát még mindig a fájdalmak földrengésingája jelzi legérzékenyebben. Még mindig a szenvedés leplezi le legútszélibb nyíltsággal az ember határtalanságvágyát; azt a be nem vallott sóvárgást, hogy mindent saját akaratának rendelne alá. A szenvedés: cselekvéshiány, léthiány; vagyis a szabadság elfojtott jelenléte.

A kereszténység a földi lét alaphelyzetének tartotta a szenvedést. Szabadságnak pedig a síron túli világot. Kétezer esztendeje tartó dramaturgiai vétséget követett el, mert a drámát mesévé oldotta. S az egyént, ahelyett hogy önmaga felé fordította volna, isten felé fordította, holott az egyént megkerülni annyi, mint megkerülni a cselekvést – ide illőbb szóval: a megváltást.

Bálint György azt írja József Attiláról, hogy nemcsak a költészet zsenije volt, hanem a fájdalmaké is. Azzal, hogy így különválasztva beszélt költészetéről s fájdalmáról, a csodálat mellett nem keresztényi részvétet akart ébreszteni iránta, ellenkezőleg, pontos és tárgyilagos akart lenni. A József Attila-i fájdalom ugyanis nem az egyén erőtlenségét, sötétlátását, hanem teljességvágyát mutatja. „A mindenséggel mérd magad” eszméje és „a világ vagyok – minden ami volt, van” nem költői program volt, hanem emberi. Személyes, magánérdekű. S ehhez az eszméhez – ha nem valósulhat meg – csakis mindenség méretű fájdalom fogható. Fájdalom, mely szenvedő cselekvés, lemondani nem tudás, s melynek arányai nemcsak azt fejezik ki, amire vonatkoznak, hanem magát az egyént: egyszemélyes kapcsolatát a világgal, sóvárgásának hatalmát. A József Attila-i eszmélet a lehetőségeket tárja föl, a József Attila-i fájdalom a lehetetlenségeket – vagyis ami a legnagyobb erőfeszítésre készteti a szellemet, s a legkimerítőbb kalandba sodorja.