A kutya és egy rögeszme

Kilépek a konyhaajtón, s a novemberi ég kopott függönye arcomba csapódik.

Félrehajtom.

Az ajtóval szemközt, a favágítón egy ismeretlen kutya szőrpofája feketedik. Váratlan megjelenésem ráijeszthetett, mert felém forduló tekintetében ott van az állatok ősi riadtsága, s kissé megrogyasztott lábaiban pedig a menekülés készenléte. Odaszólok neki:

– Szuszu, gyere.

Nem jön, sőt, arrébb kullog. A szomszéd házfal és a disznóól közti szűk rés bejáratánál megáll és hátranéz. Most veszem alaposabban szemügyre. Nagyra nőtt gubanca alatt csontsovány lehet. Hátsó lábai ferdék, fara esetlen, csapott, mint az őzeké. Ha megsimogatnám, hullámzó bordáinak olyan érintése lehetne, mint szigorú kézzel font vesszővékáknak. Érdes és élettelen.

– Kié ez a kutya? – fordulok vissza az ajtóból.

– Biztos a Feriéké – válaszol apám, anélkül hogy kinézne. – Öreg?

– Meglehetősen – felelem.

– Akkor azoké.

– El szokott kóborolni?

– Mostanában – mondja apám feltűnő közömbösséggel.

Az alsó szomszédunkban két traktorista lakik. Ebédelni voltak idehaza, zetorral. Indulnak vissza, a tömör házfalon át is tisztán hallom, amint fölcsattan a gép.

A robbanó zajra megretten a csipás szemű kutya, és eltűnik a sárgított falú ólak mögött. Hangtalanul tűnik el.

Félóra múlva újra csak ott szimatol a favágítón. Az ablak homályos üvegén át nézem, nem vesz észre.

– Megint itt van!

– Tudom – dünnyögi apám, anélkül hogy meggyőződne róla. – Éhes, aztán itt kujtorog, itt keresgél valamit. Sokszor elzavartam már, de mindig visszajön.

– Éhes?

– Rá kell csak nézni.

Az állatok kivertsége gyakran jobban lehangol, mint az embereké. Egyszeriben dühös leszek.

– Mért nem adnak egy kutyának enni!

– Van nekik már másik – néz föl apám az újságból –, kölökkutya, azt etetik.

Jól tudom, hogy a háznál egy kutya is elég, de úgy érzem, ez az ereszkedő hangulatú mondat nem erre vonatkozik. Sokkal inkább arra, hogy nincs annyi pocsékolni való kenyér, kidobni való maradék. Egyszóval nem lehet ebtenyészetet folytatni. Kutya helyett malacot tartson az ember. Helyes, helyes, de mit csináljunk, ha egyszer a kutyák is megvénülnek, és szájukból egészségtelen ugatás bukik ki, mint valami vérdarab. Tíz-tizenöt évig ez a szerencsétlen dög is jó volt, és most egyszerre utálatossá vált?

– Az öregasszony üldözi. Az nem ád neki enni. Kusti, kusti, hábog rá, még a szobasöprűt is utána hajigálja.

Mi történhetett? Jól ismerem Zsófi nénit, szegről-végről rokonunk is. Nem volt ő ilyen azelőtt. Igaz, mézesmázos volt mindig, ami kicsit gyanússá tette. De az mégis más! Haragban van talán a fiatalokkal, s bosszúját a kutyán tölti ki?

– Nem, nincsenek haragba – mondja apám. – Mióta új házba költöztek, s odaadták neki a hátsó szobát, azóta csönd van.

– Hát akkor?

– Öregszik. A hetven felé jár…

– Ezért még nem kell seprűt meg keverőfát hajigálni. Legkevésbé a kutya tehet erről.

– Meg aztán fél is.

– Mitől?

– Az Isten tudja…

Faggatom apámat, s kiderül, hogy az öregasszonynak kissé eszére szaladt a szövetkezet. A fiatalok tavaly álltak be, s mivel egy háztartásban éltek vele, nem hagyhatták kívül az ő három kis holdját se. Most úgy érzi, öregségére kiszökött alóla minden, s lóg a levegőben, mint az akasztott ember. Fél, visszatérhet az az idő, mikor napokig nem volt kenyerük, ették a sült krumplit, a kukoricakását, pedig akkor is demokrácia volt. Vigyáz minden morzsára. A kenyérfaló állatra semmi szükség.

A kutya odakint egy darab újságpapírt szagolgat. Apám vihetett benne szalonnát meg kenyeret a téeszbe, és a szeméttel valahogy kikeveredett az udvarra. Rálép az első lábával, s tépkedni kezdi, mintha szuvasodó fogaival friss kenyérbelet szaggatna.

Hirtelen nem tudom, melyik a szánalomra méltóbb, melyik a kiszolgáltatottabb, a kutya-e vagy az öregasszony. Az egyik a rémlátomástól, a másik az éhségtől szenved.

– És Feri?

–Más gondja van annak, nem ér ő rá a kutyával törődni. Sokszor hétszámra se látja. Korán megy, későn jön. Brigádvezető a kocsisoknál.

Elképzelem, hogy legtöbbször a két öreg van csak odahaza: az asszony meg a kutya.

Levágok egy darab kenyeret.

– Ne csinálj bolondságot, te! – szól rám apám.

– Dobok neki, legyen valami a hasában…

– Ha megtudják, vérig sértődnek. Azt hiszik, meg akarjuk őket alázni. Nem ér meg az egész kutya annyit…

Kihajítom a leszelt darabot. Az eb sunyin és mohón fölkapja. Öregesen elkotródik vele a disznóól mögé. Úgy tartja a szájában, mintha saját kölkét vinné füstön, tűzvészen át.