A képek ereje

Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek – kitavaszodott.

Utánuk néztem: kissé jobbra fordultak, Óbuda irányába. A Lukács-fürdő sárga épülete úgy izzott föl mögöttük, akár egy szalmakazal. Még a szalmaszálak félálombeli pattogását is hallottam. De csalódva kaptam föl a fejemet: az érzékcsalódást nem titokzatosan működő költői hajlamomnak köszönhettem, hanem egy közönséges darázsnak. Ott röpködött a fejem körül, s túlzümmögve a másfél milliós várost, villamosokat és betonszaggató fúrók zaját, erőszakosan elém hozta gyerekkorom április végi délelőttjeit. Feléje csapkodtam a kezemmel, de oda se neki! Mintha ribizlisövény volnék, mindenáron rám akart szállni.

És ettől az lettem: ribizlisövény. S belül a fejemben már nem egyetlen darázs döngése szédített, hanem egy hadosztályé. Akárhová néztem, ha a Rózsadombra, ha a levegőbe, mindenütt ribizligátak zöldelltek, szilvafák, bodzaerdők. A Duna pedig vadvizes rétté változott: minden percben arra vártam, hogy valamelyik utcából, akár a Pozsonyi útról is, bivalyok cammognak elő és meglábolják. Azon se csodálkozom, ha a koromszínű állatok után gyerek nagyságú madarak ugrálnak, s a vadribizli virághoz hasonló trombitát fújnak jókedvükben.

Gyakran rajtakapom magamat efféle képzelődésen. Gondolatok helyett képek rohanják meg az agyamat, polgárjogot és állandó letelepedési engedélyt követelve. A világ egyre kevésbé akar, vagy egyre kevésbé tud eszmévé válni bennem. Mintha nem hinne eléggé önmagában.

Vagy én nem hiszek benne eléggé?

Régebben még egyoldalúsággal is vádolhattak volna az ellenkezőjéért. Az élet rajzos állapotai: kézmozdulatok, arctorzulások, test- és fejmerevedések mögött is rögtön az izgató eszmét kerestem: az általános érvényű jelentést. A végösszeget kívántam látni, nem a folyamatot. Jobban elragadott a gondolat, mint ami megszülte. Sejtosztódással így nem a képek, inkább elképzeléseim szaporodtak. Elképzelések politikáról, szerelemről, irodalomról, erkölcsről és így tovább.

Újabban viszont minden logikánál jobban érdekel a kép. Jelen esetben az erőteljes kép a két lánnyal, a Margit-híddal és a kitavaszodással. Egyszerűen azért, mert a kitavaszodásnak ezt a formáját én találtam ki. Ezt a természeti képtelenséget én erőltettem rá a természetre. Holnaptól kezdve, ha a Margit-hídon megyek át, sűrűn eszembe jut ez az áprilisi délelőtt. Havazásban és novemberi esőben egyaránt.

A kép tehát nemcsak villanás, amit rögtön el lehet felejteni, de esemény is. Esemény, ami a híddal és ugyanakkor velem is megtörtént. Ereje nem abban van, hogy igaz, hanem hogy elképzelhető. Más szóval, hogy a bonyolult valóság körébe tartozik. Az elképzelhető kép semmivel se kevesebb, mint a végiggondolható gondolat. „A kép a szellem alkotása” – írja a költői képről Reverdy. Csak a szellemé? A képet legtöbbször nem a szellem erőlteti a világra, hanem fordítva, a világ erőlteti a szellemre.

Nemrég cigánytelepeken jártam. S életem egyik legbibliaibb képe ott vésődött belém. Négy évvel ezelőtt a pápai járásban egy tisztiorvos elrendelte: tetűtleníteni kell a cigányokat. Mit számított neki, hogy a különféle féregirtószereket már rég föltalálta a tudomány? Harminc-negyven rendőr, négy-öt borbélysegéd, és el lehet kezdeni a civilizáció nevében meghirdetett hadjáratot.

Egy csóti cigányasszonynak gyönyörű, csánkig érő, kékfekete haja volt. Egyetlen nyisszantással úgy vágták le, mint a lófarkat. A gyerekek másnap botra kötötték és durrogtattak vele, úsztatták a pocsolyákban, odacsapkodták a fákhoz, élvezték, hogyan tekeredik a törzsükre. Az asszony pedig hetekig ki se mozdult a szobájából. Ült az ablak mögött kopaszon, mintha gázkamra ajtaja előtt kellett volna várakoznia.

A gázkamrás kép ez esetben is több, mint bármilyen gondolat: maga a sors. Egy fejezet a cigányok történelméből. A képet nem a szellem találta ki, a szellem inkább csak megkísérli fölmutatni. Az emberiség történelme teli van ilyen sűrű, robbanó erejű képpel. A helyén maradó pompeji katonától kezdve a sebesült szovjet híradó-katonáig, aki tudta, hogy meghal – s foga közé szorította mégis a távíródrótot, mert halálon túli kötelességének érezte, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés a parancsnokság és az első vonal között.

A gondolatok, hacsak nem a világ természeti törvényeire vonatkoznak, elég sokat veszítenek erejükből, elhalványodnak. A képek viszont, ha egyszerűek is, változatlanul tovább élnek, mert befejezettek. A bennük fölhalmozódott erő többé nem pocsékolódhat el.

Ezért hajszolom, gyűjtöm, keresem a képeket? Világunk, melyben a szellemi cselekvés eléggé hatástalan, jobban megborzong tőlük, mint a gondolatoktól?

Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek, kitavaszodott. A vallomás, amit e kép indított el bennem, játékösztönből fakadt, teljesen céltalanul. A végeredmény viszont, ahová eljutottam, már nem játék.

Természetesen a kép, a jelkép nagyhatalmi szerepét emlegetni a gondolkodással szemben, enyhén szólva elfogultságnak hat: a sokat emlegetett intellektualizmus tagadásának. Én azonban vállalom ezt az elfogultságot. Az egyszeri helyzet, az egyszeri kép azzal ébreszti föl a végtelenség képzetét, hogy lezárt és öntörvényű, mint maga a világ. A huszadik század költészetében a kép, a mítosz azért is kaphatott újra nagy szerepet, mert a tizenkilencedik századra oly jellemző élményszerűség, a csattanókkal és fordulatokkal élő szellem alkalmatlanná vált az újfajta összegezésre. A petőfis, a heinés, a puskinos poénok szerepét az apollianaire-i, a József Attila-i, a lorcai képek vették át.

A költői kép, a mítosz nem utánozza a világot, hanem legsűrűbb jelentését közvetíti. Megszünteti az ábrázolás szükségét, kiindulópontját, hogy minél gyorsabban bekapcsoljon bennünket a legegyetemesebb tevékenységbe: a kifejezhetetlen világ átélésébe.