Üvegcserepek

Mindennap tiszta inget veszek föl, lehetőleg fehéret. Ebben érzem magamat jól. Időnként azonban lelkiismeret-furdalás gyötör. Apámnak nincsenek efféle fényűző bogarai. Gyolcsing? Vászoning? Kockás vagy fehér? Neki csak az a fontos, hogy ing legyen. Jóérzéséhez már ennyi elég – ha lehet jóérzésnek nevezni a legelemibb szükséglet kielégítését. Persze, igénytelenségnek is nevezhetném. Ez azonban könnyű fogalmazás volna: a homályt törölném csak le az ablakról, nem az ablakot nyitnám ki. Az igénytelenség bizonyos fokú tudatosságra épül: addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér. Gyanakszom, hogy apám azt sem érzi, hogy igénytelen. Mindenki visel inget? Ő is visel. Ennél többre alig futja az odafigyeléséből. Alapközérzetét ez kielégíti. S az árnyalatokra már nem gondol.

Érdemes eltűnődni: mi is a közérzet? Fontos-e, lényegtelen-e?

Nyilván fontos, mert orvosok és államférfiak egyaránt emlegetik. Mégpedig értékmérő gyanánt.

A testi és lelki közérzet bármennyire szétválaszthatatlannak tetsző vegyület is, többnyire mégis szétválasztható. Nem, így nem vagyok egészen pontos. Csak a polgáriasultság szintje alatt választható szét. Minél magasabbra lépünk a civilizáció lépcsőin, annál szétválaszthatatlanabb. Egy korompötty a fehér ingmellen, alig látható gyűrődés a nyakkendőn, egy váratlanul leszakadt gomb sebhelye a kabáton, nyomban fölborzolja a közérzetet. A másik végleten az ilyen balesetek nem okoznak felhőátvonulást az idegrendszerben.

A közérzet valójában megtévesztő mérce. Nem lehet felelőtlenül hivatkozni rá se újságban, se hangulatjelentésben, se országházi beszámolókban. Aki autón jár, annak óhatatlanul más töltésű a társadalmi közérzete, mint azé, aki munkásvonaton. Többszörösen aláhúzom, hogy elsősorban nem az autó miatt más, egyéb körülményei miatt. Általános tapasztalat, hogy autót többnyire az vesz, akinek már mindene megvan. Ruhája, lakása, megfelelő munkahelye – az autó így csak ráadás.

Tehát megelégedni annyival, hogy jó vagy rossz az emberek közérzete – kevés. Ez olyan számtanpélda, amelynél nem a megnyugtató végeredmény a fontos, hanem az eredet, a kiindulás alaphelyzete: mitől jó, vagy mitől rossz? A viszonyításoknak és hasonlítgatásoknak olyan szövevénye mozdul meg ugyanis egyetlen görcsbe ránduló kérdőjeltől, amit a végösszeg inkább eltakar, mint hogy kifejezne.

Az ingpélda mellé odarakok egy másikat is.

Egy Békés környéki tanyán nyakig sáros parasztok újságolták, hogy három szövetkezet összefogott, és vett közösen egy nyaralót. Két esztendő óta nyolc-tíz paraszt, fiatal, öreg, üdülhet ott egy hétig. Kosztról kell csak gondoskodniuk, egyéb költségeket a téesz fedez. Remek – lelkesedtem velük együtt. – És hol van? – kérdeztem. A Balaton mellett – mondták némi kérkedéssel. A Balaton mellett? Mégis, hol? Kiderült, hogy fönt a Badacsony legtetején, kétórai járásnyira a vízhez és minden szórakozóhelyhez. Ki mást tréfálhat meg ilyen pokolian a jóindulatú szerencse, ha nem parasztokat! Végre Balaton-part, végre üdülő. Az, hogy szuszogni is alig tudnak, mire fölérnek, nem is izgatja őket. Közérzetük magasabb éghatárok fölé emelkedik, mint hogy bármilyen fáradt, földi szomorúság elfelhősítené. Egy bundakészítő kisiparos vagy jónevű fogtechnikus el se fogadná az ilyen villát. Vagy ha örökség gyanánt kapja, mérgében köp a jó szerencsére, háborog a sorscsapás miatt, s közérzete mérges gázokat füstölögtet, mint utálkozó tűzhányó.

Könyöklök a kerítésen. Vasárnap van, fél tizenkettő. Az utca tiszta ünnepi látványával szórakoztat – unalmával. Se gyerek, se röpködő ludak, se zetorok. Semmi megnyugtató mozgás. Húsleves illata úszkál a levegőben, s tepsizaj keveredik méhdongással.

Régen szerettem a vasárnapokat. Templomba jártunk s énekeltünk. Ha van némi művészi ízlésem, magyarázatként a tömör templomfalakra mutathatnék rá, melyek vasárnap délelőttökön egy életre belém égették fehérségüket. Velük együtt rögtön a fekete ruhás parasztokra hivatkozhatnék, kik ha még egyet lépnek fölfelé az áhítat lépcsőin, komor balladákba lépnek át csontos arcukkal, reszelős torokhangjukkal. Az orgonazúgás amúgy is előkészítette ehhez a terepet.

A templomtól én azt kaptam, amit színháztól s hangversenytermektől kaphatott néhány korombeli városi gyerek. A templomban felejtettem el leginkább az Istent.

Azt hiszem, mások is.

A háború előtt minden vasárnap zsúfolásig megtelt a templom. Egy-két esztendeig még a háború után is. A három hónapnál is tovább elhúzódó front, a száműzetéssel is fölérő menekülés elég sok megrendítő élményt rakott el, amit ki kellett énekelni.

Évek múlásával azonban mindinkább megfogyatkoztak a hívek. Előbb a fiatalok maradoztak el, aztán a férfiak. Még az ötvenes évek fogvacogtató hidegében se támadt föl az Isten utáni vágy. Nem támadt föl politikai ellenkezésből sem. Egyik rokonom mérgében úgy fogalmazta meg, hogy mi az istennek támogassa ő az anyaszentegyházat, mikor elviszik a disznóit, ökreit, gabonáját, s a pap meg közben arról beszél, hogy hegedűinket függesszük a fűzfára, ahelyett, hogy káromkodva falhoz vágta volna azokat a hegedűket.

Könyöklök a kerítésen, s látom, hogy a hívek újra csak nagyon megcsappantak. Most van vége az istentiszteletnek, alig-alig szállingózik valaki. A mi környékünkről is csak három-négyen voltak oda. Asszonyok. Egyetlen férfi jön csak mögöttük a napsütötte utcán, fekete öltözetben, ünnepi ingben, kalapban. Néhány házzal arrébb lakik tőlünk. Egyenes tartású, jámborságát méltósággal viselő paraszt. Csöndes szavú, énekelve beszélő. Szinte minden ügyét-baját ismerem, de semmi érdekeset se tudnék följegyezni róla. Ha csak azt nem, hogy az ötvenes években ő volt az első középparaszt, aki elengedte a feleségét dolgozni, előbb az oroszlányi szénbányába, később az egyik székesfehérvári üzembe. Úgy gondolta, hasznosabb, ha az asszony pénzt keres, mint ha a beadás teljesítéséért koptatja magát odahaza. Parasztasszony szénbányában? Egy középparaszt felesége? Nagyon csodáltam akkoriban merészségét. Könnyedén, szinte fölényesen szakított a hagyományokkal. Az sem érdekelte, ha megszólják. Úgy látszik, ez volt a jobbik választás, mert az asszony még ma is gyárban dolgozik.

Sokáig izgatott, ha ilyen szabad volt akkoriban, miért maradt meg férfi létére templomba járó, hagyománytisztelő és őrző parasztnak. Vallásos? Rajong a papjáért? Lelki szüksége van a prédikációk emelkedettségére? Vagy egyszerűen értelmesebb beszélgetésre vágyik, mint amit családjával, környezetével folytathat?

A rejtély a múlt nyáron, egy ilyen vasárnap délelőtti találkozáskor megoldódott. Ez a csöndességtől fölmagasztosuló paraszt nem azért jár a templomba, mert vallásos, nem is azért, mert papjáért rajong, hanem mert aggódik, mi lesz, ha a vénasszonyokon kívül mindenki fölhagy a templomba járással? Nem lesz aki ismerné s énekelni tudná a gyászzsoltárokat, amiket a temetéseken szoktak. Ő csak azért jár, hogy legyen valaki. Mert milyen világ lenne az, ha csak állnának a népek a sír körül, mint a néma halak, és a halottat úgy dugnák a földbe, mint a kutyát.

Nézek utána. Lépked hazafelé a tisztára söpört gyalogjárdán. Hazafelé? Sötét öltözetében most lép át a balladák világába.

1964