Csiga a szarvát…

Eddig minden nyaramat odahaza töltöttem. Egész évi agyzsarolások és szellemi hanyatt fekvések után jobban kívántam a testi munkát, mint a szabad heverészést vízparton vagy hűvös hegyi házban. Kapáltam, karót vertem a szőlőben hetekig, s mi tagadás, a konok fejszecsattogástól nemcsak a szőlőhegy visszhangzott, de a jövőm is: terveim, szavaim, ítéleteim.

Az idei nyárral azonban megszakadt ez a folyamat. Két napot töltöttem csak otthon, azt is csikorogva, kelletlenül.

Amióta megjelent utolsó könyvem, a Tudósítás a toronyból, odahaza is sok ellenségem támadt. A küszöbömig loccsanó hullámok még olyan palackba zárt üzenetet is elém sodortak, hogy jobb, ha nem megyek haza, mert megvernek.

A hírtől nem a félelem hidege csapott meg, hanem a szomorúságé. Hiszen, ha csak azok sziszegtek s fújtak volna, akiket – névszerint igen, de viselt dolgaik miatt én se kíméltem, nem szomorodom el. Sőt, odatartom az arcomat, üssenek bele, szikrázzon a szemem, csöngjön a fülem – a nyersebb indulatok használni szoktak az igazságnak.

De nemcsak ellenfeleim – rokonaim, ismerőseim is fölzúdultak. Marokkal kezdték tépni a csalánt.

Legtöbben már azért megnehezteltek, hogy egyáltalán szóba kevertem őket. „Írj másokról, ne rólunk!”

Akiről jót írtam, mert úgy éreztem, hogy magatartása, törekvése közügy, majdnem ugyanúgy sündisznótüskét meresztett felém, mint akiről rosszat írtam. Mi ellen vétettem? Szemérmességüket véreztem föl? Vagy a jó tulajdonságok emlegetése is kihívás és bűn olyan közösségekben, ahol másféle értékrend érvényesül, mint az alapvető emberi erényeké: a hasznosságé, okosságé, tisztességé? Csakis erre gondolhattam, mert a szemrehányások közt ilyen érvek füstölögtek: kár volt ezeket írnod, mert még utóbb azt hiszik a téeszvezetők, hogy a helyükre pályázom… Micsoda visszafojtottság és elszemélytelenedési kényszer nyomása nehezedhet rájuk, hogy legjobb erényeiket is elleplezik nyugalmuk érdekében!

Fájlalnom kell, hogy ezt bolygattam meg.

S ezenkívül is mennyi ok a háborgásra, mennyi félreértés, félrehallás!

Könyvem első tanulmánya egy dunántúli pusztáról szól. Bevezető mondataiban gyerekkori emlékeimről söpröm le az avart: íme, ezt és ezt láttam a régi puszta életéből. Bálok és majálisok emlékét idézgetem, verőfénybe állítva pusztai lányokat, kiket azért táncoltattak szívesen a falusi legények, mert nem tizenkét szoknya szigetelő rétegén át kellett érezniük a lánytest áramát, mint a dudos szoknyába öltöztetett, merevebb parasztlányok esetében – hanem csak egyen át. Magasztalásom ellentétébe csapott át: a hajdani, a megdicsért pusztai lányok, a mai tisztes családanyák megüzenték: vegyem tudomásul, nekik nemcsak egy szoknyájuk volt.

Az egész könyvből, mit krumpliválogatás közben olvastak föl a téeszben, ennyi maradt meg bennük. Ez visszhangzott végig a kétszázegynéhány oldalon. Hogy sorsukról – dadogva bár – mást is megpróbáltam mondani, föl se fogták. Az egy szál szoknya jelképes föllebbentése eltakart minden egyebet. Sértettséget szült, nem kíváncsiságot.

Egy nagyothalló parasztról pedig azt írtam, hogy a szövetkezetbe léptetés kényszere egyéni föloldást adott életének, mert a nagyobb közösségbe keveredve, megszűnt elzárkózása; emberkerülése és több évtizedes fojtottsága, mely nagyothallásából eredt, fanyar akasztófahumor formájában csapódott ki belőle: kitekert szövegű, gúnyos verseket kezdett írni… Akasztófahumor? Lesüthettem miatta a szememet. Felesége gyalázkodásnak érezte, hogy családjukkal kapcsolatban akasztófát emlegettem.

Tréfának hangzik? Butaságnak? Könnyű volna egy legyintéssel elintézni.

A napokban a Hortobágyon félnapos vitát hallgattam végig. A gazdaság vezetői Nagy Tibor írót hívták tetemre Tévedések és tanulságok s más hasonló írásai miatt. A mellének szegezett késpengék közt egy különös alakú ejtette a legfurcsább sebet. Nagy Tibor írt egy novellát Piros ultimó címen. Szerepelt ebben egy Flórián nevű juhász, aki nagy kártyás hírében állott. A novella földrajzi helye a Hortobágy. Ez okozta a félreértést. Az egész Hortobágyon egyetlen Flórián nevű juhász él, és mivel a párttitkár ismerte, s tudta róla, hogy nem kártyás, az író elleni vádak közt ezt az „írói hamisítást” is fölemlítette. Mi több: a Flórián nevű juhász, hogy tisztességét és becsületét megvédje, írásba adta, esküvel megtámogatva, hogy soha életében nem kártyázott.

Mosolyogni való ostobaságok – jegyezhetné meg valaki.

De csakugyan azok-e? Nincs-e mögöttük más is? Vajon mért értenek ennyire félre mindent értelmes, dolgos, életükre kényes emberek? Azért, mert nem szoktak hozzá az olvasáshoz, és nem értik az áttételeket? Mert jobban hisznek a szavak közvetlen és eredeti jelentőségében, a nyomtatott betű hatalmában, mint mi, betűvetők? Ha egy szoknyáról hallanak, akkor ők egyet is értenek rajta; ha akasztófahumorról, gyalázkodásnak érzik, mert e ritkán használt kifejezésen nem a humor szó, hanem babonás képzettársítás révén tragédia árnyéka komorlik át. Miért éreznek vajon támadást abban, ami csak példálózás? Egyik ismerősöm pedig azért sértődött meg, mert apjáról azt írtam, hogy a vagyonszerzésben és a vagyonőrzésben elkopott élete végén, mikor már vánszorogni se tudott, ökleit rázva ezt üvöltözte az égre: „Ide nézz, isten, mi lett belőlem!…” Miért kell a világ előtt meglobogtatni a szerencsétlenséget? – kérdezte. Nem volt elég, hogy végigszenvedte az életét?

Egyébként a legtöbb haragvás mögül ez gomolygott elő: mért kell ezt vagy azt fölemlegetni, még ha igaz is?

Érdemes odafigyelni a védekező ösztönökre.

Mitől lehet ez az áramütésre emlékeztető összerándulás? Mért rejtegeti jobban az ember az életét, köddel, homállyal álcázott sorsát, mint a magántulajdonát? Mért fél néha még a jót is meghallgatni magáról? Arra gondol talán, hogy megtörik a „varázs”, és így a rossznak is ki lesz szolgáltatva? Pedig bizonyos határokon túl az ember magánsorsa is közügy, ha úgy tetszik: nemzeti érték.

De hol a határ?

A begubódzás okait nem nehéz kideríteni. Leskelődött az emberre annyi váratlan veszély, útonálló bizonytalanság elmúlt történelmében, és leskelődik ma is, hogy nem csoda, ha álcák mögé bújik.

Vajon, elég meggyőző-e ez az indoklás? Nincs-e az éremnek másik oldala is? Megszoktuk-e, hogy emberi dolgainkról pőrén, az irodalom és a képes beszéd áttételei nélkül beszéljünk? Az önismeret egyéni és közösségi gyakorlására gondolok. Van-e elég önismeretünk? Ha több széchenyis, adys tulajdonság fejlődött volna ki bennünk, nem féltenénk ilyen rettenetesen a nyilvánosság fényszóróitól magánéletünket: vélt vagy valódi legendánkat. Meg kell értenem ismerőseimet, akik névtelenül is magukra ismertek a Tudósításban, és most neheztelnek rám. Mert mi jogon írok róluk gátlástalanul? Nincs-e valami igazságtalanság abban, hogy az önismeret gyakorlását mindig őrajtuk kezdjük? Rajtuk, a leginkább kiszolgáltatottakon, kiknek se társadalmi tudatuk, se intellektuális válaszuk nincs, hogy az önmegismerés izgalmának és hasznának örülni tudjanak. Mert ha írók, gondolkodók, államférfiak kezdenék az egyes szám első személy gyönyörű, nyaktörő meredélyét követve! Emberi esendőségét így a kétkezi paraszt vagy munkás se takargatná annyira. Nem fehéredne el, nem omolna össze, ha valaki a sorsával példálózik, vagy ujjal mutat rossz tulajdonságaira. Így aztán jó tulajdonságait sem húzná vissza, mint csiga a szarvát, ha útközben hozzáér valamihez: fűhöz, korhadt ághoz, rücskös hátú kövekhez.