Néni, vége a zivatarnak

Olyan ez a régimódi újságosszekrény kinyitva, mint a szárnyasoltár. Igaz, oltáriszentség helyett délelőttönként egy nyolcvan kilón felüli nő trónol benne lustán, elterpeszkedve. Jóindulattal nyugodtan nézhetném Jézus nagyanyjának is, de mikor nyújtott, rekedtes hangján megszólal, hogy magyar a nemzet, meg hogy esti a hírlap – a templomi képzetek egy csapásra érvényüket vesztik. Valamilyen neorealista filmben, a jobbra-balra virító újságok ellenére is, inkább kofának illenék, mint újságeladónak. Álla, tokája hasonlít egy bősz trombitáséhoz, sőt, Churchilléhez is, csak nem olyan fehér, és nem olyan egyéni.

Nála szoktam vásárolni.

Az elvékonyodó esőben ma délután is átvágtam az utca túlsó felére, hogy megvegyem az újságokat, de legnagyobb meglepetésemre, újságárusnőm ölbe tett kézzel aludt. A felhőszakadás előtti fülledtség bágyaszthatta el. Volt benne annyi előrelátás, hogy kendőjével elfüggönyözte arcát, így csak derékig látszott ki alóla.

Na, most mit csináljak?

Alánéztem a kendője alá. A hatvan év körüli babuska angyalian szuszogott.

Fölébresszem? Mondjam, hogy „néni, vége a zivatarnak”? Ez hatásos mondat lenne, de vajon örülne-e neki? Ha nem ébresztem föl, a mai újságolvasás elmarad.

Mielőtt döntöttem volna, eltűnődtem.

Valójában én nem szeretem az újságokat, s mégis, szinte mulaszthatatlan pontossággal megveszem őket. Szokásból? Nem. Inkább kíváncsiságból. Úgy vagyok ezzel, mint járókelő a kirakatokkal: ha már végigmegy az utcán, nem állhatja meg, hogy meg ne nézze, mi van a nagy üvegablakok mögött. A különbség talán az, hogy míg a bámész sétáló nem álmodik különleges kirakatokról, elfogadja, amit lát, én folyton valami meglepőt várok az újságtól. Nem azt mondom, hogy csodát, de olyasfélét, ami a csodát megelőzi. Várom a rendkívüli kiadásokat, melyek egy új űrhajóshoz hasonlatosan egy újabb igazság fölröppenését harsogják szét. Várom a mindennapi izgalmakat, hogy kielégítsék képzelőerőmet, megetessék agyamat, ezt a furcsa ragadozót, amelynek nem elég semmiféle tegnapi tapasztalat, semmiféle magántermészetű élmény.

Híreket kapok bőven; olyanokat, melyek az egész emberiség életét érintik, és olyanokat is, melyek például az angliai kopaszok klubjának komoly tanácskozásairól tudósítanak, vagy egy süket ember bosszújáról, aki felesége méregbe jöttén kikapcsolja hallóberendezését. E végletesen különböző hírekben az a furcsa, hogy a legérdekesebbek, a legképtelenebbek, a váratlanságukkal mindent feje tetejére állítók gyakran jobban lekötnek, mint a történelem szintjén zajló, általánosabb érvényű tudósítások. Időnként valóságos bűntudatot érzek, hogy az apróhirdetéseket és a négysoros híreket alaposabban elolvasom, mint a külpolitikáról szólókat. Mi ez? Közömbösség vagy érdektelenség? Azt hiszem, másról van szó! Arról, hogy ezek a négy öt sorban is elmondható furcsaságok kíváncsiságunkat vásári módon és azonnal kielégítik; kíváncsiságunkat, mely gyengébb, de izgágább emberi tulajdonságunk, mint például a gondolkodás.

Ez persze csak az egyik ok. A másik az lehet, hogy a világ eseményeiről szóló politikai és társadalmi hírek a sok huzavonától, a gyakori ismétlésektől megkopnak, és sokat veszítenek hatásukból. Többnyire csak irányukra tud figyelni az ember, a naponkénti részleteikre már kevésbé. Azok elúsznak, elmorzsálódnak. Különben is az az érzésem néha, hogy a vezércikkek és az általános érvényű hírek: kicsontozott absztrakciók. Azáltal, hogy valaminek csupán a lényegét közlik, hogy lekerekítettek és tárgyilagosak, sokkal inkább a tudományos megfogalmazásra hasonlítanak, mintsem a művészire, mely fölráz, megrendít, s elindítja az indulati és az értelmi kiválasztás folyamatát.

A marxista filozófia azt tanítja, hogy a művészet a különösben keresi meg a kifejezés és a megismerés módját, ellentétben a tudománnyal, mely az általános összefüggéseket vizsgálja. Azért a különösben, mert abban ott villódzik az egyes, és benne foglaltatik az általános is.

Erre az igazságra figyelmezve, legszívesebben most azonnal javaslatot nyújtanék be az újságírás átformálására. Elgondolásom nyilván csak játék maradna, múzsákat és szerkesztőket mosolyogtató ötlet, mégis, boldogan végigmagyaráznám.

Az újságírásban is közeledjünk a művészet erényeihez, izgalmaihoz, módszereihez. Az általános hírmagyarázatok helyett írjunk különös tényekről, különös helyzetekről, hogy általuk emlékezetesebbé tegyük a világ és a társadalmi lét leglényegesebb dolgait. Nem hírekre van ma már elsősorban szükségünk, hanem élményekre, nem tárgyilagos beszámolókra, hanem elragadtatott gondolatokra s szellemi kalandokra, melyekben az ember úgy fedezi fel a valóság rejtett földrészét, mint Kolumbus. A különösség igényéről pedig azért beszélek, mert hatás és maradandóság csak ezzel kapcsolatos. Dugovics Titusz semmivel sem harcolt halálra szántabban a török ellen, mint a több százezer elesett magyar, s mégis az ő különös hősiessége maradt fönn az időben, túlélve a névtelenek pusztulását. Zuhanásában még ötszáz év után is egy nemzet emelkedik magasabbra. A különösség ebben az esetben is legendát teremtett, vagyis művészetet. De ilyen példákért nem kell a múltba szaladni. Itt vannak lélekközelben a kubai forradalmárok, kik attól fogva, hogy nyolcvanan megrohamoztak egy állig felfegyverzett diktatúrát, akarva-akaratlanul mind a mai napig a művészi különösség jegyében harcolták végig forradalmukat, hegyekbe vonulásukkal, szakállukkal, Fidel Castrójukkal együtt. Vagy itt van például a szovjet államfő ENSZ-beli esete. Igazát bizonyítva, szinte önkívületi állapotba kerülve, cipőjével verte az asztalt. Micsoda módszer – mondták sokan, s mondtam magam is, akkoriban. Hol a kötelező higgadtság, a diplomáciai mértékletesség? Rajta csügg a világ szeme, s ő pedig megfeledkezve magáról, tüzel, lángot fúj, akárha egy Osztrovszkij-dráma szereplője volna. Később, mikor megértettem szabálytalan viselkedésének jelentőségét, arra gondoltam, hogy ha az államfők gyakrabban vernék egymás előtt az asztalt cipőjükkel, a háborús feszültség hamarabb feloldódna. Emberibbé válna a világ, személyesebbé az emberi történelem.

Abból indultam ki, hogy az újságírói gyakorlatban is közeledjünk a művészet különöst megragadó tulajdonságaihoz, és oda lyukadtam ki, hogy az életben is ezt kéne megvalósítanunk. A diplomáciai udvariasság helyett úgy kellene viselkednünk, mintha egy remekmű különös alakjai lennénk. Ha kell, igenis verjük cipővel az asztalt; táborozzunk le Fidel Castró-san New York egyik negyedében, akár a Sierra Maestra erdeiben, a reklámok és a házbozótok sűrűje közt keresve egy kis tisztást a legendának, mert az ilyen táborozásokból az lesz. Üljünk le egy béketüntetésen Bertrand Russel mögé az utcakőre, aki a diplomáciai középkorral szemben úgy viselkedik, mint egy fenegyerek Villon…

Íme, van példa bőven, lássuk meg a lényegüket. Lássuk meg, mert ebben a világban úgyis annyi egyforma beszéd, egyforma szólam, egyforma válasz, egyforma újságcikk hangzik el és jelenik meg, hogy csak azt képes fölfogni az ember lélekkel és értelemmel, amely különös, furcsa, rendkívüli, sőt szabálytalanságával remek és forradalmi. Ne értsen félre senki, nem vagányságról beszélek, bár abból sem ártana meg egy kevés manapság.

Ha tudtam volna, hogy van efféle cikk, érdekesség az újságban, hát fölkeltem az újságárusnőt, mondván: „Néni, vége a zivatarnak”, miközben rámosolygok, s a napilapok mellé megveszek még egy képes újságot is.