Márciusi nap

Az első verőfényes nap márciusban.

Tág égbolt, felhők nélkül.

Szélárnyékban már nekivetkőzhet az ember, és napozhat.

Másfél órája ülök a kertben, és szinte eseményszerűen élem át testi újjászületésemet.

Nincs hétköznapibb csoda a napnál. Nincs bujtogatóbb, mondhatnám, szellemibb élmény az első tavaszi napsütésnél. A föld rögtön megérzi: taraja, bőre megpirkad. A fák rögtön megérzik: alig hallhatóan ropognak. A madarak pedig, felejtve a tél cenzori szigorát, pillanatok alatt olyan szabad és jó közszellemet teremtenek a levegőben, érvelnek, buzognak, feleselnek, hogy aki hallja őket, megirigyli.

Könnyű nekik – vallják a moralisták.

Ami más oldalról nézve azt jelenti: nehéz a moralistáknak.

Valóban nehéz – magam is gyarló és ostoba moralista vagyok. Mert hiába élek napok óta a saját fennhatóságom alatt, hiába engedélyeztem magamnak egy kis lazítást, szabályos lelkiismeretfurdalás gyötör. Minél föloldóbb, lebegtetőbb a nap, annál kínosabban érezem: lopom az időt.

Hogy éjszaka is dolgozhatnék?

Az érvet csak az agyam fogadja el – a lelkiismeretem fütyül rá.

A lelkiismeretnek nem napsütésre van szüksége, hanem oroszláneledelre. Állandóan etetni kell, hogy nyugton hagyja az embert. Most is morog, zsémbel, pirongat, hogy micsoda értelmiségi vagyok: többre becsülöm a testi, mint a szellemi pillanatokat. Pedig tudhatnám már, hogy az ilyen parányi megalkuvások öblén siklik át észrevétlenül az ember az árulásba. Egy kis hátradőlés, ötpercnyi törökbasáskodás, és a hajszálrepedéseken máris szivárog be a kényelem. Aztán már kevés a húsz perc, a harminc perc, kevés a tavaszi nap, a tavaszi égbolt, kellene az egész nyár, Földközi-tengerrel, hajókkal, nőkkel mindenestől.

Hát nem nevetséges ilyen kettéhasított emberként élni? Kifeszítve állandóan a kötelességtudat és az örömvágy közé? Ha némi verőfény éri az arcot, már várjuk rögtön az árnyékot is. A kicsikart jókedv után a menetrendszerűen megérkező bűntudatot. Mért élünk úgy, mint akiket örökös mulasztás terhel? Soha a jelen – csak a múlt vagy a jövő! Soha a maradéktalan perc, mindig a járulékai is: salakja, szemetje. Annyira elszoktunk tán a testünkre szabott, jó örömöktől, hogy ha váratlan ajándék gyanánt kapunk belőle valamit, már gyanúsnak és lekenyerezőnek érezzük az egész világegyetemet?

Helyesebb persze, ha csak magamról beszélek. Ha nem dolgozom, vagy ha nem görcsösen kell odafigyelnem valamire, máris kétségbeesem. Sőt, arra gyanakszom, hogy valaki titokban lóvá akar tenni. Gyűlölöm a fogaskerekek csikorgását agyamban, de ha leállnak, magamat gyűlölöm. Ki fejti meg, mért érezzük folyton adósnak magunkat ebben a szűk ketrecben, amit hazának nevezünk? Mért fizet hadisarcot az idegrendszerünk akkor is, amikor látszatra senki se követeli tőle? Csak nem a hetedízigleni lelkifurdalásról lehet szó? Erről a sokunkat benyálazó szörnyről?

Ady sorslátó fölismerése, hogy mi mindig, mindenről elkésünk, beárnyékolja legszemélyesebb óráinkat is. Mint örökölhető balsejtelem, itt úszkál a vérünkben, s ha mocorgunk, velünk mocorog, ha napozunk, velünk napozik.

Időnként már-már azt is föltételezem: azért hiszünk olyan kitartóan és makacsul föladatainkban, hogy ne kelljen szembetalálkozni velük. És kötelességtudásunkat is azért súlyosítottuk annyira el, hogy „terheit” cipelve, ne kelljen valóságosan is a vállunkra venni.

Mert hát nem nagyképűség-e szakadatlanul arra gondolni, hogy minden pillanatban fontosak vagyunk a világnak? Fontosak egy fűszálnak, egy krumplibokornak, egy nemzetnek, s ha mi elmulasztunk valamit, akkor az el is múlik. Lehetséges, hogy épp fontoskodásunk a legbonyolultabb szerkezetű fékezőrakéta, mert annak az elmúlását is késlelteti, akadályozza, aminek már rég el kellett volna múlnia. Nézzünk csak nyíltan a tükörbe. Homlokunkat ráncoljuk akkor is, amikor legyinteni kellene. Elfelejtettük – vagy tán meg se tanultuk? –, hogy a könnyedségnek, sőt a léhaságnak is megvan a maga erkölcse! A megrögzött szélhámos, a szívós csábító gyakran hazudozásai közben talál rá nemcsak önmaga valódi lényegére, de a legpőrébb létigazságokra is. Ha csak egyszer tudnánk legyeket fogdosni, mikor a magunk megmentésén fáradozunk! Ha csak egyszer mernénk ostobák maradni, amikor az ostobaság messzebbre röpíthetne, mint a szárnyaló kétségbeesés!

És mindezt nem jellemtelenségből!

Ellenkezőleg: az értelmiségi ember hivatástudatából. Mert tévedés azt hinni, hogy a szellem fejlődését, gazdagítását kizárólag szellemi eszközökkel: világos okfejtéssel, tündökletes filozófiákkal szolgálhatjuk. Megesik, hogy egy új magatartás és viselkedésmód kialakítása, amely legalább annyira gyakorlatias, mint a hasfelmetszés, fölibe kerülhet az értelem teljesítményeinek is. Egyszerűen azzal, hogy a szellem kritikáját nem szellemi eszközökkel végzi el. Kilép a körből, hogy erőt abból merítsen, ami eddig akadályozta.

E törvény nem új keletű tapasztalat. A szabadság kimunkálásához is mindig valamiféle kötöttség szorításából indult el az ember. Magyarán szólva: a kötöttség megtagadásából.

Süt a Nap, egyre istentagadóbb módon érzem, hogy ijesztően természetes vagyok. Ha a sütkérezés hasonló lenne az iszákossághoz, ezennel elzüllenék. Csöppet sem izgat már, hogy félbemaradt a munkám. Itt futkos bennem valamiféle édes bűntudat: abbahagyni valamit meglepetésszerűen fontosabb néha, mint befejezni. Biztatásul, mintha csak ezt hallanám: az örömöt nem kitalálni kell, hanem megtalálni.

 

1969

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]