Könyörgés agyonveretésért

Mióta írófélének nevezhetem magamat, jó néhányszor vádoltak már, és dicsértek jogtalanul, cirógattak vagy rágalmaztak, megértettek vagy félreértettek. Kisebb-nagyobb agyrázkódással mindezt elviseltem, mert tudtam, amit bírálóim nem tudhattak, hogy eddigi írásaim csak torokköszörülések, hangpróbák, folyóba dobott kövek, melyek a vízgyűrűk terjedésével mutatják számomra is képességem határait.

Az első lesújtó bírálat tegnapelőtt csapott belém. Az egyik szerkesztőség fölkért egy húsz év körüli kritikust, írjon a Kubáról szóló útinaplómról. A legfogékonyabb korban levő fiatalember elolvasta a könyvet, széljegyzetekkel látta el, összegezte a véleményét, s közölte a szerkesztőséggel, hogy a kötetet érdektelennek tartja: gondolati fejtegetéseit laposnak, a szerző önvallomásait magánügynek, s Kubához való vonzódását pedig kamaszkori romantikának. Ha mindezt gátlástalanul megírhatja, hazamegy, és máris nekiül a cikknek. A szerkesztőség egyik munkatársa, akinek bár tetszett a fiú makacs és erőszakos ártatlansága, azzal hűtötte le, ha olyan pőrén írja meg, mint ahogy elmondta, nem közlik. Kizárólag azért, mert nem értenek vele egyet.

Ez eddig rendben is volna. Minden szerkesztőségnek joga van ekkora elfogultsághoz. Az ügy szépséghibája csupán az, hogy a fiút lecsillapító szerkesztőségi munkatárs legközelebbi barátom. Cimborám, cinkosom, megedzett csatártársam az irodalomnak nevezett futballpályán. Ha ő gáncsolja el a könyvemre támadó bírálót, annyi, mintha a szabálytalanságot én követném el. Ilyesmiért pedig nemcsak a labdarúgásban, az irodalomban is büntetés járna.

Két nap óta másra se gondolok, mint arra hogy egy akaratlanul elkövetett igazságtalanság résztvevője vagyok. És ez nyomasztóbb, mintha ízekre szedte volna szét valaki a könyvemet. Bármilyen képtelenül hangzik is, az írók igazi hiúsága nemcsak önmagukra vonatkozhat, hanem a révükön megfogalmazott igazságokra és igazságtalanságokra is. A szenvedélyes írónak nemcsak más kudarca, de saját írói kudarca is élmény lehet, új kiindulási pont kedvezőbb vállalkozásokhoz. Egyébként aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.

Úgy érzem, ezt a lehetőséget vesztettem el. A jó szándék, a barátság, az irodalmat bepárásító udvariasság megvédett a nyilvánosság előtti vereségtől, hogy annál kiszolgáltatottabbá tegyen magam előtt… Két nap óta esik a hó, betemeti a várost, s én egyre idegenebbül nézem. Semmi közöm nincs hozzá. Elképzelem, hogy az ismeretlen, húszéves kritikus, aki épp egy állóbüfében bablevest eszik, ő is üres szemmel bámulja a havazást, és közben kimondhatatlanul utál, mert létem, elképzelt szerepem, számomra fabatkát sem érő árnyam megakadályozza abban, hogy önmagát megfogalmazza: közérzetét, keserűségét, lappangó, de még kipróbálatlan indulatait. Mert ha igazi kritikusnak vagy írónak készül, nemcsak meggyőződését akarja papírra vetni, hanem azt is, ami még nem válhatott meggyőződésévé, de amit azért kell leírni, hogy ő maga ellenőrizze: érdemes-e benne hinni, vagy fütyülni kell-e rá. Aki nem így kíváncsi tévedéseire, előbb-utóbb igazságtalan lesz másokhoz, sértődékeny és gyanakvó.

Általában ez a sorrend, holott épp fordítva kellene lennie. A gyanakvást, az ő korában, húszéves korban kell elkezdeni, szabadon s nagyarányúan. Ilyenkor kell kétségbe vonni minden értéket, hogy ami fönnmarad a rostán, abban kitartóan lehessen hinni. Mi más a jövő, mint munkánk és beismert kudarcaink eredménye? Az, amivé mi már nem tudunk válni. S ha már ilyen örökös meghasonlás jár együtt nemcsak az író, hanem minden jövőt alakító ember munkájával, miért ne lehetne igazodni hozzá? A föladat nem volna más, mint az udvariasságot és az illemet fölcserélni a dialektikával.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gyötörne meg egy kritikusi megvesszőzés, de ugyanúgy hazudnék, ha letagadnám kíváncsiságomat: mennyire tudnám elviselni. A veszély nemcsak ejtőernyősök és berepülő pilóták mesterségéhez tartozik hozzá.

És a kíváncsiság se.

Az író kíváncsisága ugyanolyan eszköz, mint az anyanyelv. S mert kíváncsiságával folyton a jövőt kutatja, tehet-e mást, mint hogy hátranéz? Maga mögé, hogy kik futnak, kik nyüzsögnek a háta mögött. Azokról, akik előtte járnak, már fölismerte múltját, amivel mint kész dologgal számolhat. Éppen ezért egy húszesztendős kritikus vakmerő és sújtó ártatlansága is többet segíthet, mint azoké, akik megfontoltan dicsérnek, vagy megfontoltan marasztalnak el.

Útszéli dolog a vértanúság, főként, ha elkerülhető volna, én mégis önként vállalkoznék a kísérleti áldozat szerepére. Az ütésektől – remélem, nem meghalnék, hanem fölélednék, s ocsúdás közben még vigaszom is lehetne: látnék egy másik embert, hozzám hasonlót, aki olyan megható makacssággal akarja mondani a magáét, hogy még a koponyacsontomat se sajnálja.