A beszélgetés műfaja

Szeretek beszélgetni. Nem azért, hogy agyonüssem az időt, ellenkezőleg, hogy megőrizzem. Megőrizzem és továbbfolytassam. Ki tagadná, hogy a társalgás szükséglete ma már ugyanúgy hozzátartozik életünkhöz, akár a munka. A „gondolkodom, tehát vagyok” aranymondata alá, ha kicsit apróbb és halványabb betűkkel is, nyugodtan odaírhatom: beszélgetek, tehát vagyok. Hogy az önkifejezésnek ez a kényszere mennyire természetes és velünk született ösztön, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a némák is folyton beszélnek. Kezükkel, fanyar mosolyukkal vagy szemük zaklatott elevenségével.

Nemrégen társaságunkban valaki ártatlanul megkérdezte: igaz-e, hogy a mai kor embere jóval többet beszél, mint az elmúlt koroké. A kérdés először mindnyájunkat megmosolyogtatott. Percnyi szünet után a válasz azonban egyértelmű volt. Igaz. Az idő búgócsiga pörgése meggyorsította és magához szédítette életünket, s a világ tágulásával, élményeink és tapasztalataink gyarapodásával akarva-akaratlanul is több dologgal kell foglalkoznunk, bajlódnunk, mint bármelyik kor emberének. Megszaporodtak feladataink, eszközeink, igényeink és emlékeink. Csak úgy zuhognak ránk az élmények! Csodákkal határos felfedezések záporesőjében ázunk. Tudunk az atomok egyéniségéről, holdrakétákról; ismerjük az egymást váltogató politikusok életrajzát; a moziban tegnap vagy tegnapelőtt szép, színes felvételeken láthattuk a polinéz férfiak halálugrását, a tigriscápa iszonyatos zsák-száját s a legújabb női hajviseletet. Egy másik alkalommal pedig Fidel Castrót, amint száll ki a repülőgépből, géppisztollyal a vállán; úgy közlekedett felénk a vászon érzékletes térhatásában, hogy szinte kézfogásra nyújtottuk kezünket.

Minden szemünk láttára, velünk vagy legalábbis a szomszédunkban történik. S ahogy az újságokban vagy a moziképen egymás mellé kerülnek a kiterített muzulmán hullák és a motorverseny győztesei, fejünkben is így kerül egymás mellé a fölháborodás és elismerés. Gyakran észrevétlenül is összemosódnak. Az események lehetetlen zsúfoltsága miatt nincs kifutópályája sem a gyűlöletnek, sem a rajongásnak – így időben is csak addig érvényes valami, amíg történik, amíg látjuk, vagy hallunk róla.

Nem volna itt persze semmi ellentmondás, ha lélekben és indulatban követni tudnánk a külső világ metamorfózisát; ha nemcsak nézői, de érzelmi résztvevői is lehetnénk ennek a folyamatnak. Hiába tágult ki azonban a világ, hiába tette nemzetközivé a hírszolgálat, az érdekazonosság vagy az érdekkülönbség, mi igazán csak azt éljük át, ami húsunkba vág, bőrünkbe szúr, homlokunknak ütődik.

Azért szeretek beszélgetni, mert a szavak hatására újra föltámadnak az események. Elvonulnak szemünk előtt, összekeverednek gondolatainkkal. Amit a Világ-rotáció elénk önt, beszélgetés közben osztályozhatjuk. Szavaink nemcsak arra valók, hogy közvetítsenek valamit: arra is, hogy elpusztíthassanak, hogy megkülönböztessünk egy pletykába bújtatott botrányt – mondjuk – Csombe történelmi botrányaitól.

Ha ez így van, miért döbbentett meg mégis egyik rokonszenves és tehetséges színésznőnk vallomása, aki azt fejtegette: hálás ma már egy jó gondolatért is, pedig higgyem el, rengeteg emberrel beszél, értelmes, kiművelt koponyákkal.

Jó gondolatért mindig hálás lehet az ember, de ha ezt a hálát olyan kétségbeejtően éli át, mint ahogy ő, valami baj lehet a gondolatainkkal és a kiművelt koponyákkal is. Az elmúlt évtizedben nekünk is sikerült új világcsúcsot fölállítani: legtöbbször nem azért beszéltünk, hogy megfogalmazzuk gondolatainkat, inkább azért, hogy ne kelljen megfogalmazni. A jó gondolat így többnyire csak elszólás eredménye volt, nem szellemi erőfeszítésé. Ennek az időnek örökségét az idegekből még lángszóróval se lehet könnyedén kiégetni.

De elszakadva a tegnapi napok hiábavaló fecsegéseitől, egyre szívesebben beszélgetek. Leggyakrabban író barátaimmal. S nagyon érdekes tapasztalataim vannak. Hét-nyolc évvel ezelőtt inkább csak történeteket meséltünk egymásnak; nemzetközi és itthoni pletykákat, mert ezek izgalmasabbak voltak, mint a törvényesített és bekeretezhető gondolatok. S ahogy tisztult a társadalom, úgy pattantak elő a fejekből is az elképzelések. Vitáinkat később már nem a tehetetlen düh és a kilátástalanság árnyéka kísérte, nem a félmegoldások szemeteskocsija, hanem a jelenségek magyarázata és megértése.

Mi volt mégis a fonák ezekben a vitákban? Az, hogy gondolatainkat nem írtuk le. Megteremtettük a beszélgetés műfaját, mert legjobban ez felelt meg töprengéseink érvényesülésének, szabadságának. Nem fából vaskarika-e ez írók esetében? Feltétlenül az! Mert szerintem csak az igaz, amit az ember nem csupán maga, de mások számára is fogalmaz. Úgy jártunk egymással, mint színésznő ismerősöm a kiművelt koponyákkal. A szívós és csattogó viták után, mi is hálásak vagyunk egy jó gondolatért. Nem azért, mert nem hangzott el, hanem azért, mert csak szóban hangzott el.

A napokban egyik politikusunknak beszéltem erről a görcsünkről, aki épp a közéleti irodalom sivársága miatt verte el rajtunk a port. Őszintén örültem elégedetlenségének, mert összeolvadt az enyémmel is, de hogy tisztán lássuk egymás arcélét, szét kellett oszlatnom a köztünk húzódó homályt. Részt vehet-e az író a közéletben – kérdeztem tőle –, ha nincs igazi közélet, pontosabban fogalmazva, ha a közéleti cselekvés formái sokkal inkább gyakorlatiak, mint szellemiek? A történelem eddigi tanúsága szerint az igazi moralisták elsősorban az írók és azok a gondolkodók voltak, akiknek nem volt más hatalmuk, csak a szó. De mi derült ki, mondjuk, a huszonkettedik pártkongresszuson s idehaza, nálunk is? Hogy az erkölcsi szembenézés legkonokabb vállalói az államférfiak voltak. Rögtön hozzáteszem: mások nem is lehettek, mivel a hatalom gyakorlása és a cselekvés lehetősége, történelmi érvénnyel, kizárólag nekik adatott meg. Irigyeltem és irigylem őket! Nem a dicsőségért, nem is a rokonszenvért, mely maradandóbb lehet számunkra tizenötezer arany mellszobornál, hanem a verekedés jogáért. Baráti társaságban hiába éltünk szenvedélyes közéletet, csak gyűszűbe beszéltünk, pedig ugyanazok a dolgok foglalkoztattak bennünket is, mint amikkel ők vesződtek. De vitáinkban, természetesen más összefüggésekben, ott izzott a társadalom és egyén megoldatlan viszonyának a gondja, a szövetkezetesítés szükségszerűsége és lélektana, a lemeztelenedő szerelem jelenléte ugyanúgy, mint a kubai forradalom jelentősége vagy a képzelet szerepe a kommunizmusban. De ki győzné felsorolni a többi közéleti témát, mely szóba került, s utána szavakban el is égett.

A hamut itt érzem állandóan a torkomban. S nemcsak lehetőségeimtől – emlékeimtől se vagyok még szabad. Helyére kell őket tennem, hogy eloldozhassam tőlük magamat. Oidipusz királynak lett volna hatalma egyetlen mozdulattal elszakadni emlékeitől, végzetétől, de ő sötéten, bazaltfejű angyalként csak tragédiája felé tudott igazán szárnyalni. Ez volt az ő szabadsága. Az író, aki nem szakadhat el máról holnapra, se saját emlékeitől, se másokétól, kinek meg kell teremteni múltját is, hogy hitele legyen írásainak, nem választhatja Oidipusz szabadságát. Az önpusztító magánbeszéd helyett a világgal, a társadalmunkkal folytatott, írásban rögzített, nyílt párbeszéd lehet egyetlen és korlátlan műfaja.