Esős nyár

Ez már csakugyan bibliai időjárás. Lassan már negyvenedik napja esik. Ha nem délben, akkor délután, ha nem délután, akkor éjszaka. Egylábú villámok ugrálnak a tetők fölött, mint mennyei házibulikból hazatérő kamaszok. Nyomukban máris ott sistereg a kiadós éjszakai botrány: hegyoldalt, fákat megtépő zivatar. Az álom idejére is nyitva hagyott ablakot azonnal be kell csukni, még a szobákba is bever a víz.

Félórás napsütésekért kétnapos esőkkel fizetünk. Elindul reggel hazulról az ember ingujjasan vagy pulóverben. Álmosan tekinget ki a buszból; a fénnyel áthasított levegő végre nyárias derűt ígér. Elképzeli, munkája végeztével kiül a Dunakertbe vagy valamelyik térre napozni. Már érzi kitüzesedni a homlokát, égni a bőrét; de még le se száll, a nagy ígéretű napsütés megbukik, s átadja helyét a borulásnak.

Van, mikor minden átmenet nélkül a legvadabb zápornak.

Ilyenkor percek alatt ostromhangulat teremtődik. Zengés, csattogás, mennyei torkolattüzek. A kirakatok üvegablakán, mint hosszúkás vágási seb férfiarcon, úgy marad ott a villámok emléke.

Ott parázslana tán hosszabban is, de az eső kíméletlenül kioltja. Mert ha esni kezd, nem pötyörészve, szemerkélve esik, hanem zuhogva. A járókelők légitámadás áldozataivá válnak. Aki nem ázik szét az első pillanatban, nyakát behúzva kapumélyedésekbe menekül. A buszokat és a villamosokat úgy hagyják el az utasok, mint háború idején repülőgépről géppuskázott szerelvényt. Ki erre rohan, ki arra.

E rövid napló időközben helyszíni tudósítássá változott. A felhők alattomos mélyrepülését, szőnyegbombázását nem a tegnapiak, tegnapelőttiek alapján képzelem el – a Bástya mozi melletti Ibusz-irodából figyelem. Ide húzódtunk be húszan-huszonöten. Siu-siu – suhog a zápor, habzik, füstölög. Az esőcseppek úgy ugrálnak s pattannak szét a betonon, mint földhöz vagdalt halhólyagok. Van, aki a buszról leszállva csak járdaszélességnyi távolságot futott, mégis facsarni lehet belőle a vizet. Csurog az arcáról, orra hegyéről, a tarkójáról. Egyetlen Niagara-látomás a világ. Nekem ma szerencsém volt: csak a fejem fölé tartott újságok áztak szét. Első fölocsúdásom így a megmenekülés örömének szól; a második – anyanyelvünk érzékenységének. Az ilyen mennydörgős zivatarra azt mondjuk: égi háború. Olyan nagyvonalú, érzékletes kifejezés, mintha a mi korunkban született volna. Pedig hol voltak még a földről az ég határvidékére átterjedő harcok; hol a szőnyegbombázások, gyors tüzelésű ágyúk, repülők, mikor már használták? E kifejezés kezdettől fogva telitalálat, de késői beérése még külön bizonyítja, hogy nemcsak egy könyv, egy vers, egyetlen szó is lehet műalkotás, remekmű.

Közben villám csap le. Ösztönösen a New York-palota tornyára ugratom tekintetemet: nem omlott-e földig. A víz vastag függönyén át nehezen lehet odalátni. Sűrű, akár a cseppfolyós üveg vagy nájlonzuhatag. Lassan már negyvenedik napja ilyen láthatatlanná vált tőle a világ is: amiben bíznunk kéne, változékony és megbízhatatlan. Ha röpködnek is rigók a kertben, ha kifakadnak is a rózsák, s ha sokan elkezdték is rendes évi szabadságukat, a nyár valamiképpen érvénytelen. Beteljesülés helyett félórás, órás ácsorgások kapualjakban, üzletajtókban, esőcsurgásos ablakok mögött. Ősszel még talán stílusos is lehet várakozni, ha másra nem, hát a télre. A köd törvényes ellenfele az embernek: megnöveli ellenállását, képzelőerejét, feszültséget teremt és sejtelmeket tornyoz egymásra. Arra való, hogy elrejtőzzék mögötte, s igyekezzék bujtogató gondolatokat kicsiholni magából.

A nyárnak magának kéne bujtogatónak lennie. Természete szerint kihívónak, sejtelemellenesnek. Fa, ember, madár a kiteljesedés legtisztább formáit keresi ilyenkor, mintha csak azt akarná bizonyítani: a nap rokona vagyok. És tessék! A város hetek óta elmosódó tengeri akvárium. A falombok: vízfenéki moszatok, tengeri páfrányok; az esernyők: víz alatti gombák. Már-már azt lesi az ember, nem úszkálnak-e nagy, lusta halak a második vagy a harmadik emelet magasságában?

Napok óta töröm a fejem, hogyan játszhatnám ki ezt az özönvíz-időt. Írjak elbeszélést a kövekről, melyek a naponkénti esőtől kezdik elveszíteni önuralmukat, s készülnek föllázadni a felhők ellen? Vagy képzelődjek magam is: nyár, Balaton-part, utazás? Nők a homokon? Nők a vitorláshajók fedélzetén? Szőlők? Présházak? Kapakongású delek? Munka? Henyélés? Napsütésnek kitárt országok? Szerelmes sivatagok? Cseresznyefák? Citromfák? Tudósítások óceáni szigetekről?

Nem, nem képzelődöm. Egyik esős naptól a másikig a képzelet is szétázik, mint a fej fölé tartott újságok. Egyébként is kevesebb reménytelen dolog volna a világon, mint nyáron képzelődni a nyárról.