Ideges napló

Ki magyarázza meg örökös nyugtalanságomat? Ki ül le asztalomhoz, hogy alattomos hűtlenségem forrásvidékét számomra is fölfedezze? Te leszel az, barátom? Vagy te, bűnhődéseim tanúja? Megyünk az utcán, rázza előttünk a szél a gesztenyefákat. Leveleik ördögi ügyességgel ejtőernyőznek a földre, mint korszerűen képzett megszálló csapatok. Az ősz újabb partraszállása, aranysárga invázió – mondanám, de nem szólok, mert amikor ilyen költői dolgok jutnak eszembe, azonnal száraz, tényszerű dolgokról szeretnék beszélni. Például ilyesmiről: a lakásommal szembeni betonfal a harmadik tavaszon megrepedezett, s a repedésben rögtön megjelentek az első honfoglaló füvek. Nyolcadik esztendeje figyelem, s azóta a felület tizedrészét teljesen belepte a vadszőlő bozontja. Még huszonöt esztendő, és a növényzet szétmarja a betonmezőt.

Ki mondja meg, mi játszik ilyenkor velem? Saját képzeletem vagy a világé? Játékos ösztönöm vagy a világ földeríthetetlen összefüggéseinek villamos szikrázása? Megőszülök ezektől az örökös elmozdulásoktól, ettől a megmagyarázhatatlan jellemtelenségtől. Folyton mást csinálok, mint amit gondolok. Az álomból állandóan a fölébredésbe vágyom, a fölébredésből az álomba. Csak menni, bujkálni, változni folyton. Emlékszem, diákkoromban, egy bukott szerelem után, hűvösen és pontosan kidolgozott csodára vártam. Azt képzeltem, eljön a nap, amikor a sárgára festett földszintes kis város gimnáziumából kilépve, tömérdek ember szeme láttára láng csap ki a homlokomból, míg ijesztő égési sebek nem borítanak el. Most tizenöt év múltával undorral gondolok erre a csodavárásra, erre a kamaszos beképzeltségre. Tálán csak azért, mert azóta ezt is elárultam. A biblikus csodavárást szigorúbb és vadabb sóvárgás váltotta föl: az a rögeszme, hogy akkor lennék csak az, akivé válni akarok, ha tömör kő- és betonfalakon hatolhatnék át, mint sűrű hóesésen vagy mellet szorongató füstön. Magam sem értem, mire való ez a képtelenség-hajszolás? A szökésben levők képzelete működhet és csaponghat így, forradalmároké vagy árulóké, kik váltott lovakon mentik eszméiket vagy az életüket. Melyik vagyok én: a forradalmár vagy az áruló? S ki elől szököm? A múzsa elől vagy magam elől? Akadnak, akik az anyanyelv babonájától megérintve költőnek hisznek. Sőt, mi több, még esküsznek is rám. A legelszomorítóbb árulást ellenük követtem el: úgy csinálok, mintha valóban az volnék. Verseket írok, költői elbeszéléseket, a képzelet kigyulladt gyűrűjén ugrálok át, mint idomított oroszlán; folyókat, hegyeket tüntetek el, jegenyefákat nyelek, mint cirkuszi kardnyelű, de közben tudom, mindez látszat, mert aki e költői mutatványokat végzi, még mindig nem én vagyok. Vagy már nem én.

Írni és élni is csak az érvénytelenítés állapotában tudok: a Nemek és Igenek egymást megsemmisítő feszültségében. Bűneim bűntelenségemet készítik elő, erényeim a bűneimet. Harmincnégy évesen a zűrzavar és a zűrzavar megtagadásának kiszemeltje vagyok. Boldog és boldogtalan egyszerre. Egyik szerelemből úgy lépek át a másikba, hogy amelyiket elhagyom, az ragyogjon. Ki vagy mi idézte elő bennem ezt az állapotot? Nyugodtan válaszolhatok: saját magam.

Két ízben voltam halálos beteg, a test nyomorúságának kiszolgáltatottja. S mindkét esetben ugyanazt éltem át: a haldokló, aki erőtlenül fekszik az ágyon, nyilván nem én vagyok, mert ha retteg is a haláltól, nem retteg annyira, mint amennyire indokolt volna. Nem a temetésre gondol, s nem is a kétségbeejtő pillanatra, amelyben épp szorul nyaka körül a hurok, hanem a következőre, amely még nincs sehol.

Ez az elmozdulás, tovalendülés, amit köznapian fogalmazva reménynek, ösztönös hitnek, termékeny lázadásnak is nevezhetnék, figyelmeztetett, hogy amíg nem azonosítom magamat megsemmisülésem lehetőségével, s nem fekszem bele képzelet gyalulta diófa koporsómba, addig önmagam állandó tagadása is vagyok. Befejezetlen és befejezhetetlen.

Kialakulatlanságomat titokban azóta is ünneplem, mert olyan jövőt vetít elém, amely múlt és hagyomány nélkül való. Bizonytalansága rejti erőmet, mert érzem, szüksége van rám, hogy megszülethessen. Szüksége van határozottságomra, gyöngeségemre, képzeletemre és tévedéseimre.

Mondanom se kell: magatartásomat nem tartom eszményinek. Ellenkezőleg, az eszményi ellentétének vallom; homorú példának, mely állandóan kiegészítésre szorul. Akkor mért csinálom? Éppen ezért! Egy ilyen babonás országban, mint a mienk, ahol nemcsak előre félünk fölidézni és megnevezni a bekövetkezhető gondokat, tragédiákat, hanem utólag is, szinte hazafias kötelesség bujtogatónak lenni, hazafias kötelesség Lucifert befogadni házibarátnak vagy beléptetni a pártba. A szellem csakis az ő jelenlététől jön izgalmi állapotba, s tartja fönn magának az önmegsemmisítés jogát. „Szívesebben leszek bolond, mint elégedett!” – mondja a görög Antiszthenész – az európai gondolkodás kialakulása kezdetén. Régóta ez az egy mondat helyettesíti számomra a tízparancsolatot.

Ez döntette el velem azt is, hogy megfontolt, „hasznos” ember maradjak-e, mint ahogy apám, anyám s a felettes hatóságaim kívánják, vagy izgága és haszontalan, mint amire indulataim ösztönöznek.

Az utóbbi mellett döntöttem. A hasznos embert mindenekelőtt a részvét, a megfontolás, a jóakarat irányítja. Ő a társadalom talpköve, aki pénzt és kitüntetést érdemel. Ő az, aki sose akar képtelenségeket, megrendítően nagy dolgokat; a léthez is inkább csak haszonlesés köti: neki úgy jó, ha nem kell lázadni ellene… Éljen a fejemben levő zűrzavar, az örökös földrengés, a láng és a hamu verekedése. Éljen saját esendőségem és haszontalanságom veszedelme, mely mindnyájatokét mutatja. Nem ismerhet meg az ember addig semmilyen igazságot sem, míg nem ismeri önmagát. Az igazság érdekében éljenek az igazságtalanságaim, a botrányaim, az arcomon csattanó pofonok, félelmeim, melyeket én fordítok magam ellen. Mindaddig valami furcsa és beteges eltévelyedésre vágyom, míg illetlen dolog szóban és írásban a legemberibb és legembertelenebb tévedésekről beszélni. Az eltévelyedés-vágyban nem a különcködők narcisztikus gyönyöre keres önkielégülést, hanem ahogy valami névtelen tévelygő megfogalmazta: az emberi szív sóvárgása valami jobb után. És ha a különcködőké keresne kielégülést, az se szomorítana. Diogenész ma is közöttünk lakik a hordójában, s az ő igazsága semmivel se kevesebb, mint a vidám színpadok igazgatóié, akik vasalt ruhában, fényesre sikált fogsorral állnak a gondolatterjesztés szolgálatába; akik soha nem alázzák meg magukat, soha nem hamuzzák le magukat, hacsak cigarettahamuval nem, akik még utálni is csak udvariasan utálják a magamfajta zavaros fejűeket…

Napok múlva megjön az eső. Még jobban összemossa bennem a gondolataimat. A levelek, mint leszállás közben lelőtt ejtőernyősök, sebesen zuhannak a betonra. Kíváncsian nézem végig a halálukat, de már előre élvezem azt a pillanatot, amelyben letagadhatom kíváncsiságomat, s a csillogó, árvizes utca tükrében már azokat az árnyakat kereshetem, melyek a tavaszi betonjárdát lepik majd el, hordják-viszik körülöttem a szerelmet, változandóságom irigyelt álarcait, a reményt, hogy haszontalan életem egyszer más hasznát szolgálja.

 

1965

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]