Tűzhalál

Így képzelem el: a járókelők közül valaki csak úgy ösztönösen félrenéz, s azt látja, kigyulladt egy ember. Nem ház, nem benzinkút, nem szemétkosár – egy ember. Washington nyüzsgő, nagy forgalmú utcáján olyan képtelenség ez, akár ama bibliai jelenet: hogy hátranéznek a sodomabeliek, és sóbálvánnyá változnak. Sóbálvány? Égő ember? Micsoda zagyvaság ez! – fut át villámgyorsan a Járókelő agyán. A következő gondolat, ami eszébe jut, ez: „Marha állat! A XX. században, a műanyagok korában, tudhatná, mennyire kell vigyázni az ilyesmivel. Egy alattomos szikra a kabátra, és már hívhatja is a tűzoltókat. A hatökör! Csak legalább azt a kislányt, akit a karjában szorongat, azt lökné el magától. Nincs semmi lélekjelenléte. Látszik, hogy nem szolgált az amerikai hadseregben! Vitték volna csak Dominikába, Vietnamba, s lőtték volna le a gépét, vagy gyújtották volna rá a dzsungelt, az erdőt, majd tudná, mit kell ilyenkor csinálni. Na végre! A kislányt már eldobta!”

Mire Járókelőnk odarohan, hogy jól beolvasson a tűzben fuldoklónak, már alig férkőzhet hozzá. Nemcsak a hirtelen összecsomósodott tömegtől, mely, mint ütéstől támadt daganat, veszi körül a szerencsétlent, hanem elsősorban a lángoktól. Nagyok és egyre ijesztőbbek. S mint valami alvilági anyaméh közepén, úgy ül fölhasíthatatlan burkában a férfi. Mereven s hozzáférhetetlenül. Csak legalább mozdulna ki abból a bálványpózból. Feküdne le a járdára, verné magát a betonhoz, tépné, szaggatná a ruháját. De az istennek se. Őrült! Őrült! – gondolja a Járókelő.

Gyors váltás: az amerikai hadügyminisztérium épülete fölmordul: „Mi történik itt előttem, micsoda csődület, tömörülés? Oszoljunk szét, oszoljunk szét!” Egy magas rangú katonatiszt, aki épp most lépett ki az ajtón, odarohan a tömeghez, egy szempillantás alatt fölméri a helyzetet, s megnyugtatja a nagy hatalmú házat: nem történt semmi lényeges, csak nem vigyázott egy civil, és összeégett.

Újabb váltás: az asszony, aki fölkapta az eldobott kislányt, hogy össze ne tapossa a tömeg, falfehéren mindenkinek ezt hajtogatja: „Hát minek az ilyennek gyerek? Magára se tud vigyázni. Vihetik most a kórházba…”

Szirénázás, mentők, rendőrség. A rendőrök mérsékletre intik a fölzaklatott tömeget. Nyugalom, nyugalom, nem Ázsiában vagyunk, mindenki menjen szépen haza, csak azok maradjanak itt, akik látták a balesetet, és el is tudják mondani, amit láttak.

A hadügyminisztériumból kiözönlő katonatisztek szó nélkül hazamennek. Szivárványhártyájukon még ott vibrál a lángok ketrecébe zárt férfi, de a látványból csak annyit őriz meg agyuk: ostoba szerencsétlenség.

A kórházban ez idő alatt meghal a férfi, belepusztul égési sebeibe.

A nyomozó szakértők ez idő alatt kiderítik, hogy nem szerencsétlenség történt, valami más. Valami egészen más! Jó-jó, de hogyan fogalmazzák meg a jegyzőkönyvet? Önkéntes tűzhalál? Igen, csakis ezt írhatják: Norman Robert Morrison baltimore-i lakos, három gyermek apja, 1965. november másodikán önkéntes tűzhalállal meghalt. Tettének színhelye: Washington, a Pentagon épülete előtti járdatest.

A fogalmazás nehézsége azonban csak ezután következik. Minden jegyzőkönyv-szövegben szerepel egy ilyen kezdetű mondat: tettének oka… Mit feleljenek erre? Azt mégse írhatják, hogy hülyeség. Elmezavart még igen; tudathasadást, kényszerképzetet. Miért ne? Mister Morrison azt képzelte, hogy ő nem amerikai állampolgár, nem családapa, hanem buddhista szerzetes Vietnamban. Ha valaki Nérónak, Krisztusnak, Napóleonnak képzelheti magát, mért ne képzelhetné ugyanígy buddhista szerzetesnek? Egyébként is ez a Morrison a quakerek szektájához tartozott, akik fogadalomból nem vesznek kezükbe fegyvert, elítélik a háborút, nemcsak azóta, mióta Amerika is háborúzik, elítélték már az őseik is a tizenhetedik századi Angliában s Amerikában. Rögeszme, vallási hóbort! Lehet, hogy Mister Morrisonnak is a szentlétek adott sugallatot. Tettének oka tehát: kényszerképzet.

Autók suhannak, fényképezőgépek kattognak, fölbukkannak az újságírók, mint az Apokalipszis lovasai, s tetemre hívják a feleséget. Mit mondhat a feleség, aki özvegyen maradt, három gyerekkel? Bezárkózik gyászába, nincs mondanivalója. Igen ám, de Amerikában vagyunk! Valamit mindig kell mondani. A nyilvánosság és az újságolvasók terrorja így kívánja. A második lerohanásra ki is csordul az asszonyból valami fájdalmon túli vallomás: „Norman Morrison ma életét adta azért, hogy kifejezze, milyen mélyen megrázta a sok emberveszteség és a tengernyi emberi szenvedés, amely a vietnami háborúval jár. Cselekedetével a kormány háborúba való katonai beavatkozása ellen tiltakozott. Úgy érezte, hogy minden állampolgárnak ki kell fejtenie valóságos meggyőződését kormánya akciójáról.”

Az újságírók fényképeznek, jegyeznek, s világgá röpítik a hírt. Akad köztük, akit föllelkesít az esemény, akit megdöbbent, akit elszomorít, akit érdektelenül hagy: akad olyan is, aki már azon tűnődik, hogyan lehetne egybevillantani Norman Morrison tűzhalálát azzal a néhány buddhista papéval: ázsiaiak után egy fehér; vagy hogyan kellene olyan fotomontázst szerkeszteni, amelyiket lángok kereteznek: kigyulladt amerikai repülőgépeké, fölégetett vietnami parasztkunyhóké, Salvadore Dali-san elcsípett lobogó bivalyé, s természetesen Morrisoné… De ez kicsit sok munkával járna, elég egy megnagyított fénykép, az a mosolygós, kisfiús arc és egy finoman érzelmes, és finoman lázító cikk az eseményről.

Így képzelem el.

S hogy mit gondolok róla?

Mindenekelőtt azt, hogy nem szeretem az öngyilkosokat. Norman Morrison halála is riaszt. Ha nem riasztana, most utólag is tapsolnék neki: „Mister, ön nagyszerűen cselekedett. Tudomásom szerint ön az első fehér ember a történelemben, aki ezt a halálnemet választotta.” De nem tapsolok, mert aki naggyá teszi előttem a halált, én azt is bűnösnek tartom. És Norman Morrison azzá tette. Naggyá és feledhetetlenné! Ha valamilyen véletlen folytán a barátja vagyok, s megtudom, mire készül – lebeszélem, józanul, tárgyilagosan.

De hát a Morrison-elszántságú öngyilkosok meggyőzhetetlenek. Erkölcsi lények, akik azzal szolgálják az életet, hogy halálukkal megtagadják a logikáját. Ők, a nagy kétségbevonók, úgy uralkodnak rajtunk, akár a nyomasztó lángelmék. Ami cselekedeteikben riasztó, épp az nyűgözi le értelmünket.

Hogy mikor lesz valaki öngyilkos? Többnyire akkor, mikor érzelmei és gondolatai hiábavalókká válnak. Elérkezik az idő, mikor valamit meg kell semmisítenie. Vagy a gondolatait, vagy önmagát. A gondolatokat általában könnyebb megsemmisíteni, mint a testet. Előbb lesz valaki megalkuvó, mint halott. A test makacs és ellenálló, minden sejtjével hozzátapad a világhoz.

Ezt a testet kellett Morrisonnak legyőznie.

Úgy gondolom, az ember nehezen hal meg saját erejéből. Ehhez mások erőtlensége vagy mások ereje kell. Nem tudom, mit szóltak Morrison honfitársai az önkéntes tűzhalálhoz. Elhűltek? Megbámulták, mint valami rendkívüli látnivalót? Vagy föltámadt bennük is valamiféle lelkiismeret, s azóta ha sonkát uzsonnáznak, megérzik tán az égett hús szagát? Annyi biztos, hogy már sejthetik, Morrison nem pillanatnyi elmezavarában tette, amit tett, hanem erkölcsi tiltakozásból, példázva, hogy az egyén is felelős mindazért, ami a saját országával, népével, más országokkal, más népekkel történik. Morrison cselekedete a legtisztább emberi meggyőződés. Halála olyan, mint a kifejezhetetlent kifejezni akaró vers: kétségbeejtő és érthetetlen. Egyelőre csak meghökkentő, érdekes, fölzaklató, avantgardista kiáltvány. De semmiképpen se magánügy.