Egy göcseji iskolában

Hány lába van a kutyának?

– Hat.

Hány szeme van a kutyának?

– Hat.

Ennyit tud a kutyáról ez a Tányér-arcú fiú, ez a Homloktalan első osztályos. Ennyit tud a Napról is, mert neki a Nap is kutya. Ennyit az orgonabokorról, amely fölágaskodik a kőkerítésre, mert neki az orgonabokor is bozontos kutya.

Tudományát határtalannak érezheti, mert láthatóan beleborzong a gyönyörűségbe, ha faggatni kezdik. Fölemeli fejét, félrefordítja, s szeme összefut ilyenkor, mint két higanygolyó. Az érdeklődő hang egyébként is úgy hasítja ketté, mint Balaton jegét a rianás. Egyetlen repedés lesz fejétől a bokájáig; egyetlen száj, melyből csecsemőbukákolásként tör föl a nevetés. Csupa tejfehérség önt el körülötte mindent, az osztályterem füstös falait, a megvonalzott iskolatáblát; a tanító bácsi átlátszó keze fejét, mely mint kecskebéka ugrál egyik gyerekfejről a másikra. Boldog önkívületében a tanítót is kutyának látja. „Kutya, kutya” – mondja neki időnként mosolyogva, Krisztust is kizökkentő kedvességgel. A tanító ilyenkor azt érzi, maréknyi haj keveredett a szájába e Homloktalan fiú fejéről, s már zokogtatja is gyomrát az okádhatnék, de egy négyszázötven lelkes kis faluban vissza kell tartani a hányingert.

Van bekormozott üvegdarab az iskolaszertárban – pótolhatatlan taneszköz napfogyatkozás idejére. Ezt javasolnám a kialudt kis vulkán-embernek, Sólyom tanító úrnak, arra az esetre, ha az első két pad irányában ösztönösen is elkalandozik a tekintete. Kapja a szeme elé. Mert a Tányér-arcú fiún kívül van még két másik hülye is az osztályban. Az egyik olyan, mint akin átment a kocsikerék, és behorpasztotta a mellét, a másik meg, mint akit aludttej folyóból halásztak ki, de már későn, mert a savó átitatta a kopasztott libákéhoz hasonló bőrét.

Szerencsére e két fogyatékos csak hülye; nem boldog, nem boldogtalan. Csak olyanok, mint a viaszbékák, ha ide teszem őket, itt maradnak, ha oda teszem őket, ott maradnak. Tudják a nevüket, az anyjukét, az apjukét; fölismerik a talicskát, a lekváros kenyeret. A napot ők nem látják kutyának, mint a tudományát határtalannak érző Tányér-arcú.

Hárman együtt harminchat évesek. A világ végéig első osztályosok maradnak. A világ végéig ott ülnek Sólyom tanító úr szeme előtt. Még az Első Atomháború befejezése után is, mikor a borjúszájú és bőregérfülű fiúk közül ők lesznek majd az „aranyos, édes gyerekek”, az ibolya föltalálói, a kutyára emlékező jó tanulók, lányok gyönyörének fölcsigázói.

Addig is a kormos üvegcserepet javasolnám a tanító úrnak.

Hátránya persze ennek is lenne. A vaksi üvegen át nem láthat ki az ember a végtelenbe: felhők szoknyája alá, a láthatár pőre hátgerincére. Sőt, a tanterembe nyújtózkodó egészséges gyerekeket se láthatná, akik a tízpercben förgeteges futballmeccset rendeznek, a testnevelés órán pedig fölássák a tanító úr veteményeskertjét; akik csúzlit és rádióalkatrészeket hordanak a tilalom ellenére is zsebükben, akik már rég kitalálták, hogy az érzékeny kristályokat galambok bögyébe kell beleszerelni, mert a divatba jövő táskarádió helyett a szocializmus korában kényelmesebb lesz a galambszárnyon ide-oda röpködő rádió.

Szóval, őket se láthatná, a kis csínytevőket, a holnap traktoristáit, olajkutak fúróit, palántanevelő menyasszonyait. Csak homályt látna és tizenkét év előtti éjt, ötszáz év előtti éjszakát. Koromba fulladt göcseji szőlőhegyeket, megvillanó fokosokat, halott betyárt. Látná Savanyú Jóskát nyolcvan évvel ezelőttről. Csizmasötét éj mindenfelé. Kopogtatás a gyapjúkereskedő Bujtori úr ablakán. „Pénzt vagy életet!” Bujtori uram gatyában toporog, vacog, húzogatja a fiókokat: „Tessék, a vagyonom.” „Ez magának vagyon? Nekem ötször ennyi van, nem kell, itt hagyom, különben Savanyú Jóska vagyok.” Föl a lóra; lövés – a mennybolt máris halott. Holdnagyságú luk a homlokán. Azóta is ragyog… És így tovább! Képek, képek a kormos üvegen át. Jönnek haza vasárnap estéken a pincékből a férfiak, a tarisznya-koloncos apák. Nyakszirten rúgta őket a nova, mint az isten lova. Meglátják az egyetlen hazavezető ösvényt: gyalogút, két csillag közé kifeszülve. Gyerünk, fölmásznak a jegenyefára, hogy ráléphessenek minél előbb! Remek, biztonságos út, se gödör előttük, se hant, se döglött kutya. Mennek okádva s énekelve, ég és föld között dülöngélve. Alattuk a présházak: elült vadtyúkok; a szálkás temető fölfelé meredő vasfogú gereblyekupac. A hatszáz éves kőtemplom, jaj, az micsoda is. Már nem emlékeznek rá. Levizelik. Csurog be a lé a szűzmáriás lobogóra, az oltárra, a liliomos királyok orrnyergére, az orgonára. Ujjé, a sípok! Nyögnek, vacognak. Ők meg odafönt, dülöngélnek, gajdolnak: ganyédomb-tulajdonosok, vérző nyelű balták, kapák gazdái; aszály, disznóbél, háború nagybirtokosai, akik, ha ezeken kívül valami jót is kaptak az életükben, mindig későn kapták. És sohase ürömtelenül. Hogy csak egy példát említsek mentegetőzve: krumplisládában temették el a grófjukat, a sírját is megtaposták. Aztán jöttek évek, mikor a krumplijukat lelkes vigécek a haza nevében elrabolták.

Ezt láthatná Sólyom tanító úr, a kormos üvegen át; meg tán az éjszaka végét. A háza fölött mindegyik férfi megáll, köröz, köp egyet, s a kéményen át bezuhan az ágyba. Kiloccsan belőlük a nova bor, ez az isteni lé, félálommal és ondóval keveredve. És hát mivel asszonyok vannak a közelükben – a véletlen vagy a vérrokonság jogán – rájuk fröccsen a szörnyű keverék.

Tizenkét év előtti éjszaka. Ötszáz év előtti éj!

Hány esztendő teheti jóvá? Hány föltámadás, hány nagypénteki villámütés?

Az iskola szertárában valóban van kormos üveg arra az esetre, ha a napfogyatkozás ideér. De hogy a múltfogyatkozást eltakarja, hol van az időnek annyi üvege, sötét korma?

A három első osztályos együtt harminchat éves. Az Első Atomháború után is az marad, midőn kötelező lesz a rokonok közti vérfertőzés, hogy a hamuból „megmentett vagyonka” ilyen fiúkra szálljon át, s midőn az utcákon ezt a fölírást olvashatja az idegen: „Vigyázat, az orgona harap!”