Tánc, hajlékony deszkákon

Nemrégiben Mezőkövesden jártam, a hajdani rózsadíszek, kendők és harangos szoknyák városában, ahol a nőkhöz hasonlóan a férfiak viselete is cifra és rikító volt. A legények még a közeli múltban is olyan bőszájú, varrottas ingekben jártak, mint II. Rákóczi Ferenc, nagyságos fejedelmünk. Fekete kötényük meg csak úgy roskadozott a sok ráhímzett virágtól.

Mindig csodáltam ezt a környéket s ezt a népet. Vajon honnét kapta a szegénység szorongató századaiban a sugalmazást, a képzelőerő játékosságát, a pompa iránti fogékonyságot ahhoz, hogy kialakítsa s meg is őrizze sajátos ízlését öltözködésben és szemléletmódban egyaránt. Nagy belső gazdagságnak kellett itt a lélekben felhalmozódnia! Ha színeik és formáik pazar változatait láttam, mindig arra gondoltam: pávák sétálhatnak álmaikban, virágtollú madarak, s egész biztos, hogy őket utánozzák.

Persze, a szép régi divatot ma már inkább csak a szekrények mélyén, a múzeumban vagy a népi együttes tagjain látni, meg azokon a búbos vállú ruhababákon, melyeket az állomáson árulnak harminc forintért.

– Tessék, itt kapható a híres matyó csinibaba!

Az ember nem ütközik meg a változáson.

Ezek a babák még viselik egy ideig ezt az öltözetet, aztán majd ők is levetik. Alkalmazkodnak a korhoz s az újonnan jött divathoz.

De hogy őszinte legyek, nem arról akarok írni, hogyan öltözködtek vagy hogyan öltözködnek most Mezőkövesden, hanem – újságírói fordulattal élve – arról, hogyan „vetkőznek” le.

Egy népi játék bemutatóját láttam. A darab a török időkben bonyolódik. Arról szól, hogy boszorkányos összejátszással egy gyönyörű matyólányt elrabolnak szerelmétől, és egyenesen a török császárnak ajánlják föl. A császár örül az ajándéknak, a lány azonban nem hatódik meg a fenséges kegytől, majd elveszíti a bánat és az epekedés. Szeretője nagy nehezen nyomára akad, s matyó legényre jellemző furfanggal bevágódik a császárnál. Tudósnak álcázza magát, s így még a háremajtót is fölnyitják előtte. Nem mesélem el a történetet. A dolog vége az, hogy a legény átejti a turbán alatt pislákoló kandúrt, a császárt, és kiszabadítja szeretőjét.

Nos, ebben az imént említett háremi részben van egy „keleti” jelenet. A császár előszólítja legszebb hurijait, hogy fölvidítsák. Az egyik huri fátyol, kendő és minden sejtető nélkül libeg a színre. Ahogy odanézek, megáll pillanatra a lélegzetem. A lányon épp annyika takaró van, hogy még ez is csak meztelenségét emeli ki.

Táncol.

Táncolnak külön a kezei, a vállai, a haja, és táncol az árnyéka is ott mögötte a falon. Járja a hastáncot az érzékiség finom, visszafojtott mágiájával.

Mi lesz most? Mit szólnak ehhez a nagy levetkőzéshez? Mit szólnak a mozdulatok hajlékony lángjaihoz?

Figyelem az arcokat. A férfiakén itt-ott égési sebek, a legtöbbjén persze csak, belső pirosság. A fiatal lányok s a fekete ruhába öltözött parasztasszonyok meg előrehajolnak, s úgy nézik ezt a merész látványt. Sehol egy pisszenés, sehol egy megbotránkoztató izomrándulás. A színpad és a tánc azonnal szentesíti előttük a meztelenséget? A ruhátlanság egy percig sem hat cemendeségnek. Pedig valószínű, hogy a filmeken kívül nemigen találkoztak még ilyen pőrén a mentegetődzés nélküli testi közvetlenséggel. Legfeljebb csak artistanőket láthattak röpködni félcsupaszon a sátrak ponyvaege alatt, vagy szaltózni a gumipárnák fölött. Róluk persze megvolt a véleményük. Csodálták, de közben romlottaknak tartották őket. Világok, tájak és férfiak közt hányódó, röpke nőknek.

És most egy odavalósi lány vetkőzik le előttük ugyanúgy, s fölháborodás helyett hosszantartó tapssal jutalmazzák. Ha idegenből jött nő táncolja el a szerepet, nekem talán föl se tűnik a dolog. Az idegen jön, elmegy, s ezzel vége is az ügynek. A nem hozzájuk tartozókkal szemben nincsenek nagy igényeik. Nekik még a „lazább” erkölcsöket is megbocsátják.

Manapság azt ünneplik sokan, ha egy-egy faluban modern fodrászüzletet vagy eszpresszót nyitnak, lámpákkal, zöld villámú tükrökkel, zenével. Szép és jó ez is! De nekem sokkal inkább az ilyen jelenségek tetszenek, mint ez a fölszabadult tánc ott a nyílt színen, mert ezek a lélek változásairól tanúskodnak. A parasztok ízlése, életüteme sokszor egy századdal is elmaradt a kortól. Gátolta őket a szegénység, a hagyomány, s legnagyobb mértékben a vallás. De most ott a színpadon az a mezőkövesdi gimnazista lány a régi előítéletek cserepein táncolt, s kikerülve az álszemérem századait, az édeni időkből egyenesen a huszadik század közepére ugrott. Nem lokálok színpadjára, hanem egy egyszerű színpad lebegő deszkáira. Mozdulataival a művészet jelenvalóságát, lényegét és szépségét hitelesítette. Táncából nem a csiklandósság sugárzott szét, hanem a természetesség, a test gyönyörű képessége, és a léleké is.

 

1964

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]