Új kőtáblák

Gyermekkoromban az egyszeregy után azonnal megtaníttatták a tízparancsolatot. A bibliai körítés, Mózes fönséges homlokától bevilágítva, sokkal érdekesebb volt, mint maga a törvény. Talán azért, mert nem értettem. Hogy is érthettem volna! Nálunk senki se beszélt ilyen magasztosan, hogy tiszteld atyádat és anyádat, meg hogy ne csinálj magadnak faragott képeket. S nem csupán azért nem, mert az efféle fogalmazás nyakatekert volt, hanem mert a szegénységnek köznapibb és fontosabb parancsolatai voltak. A szigorú parancsolatok közül legmélyebbre a legkurtábbak fúródtak: Ne lopj, ne ölj! Főleg az utóbbi! Eszembe se jutott, hogy disznón, csirkén kívül mást is, például embert is lehet ölni.

Hittanórán, ha felelnem kellett, mindig babonásan féltem kimondani a hatodik parancsolatot. Ne ölj! És mikor kimondtam, névtelen bűntudat szaladt belém, mint meztelen talpamba a tüske.

Még be se fejeztem az elemit, az iskolában tanult magasztos dolgok kezdtek gyanúsakká válni: megismétlődött nagyjából az, ami a gólyamesével történt.

Aztán kitört a háború! Sose felejtem el azt a nyári vasárnap délutánt. Akkor láttam először igazi filmet, a szomszédos bányatelep beszagosított mozijában. Az élmény fölkavart, betöltött. Hazatérve még a kisajtót is hangosabban löktem be. Anyám épp ott állt a kútnál, egyik kezében korsó, másikban fahorog. Mikor meglátott, visszaejtette a horgot a kútkávára.

– Kitört a háború! – hol csavarogtál ilyen sokáig?

Szemében, arcán ismeretlen félelem látszott; a szegények zavara, elesettsége, amit sokszor láthattam azóta is. De az ijedelem mellett ott volt a fölszakadó sóhaj: csakhogy megjöttél.

Gyerek voltam, és ahogy a tízparancsolatot nem értettem igazán, a háborúról is csak felszínes dolgokat tudtam. Apám elbeszéléseiből nekem nagyon emberi dolognak tűnt, izgalmas, kalandos eseménynek. Emlékei nagy hálójából, mint a víz, rég kifolytak már az I. világháború szörnyűségei, rég kisiklottak a halott bajtársak, a fölégetett galíciai falvak. A pusztulás mozzanatai helyett az élet különös mozzanatai maradtak meg. Hatalmas termetű orosz katonák rohamoztak, magasra tartott puskával. Emlékezetében nem az maradt meg kitörölhetetlenül róluk, hogy meghaltak, vagy életben maradtak-e, hanem az, hogy óriások voltak, amilyeneket ő még sose látott. Egy másik emléke szürkületi világosságában meg a két ellenséges fél katonái egyszerre érkeztek ugyanabba a faluba tyúkot lopni – mégse rontottak egymásnak. Az éhség hadjáratát – úgy látszik – ősibb ösztön irányította, mint amit ők folytattak egymás ellen.

Az efféle történetek mellett persze a hősiességről szólók is lekötöttek. A vitézség, a magyar katonák bátorsága számomra folytatása volt annak, amit a szabadságharc honvédjairól hallottam. Fehérváron egy haragos oroszlánszobor rögzítette is bennem ezt a hősiesség mítoszt. Mit tudtam én még akkor a szabadságharc és a háború különbségéről! Azon a vasárnapon még anyám ijedtségét sem értettem.

De elmúlt néhány év, és mindent megértettem.

Negyvenhárom nyarán, néhány légiriadó és légiharc révén látóközelbe került hozzánk a háború. De csak úgy, mint ahogy híradóban a film vásznán látja az ember. Egy nyári délután azonban a vadászgépek kirepültek a mozivászon légteréből, és Zámoly fölé szálltak. Épp a kerékpárommal babráltam, mikor a nagy magasságból ismert géppuskazaj egészen a szomszédomban luggatta szét a csöndet. Két angol vadászrepülő üldözött egy német bombavetőt, olyan alacsonyan, hogy majdnem a jegenyék csúcsát tördelték. Aratásidő volt. Egyedül voltam odahaza, és a váratlanul kiáltó háború úgy megijesztett, hogy még el se tudtam bújni. Odaugrottam a fal mellé. Hiába! Teljesen csupasz maradtam. Az egymást hajszoló repülők hol innen, hol onnan tűntek fel. Az ajtó zárva volt, nem kereshettem a kulcsot. Odalapultam a kutyaól mögé… Aztán egy iszonyú reccsenés. A fa ad ilyen hangot, ha kidöntik, és koronájával együtt földre zuhan. Kiugrottam az ól mögül, és futni kezdtem a zaj irányába. Sodródtam, mint akit magához rántott az örvény. Egyetlen lélek se volt az utcán, csak por, napsütés és a ropogás, mennydörgés zaja. S alig futok el húsz ház ellenébe, ismét gépsivítás. Beszaladok nagyszülémékhez. Zárva minden. Odaugrom a téglafal mellé. Lövéssorozat a szomszédos ház fölül. Arcra vágódok. Erjedő hamvas szeder-szőnyegre esem. Nedves és visszataszító. Kezem, homlokom, meztelen felsőtestem olyan, mintha véres volna.

Később tudtam meg, mi volt az a világropogás. A két angol vadász lelőtte a bombavetőt, bombástul, mindenestül. A fejen talált repülőgép pont a faluvégen zuhant le. A győztes pilóták nem elégedtek meg azzal, hogy lelőtték, kétszer-háromszor elrepültek még fölötte, leadva rá néhány sorozatot, nehogy bárki is életben maradjon.

Ez tökéletesen sikerült.

Alkonyat felé nagy gumikesztyűs katonák jöttek, és a géproncsok közül szakszerűen kiszedték a halottak foszlányait. Nem állt közelemben senki, aki magyarázhatott volna. Kinyílt előttem egy iszonyú könyv, s nekem kellett megfejtenem, mit ábrázolnak a képek.

Ez a délután volt számomra a háború főpróbája s a koré, mibe idők múltával belenőttem. Hányingert kaptam tőle. Ott, a faluvégen, a roncsok és a halottak mellett nemcsak az ebédet hánytam ki, de minden előbbi, regényes elképzelésemet is. Apám elbeszéléseinek az ízét megrontotta a falut átjáró emberi hús és az égő gumi bűze. Sőt, abban a világot betöltő reccsenésben nemcsak félelmem és undorom született meg, de ott visszhangzott a mózesi kőtáblák repedő zaja is. Ne ölj! – hallottam a hittanórai feleleteinket. Aztán meg ezt: tiszteld atyádat!… De kit tisztelhettem ezek után?

Leverten, keserves szégyenérzettel mentem haza. Kerékpárom, melyen ha tehettem, befutottam máskor alkonyattájt a falut, vagy leereszkedtem a templom előtti dombról, most ott hevert eldöntve. Napokig nem ültem rá, eszembe juttatta a vállig érő gumikesztyűket, miket megfontoltan, már jó előre azzal a szándékkal gyártottak, hogy az emberi maradványokat összeszedhessék; fölidézte a szégyent, a menekülést, mindazt a gyanús dolgot, amire fölemelt ujjal oktattak az iskolában, s a poshadt szeder mocskát tenyeremen meg arcomon.

Két évtized és mennyi háború telt el azóta a nyári nap óta. A hírügynökségek naponként megszámlálták a halottakat, mint állogató fiú a kuglibabákat, s közzétették az újságokban. Meddig lesz még megszokott, köznapi dolog a pusztítás? Meddig futkos még az emberiség a földön, megbotolva rom-városokba, s bukva, mint én, téglafalak, cementkerítések mellé, arcán a rohadó szeder mocska helyett valódi vérrel? Meddig gyártják még a vijjogó vadászgépeket s a vállig érő gumikesztyűket? Micsoda ellentmondás! A legőserdeibb ösztönt az emberi értelem csodálni való képességével kiszolgálni! Hol van itt valamiféle összefüggés? Korunkban a háború elszakadt attól is, ami létrehozta. Nem őrizhet meg semmi veszendőt, s nem védhet meg semmi értéket. A háború ma már formalizmus, az őrület formalizmusa. Felhőkarcolók és könyvtárak sűrűjében élő ember örökbe kapott babonája.

A mózesi tízparancsolat szembeszállt bizonyos régi hiedelmekkel. Ha tehetném, most új tízparancsolatot vésnék új kőtáblákra. Például ilyeneket:

 

De mi szerettük hőseinket és mártírjainkat ---------------------------------------------------- Ők megtagadták a nyomort A nyomort mely ósdi fegyverével öl A háború nekik olyan volt mint gyermektelen asszony Testvérül akarták az embert a földön és a nap alatt ------------------------------------------------------------- Élni egyetlen út és egyetlen menekvés

 

Ezeket a sorokat egy francia költő: Paul Éluard írta.