A költő és a majompofa

Szilveszterest Havannában. Nyárias, fülledt éjszaka. A tenger, akár a fölbontott pezsgő, durrog, habzik, magasba csap, s végigömlik a parti betonúton. Csak sikítozni lehet a jókedvtől. A felhőkarcoló-szálloda, ahol lakom, olyan is, mint egy fölajzott, vidám köztársaság. Előcsarnokában annyi nép tolong, akár a pesti körúton. Álarcok, papírmaszkok, trombiták. Fagycsípte arcok helyett azonban izzadságlepte arcok, föltűrt kabátgallérok helyett szabadon hagyott meztelen vállak, hóhullás helyett pedig szállingózó papírpelyhek, ezüstös papírkarikák. És dzsessz és dzsessz három teremből is. Elfog a honvágy. Az éles hangú szaxofonok fájdalmas szállást készítenek számára. Most már tudom, ünnepelni igazán csak odahaza lehet. Hiába sodortatom magam ide-oda, egyik teremből a másikba, hiába nevetnek rám bárgyú papírpofák, elefántfejek – idegen maradok az ittas, hullámzó, nagyhatalmú tömegben.

Odahúzódom a tengerre néző üvegfal elé, és bámészkodom. Ezüstre s vörösre festett hajú néger nők nyüzsögnek, hamisítatlan kubai szépségek, növelve árvaságomat.

Hirtelen két arc kerül szorosan egymás mellé a tömegben. Egy költő arca s egy férfié, ki majomálarcot rakott föl. Épp kerülni akarták egymást, de a kiszámíthatatlanul hullámzó tömegben összepréselődtek. Soha ilyen véletlen találkozást. Soha ilyen rikító jelképet. Körülöttük a személytelen tömeg, a jókedvű, a sugárzó, a csapzott, a duhaj, s ők ketten épp a furcsa párosítás miatt kiemelkednek közüle. Költő és majompofa. Ők a nagy szilveszteri freskó főalakjai.

Egy pillanatra kimerevítem őket, akár a mozivásznon. A majompofát nem ismerem, a költőt igen. M. A.-nak hívják. Két nappal ezelőtt még nem tudtam róla semmit, csak azt láttam, hogy újságírók, fényképészek sürgölődnek körülötte. Amit azonban lehetett, mára megtudtam. M. A. Brazíliában él, száműzetésben. Mikor megjelent a szállodában, az első perctől kezdve volt benne valami vonzó. Soványsága? Vékony szálú, ritkuló haja? Magas homloka vagy hanyag előkelősége? Lazán lógó nyakkendőjével, láthatóan, jobban kifejezte a huszadik századot, mint más az eszmefuttatásaival. Na és a sétái! A hűvös szállodahallban, állandó sürgés-forgás közepette úgy sétált, mint aki sivatagban kószál egyedül vagy kint a nyílt vízen. Meg-megállt a tengerre néző üvegfal előtt, s én már a folytatást vártam; azt, hogy átlép a falon is hanyagul, észrevétlenül, s ugyanúgy vissza is lép. Nyugodtan mondhatom, sétálásának légköre volt: dráma, filozófia s költészet olvadt benne össze. Egyik pillanatban távolodás az emberektől, könnyedség, fölény, vagányság; a másik pillanatban mohó közeledés, sóvárgás.

Talán a hontalanság miatt lehet mindez, gondoltam még két nappal ezelőtt. Amiatt, hogy nincs egy tenyérnyi hely, amelyiket hazának mondhatna. Még Kubában sincs, pedig itt ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Barcelonában, Andalúziában, s ugyanúgy citrom- és narancskertekben kel föl a nap.

Ma már mást gondolok. Megtudtam, hogy M. A. huszonkét évet töltött Francóék börtöneiben. Kamaszfejjel harcolta végig a polgárháborút, utána elfogták, halálra ítélték, de kiskorúságára való tekintettel az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Huszonkét év múltával, nemzetközi nyomásra engedték szabadon.

Ha meggondolja az ember, huszonkét éven át M. A. legemberszabásúbb cselekedete épp a séta volt. Az egyetlen kaland, melyben a test rövid időre magára találhatott: magára találhattak a lábai, a kezei – még ha Spanyolországra oly jellemző kopár kőfalak közt nyílt is csak tér.

Huszonkét éven át ismétlődő börtönséták nemcsak beidegződéssé válhatnak, jellemmé is. Az ilyen séták negyedóráiban nemcsak az agy dolgozik, nemcsak az képzeli el magának a szabadságot, hanem a test is. Az egész világot odaálmodja maga köré, ha másként nem, hát a hiány átélésével csigázza föl maga körül a légkört.

Szabadjára engedem most a kimerevített képet. Hadd mozduljon el egymás mellől a költő és a majompofa. Hátrarakott kézzel, lazára engedett nyakkendőjében hadd sétáljon kedvére M. A. a szilveszteri tömegben. A séta most az ő igazi ünnepe, az ő igazi hazája. Lökdösődjék csak, menjen ide, oda, találkozzék újra a majompofával, nézze meg, mosolyogjon rá, mint barát a barátra, de ne álljon meg vele beszélgetni, menjen tovább, igenis menjen tovább.

M. A. továbbmegy. Engem is beleavat az ünneplésbe. Felém biccent a fejével, üdvözlésre emeli kezét. Sípok, álarcok, trombiták, nők. Mulattok, spanyolok, négerek. M. A. vajon mért nem szól valamelyiküknek. Mért nem kéri föl azt a testhezálló ruhájú néger lányt? Mikor kiengedték a börtönből, jó néhány hónapra rá megkérdezte tőle egy újságíró: mondja el, huszonkét éves elzártság után mi volt a legeslegnagyobb élménye?

A nő és az autó – felelte neki M. A.

Az újságíró nyilván elcsodálkozott: hát nem az összefogás, a harc, amely kimentette? Nem a világméretű barátság, testvériség?

M. A. a börtönben lett csak költő. Nem volt körülöttük fa, és társaival együtt elfelejtette volna a fák alakját, tehát verset kellett írni róluk, hogy legyen a börtönben is fa. Nem volt körülöttük szerelmes lányarc, tehát verset kellett írni a szerelemről, hogy legyen a börtönben is szerelem.

Nem tudom, milyenek M. A. versei, melyek attól, hogy kormos gyufafejjel írta őket, még nem lettek remekművek, de azt tudom, hogy az újságírónak adott vallomása megrendítően költői volt. Költői, mert a legigazibb. A hálátlanság csúcsteljesítménye – vághatná most rá valaki. Hiába, ilyenek ezek a költők: mindig ünneprontók. Azzal akarnak jogot szerezni maguknak, hogy fölháborodást keltenek. Ha egy darab tégla alatt hangyák nyüzsögnek, ők arról beszélnek, hogy ni, azok a mákszemnyi, fekete istenek most készítik elő az emberi társadalmakat megdöntő, példás forradalmat. A föld alatt sütő nap az ő igazi biztatójuk. Vagyis csupa zagyvaságot zsolozsmáznak össze. Ha pedig kiszabadítják őket a börtönből, nem a kiszabadítók nagylelkűségét emlegetik, hanem nőket meg autókat. És amikor itt vannak előttük a világ legszebb női, csak kóvályognak, vagy beülnek a sarokba, és hallgatják a tengerzajt. Egyiknek a honvágy markolja össze a szívét, mikor ihatna, elmerülhetne az évet-temető vidámságba; a másik meg csak kering, mint ha most is börtönudvaron volna, ahol nem volt se fű, se fa, se virág, s dobszó ha volt is, az nem az örömé volt. Miért ez az örökös feszültségkeresés? Költő és majompofa? Mért ezt veszik észre? A vizet és a tüzet, Északot és Delet? Mért nem egy nevető egészséges arcot és egy másikat, amelyik boldogan visszhangozza a nevetést? Mindig mást akarnak, mint ami van? Nekik mindig más volna jó: szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó, s amikor verset ír az ember, nem írni volna jó?

Mi ez a kimeríthetetlen nyugtalanság? Az igazság megszállott keresése? Vagy éppen az örökös egyensúlyra való törekvés, hogy a mérleg másik serpenyője sose maradjon üresen?

Ülök az üvegfal előtt, s magam se tudnék ezekre a kérdésekre válaszolni, de érzem, hogy M. A. kóválygásától szép igazán ez a szilveszteri kavargás; az én honvágyamtól szépülnek meg a narancsszörpöt szürcsölgető nők. A költőarc és a majompofa közé, mint valami csodálatos jelentés, odaszorul az egész emberi faj történelme: a szellem eltörölhetetlen izgalma és a szabadságé.

Az én honvágyam pedig attól, hogy nem is beszélek róla, akkorára nő, mint maga a világ. Ha nem ezt érezném, hiába fújnák körülöttem a papírsípokat, nem jönne belőlük hang; hiába szórnák a papírpelyheket, nem gondolnék szerelmes havazásra; hiába emlékeznének a kubaiak épp szilveszter estén fölszabadulásuk évfordulójára, nem volna igazi az ünnep, s a csapódó tömeg, mint valami árnykép lebegne előttem időtlenül és értelmetlenül.